Együtt, 1996 (6. évfolyam, 50-61. szám, 7. évfolyam, 62. szám)
1996-06-01 / 55. szám
MIHAI EMINESCU Tó Erdőn sárga vízirózsák Nyílnak kék vizén a tónak, Fehér fényű gyűrűzések Sűrűjében ring a csónak. Őrá várok itt a parton, Érzem nyughatatlanul: Jönni fog, nádból kibukkan, S lágyan kebelemre hull. Ott beugrunk csónakunkba, Melyhez halk habok simulnak, Kormányunk kihull a kézből, Evezőink is kihullnak Siklunk drága bűvöletben, Hold süt, ránk szitál a fénye, Szellő suttog benn a nádban, S cseng a hullámok zenéje. Ó, de nem jön... Fáj a szívem, S csak sóhajtok, árva lélek, Partján sárga vízirózsás, Csoda kék tavam vizének. 1876. szeptember 1. Áprily Lajos fordítása Nem érdekel, mit beszéltek... Nem érdekel, mit beszéltek, Nem ócsárlok, nem dicsérek. Járjátok csak, rajta! - tőlem Fütty se, taps se száll felétek. Ámde senki nem vehet rá, Hogy a sípszavára lépjek! Jöttem, hogy az igazságot Bent, szívemben leljem én meg. Kiss Jenő fordítása 1878. ifflire sfca, 1996. VI. évfolyam, 6. (55.) szám Eminescura acsarkodó magyar rinocéroszok Az Együtt-împreună ez évi áprilisi számában Petőfi Sándort idéztük. Meggondolkoztató, máig időszerű figyelmeztetését, Bartók Bélának a népek testvérré válását hirdető vezéreszméjével együtt, szerkesztői programunknak valljuk. „A legszomorúbb az, - hangzik Petőfi embert, emberséget oltalmazó, intő szava -, hogy nincsen olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának." Az itt közreadott két idézet, Mihai Eminescu emlékének ez a barbár bemocskolása meggyőzően tanúskodik Petőfi igaza mellett. Eminescu csodálatos életműve, akárcsak a világszabadság költőjének, Petőfi Sándornak a költészete, nem szorul védelemre az ilyen megveszekedett gyűlölködéssel és az ilyen elszabadult sárdobálókkal szemben. Az acsarkodás és uszítás csörtető rinocéroszai azzal sem törődnek, hogy Mihai Eminescu verseit már a költő életében megkezdték magyar nyelvre fordítani és a korabeli magyar lapokban közreadni. Azóta pedig több mint száz kitűnő magyar - romániai és magyarországi költő, műfordító Eminescu minden egyes versét átültette Arany János nyelvére. Nincs a világon még egy költő, akinek az egész költői életműve, egész lírája maradéktalanul egy másik nemzet nyelvében, annyira teljes értékű, hiteles műfordítások révén úgy talált volna otthonra, mint az Eminescué a mi, magyar nyelvünkben. Köztudott, hogy egy-egy ismertebb, kiemelkedő költői alkotása több változatban, olykor 6-8 variánsban is megtalálható magyarul. És kik próbálkoztak példás kitartással a teljes magyar Eminescu-kötet megteremtésével?! És kiknek sikerült - ugyancsak példás művészi színvonalon - létrehozták a teljes magyar Eminescut?! A korszak legjobb magyar költői, századunk nagyszerű költőgárdája vállalta fordítói műhelyében a „lehetetlen ostromát”. Eminescu lírájának magyar nyelven való minél hűségesebb, minél hitelesebb megszólaltatását. Dsida Jenő, Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Szabó Lőrinc, Szemlér Ferenc, Szabédi László, Berde Mária, Bajor Andor, Székely János, Kiss Jenő, Franyó Zoltán, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, és még hányán és Kányán álltak büszkén „csatasorba”, költői versenybe Eminescu magyar lírai „meghódításáért”. Ez a hatalmas, ez a ragyogó költő gárda, az Eminescu emlékét sárral dobálók szerint egytől-egyig műveletlen, Eminescu munkásságát illetően abszolút analfabéta lenne?! És azért fordították volna ezek a kivételes talentumú, nagy magyar poéták Eminescut és azért vállalták a Luceafărul szerzőjével való költői együttlélekzést, és talán azért tisztelték és szerették Eminescut és azért tettek meg mindent, hogy a román költészet Esthajnalcsillagát a magyar nép is megismerje és nagy nemzeti költőivel együtt Eminescut is a magáénak vallja, mert rossz magyarok lettek volna, vagy tán egyáltalán nem is voltak magyarok? Eminescu emlékének itt, ezen az oldalon látható-olvasható szégyenteljes meggyalázásától nem hosszú az út eddig a szörnyűséges, abszurdnál abszurdabb megállapításig, eddig az őrült következtetésig... Tükörbe pillantva, nem rémülnek meg önmaguktól, önök, gyászmagyarok, környezetszennyező lelkeket fertőző - csörtető, magyar rinocéroszok?! Hát nincsen ezerszeresen igaza Petőfi Sándornak: Létezik-e olyan gyalázatos ügy ezen a kerek nagyvilágon, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának?!... / 1 SARDOBALOK Falra hányt szavak „1992-ben például már sok mindent lehetett volna tudni, mielőtt emléktáblákra adták fejüket a budapesti urak. Ugyanis akkor helyezték el a Nyári Pál utca és a híres Váci utca kereszteződésének egyik sarokházán azt a márványtáblát, mely tudtára adja a mindenkori vándornak, hogy azon a helyen állott Iosif Vulcan román szerkesztő FAMILIA című lapjának szerkesztősége. Ott közölték a fiatal Eminescu (akkor még Eminovici), a legnagyobb román költő első verseit 1866-ban. Szép dolog az emlékezés, de megelőzően Pesten ki kellett volna deríteni, hogy tulajdonképpen megérdemli-e holtában a román költő ezt a gesztust Budapest népétől és városatyáitól. Jobb házaknál ilyen esetekben még úgy általában is érdeklődnek, ha nem tudnak valamit. 1866-ban valóban nem volt olyan meglepő, hogy Budapesten román szerkesztőség működött. Azt azonban tudni kellett volna 1992-ben, hogy minden atyja fia között éppen Eminescu gyűlölte legjobban a magyarságot, és ezt számos esetben írásban is rögzítette. Ázsia és Európa szégyenének nevezte írásban nemzetünket, és ami sértő és szennyes, azt mind ránk rakta, pusztán hálából, hogy Pesten közölhette a verseit az anyanyelvén. Ott büszkélkedik a márványtábla, és én hiába akarom onnan levétetni. Népemet ma is hasonló jelzőkkel illetik Romániában, az ott lakó 2 millió magyar mindennapjait imigyen édesítve. És a magyar kormány kilincsel a román politikusoknál, hogy írnák alá végre az alapszerződést arról, hogy Magyarországnak nincs semmi területi követelése... ... A Duna budai partján, a rakpart ma is a magyarok és főként az erdélyiek legnagyobb ellenségének, Petru Grozának a nevét viseli. A második világháborús politikus többet ártott az erdélyi magyarságnak, mint egy fasiszta román regiment. Neve mégis ott virít fővárosunk egyik legszebb területén és hirdeti a kommunista románmagyar barátság örök érvényességét. A polgármester azonban vak, süket vagy pedig nem tud olvasni, hiszen mindezt már nemegyszer szóvátettem 1989 óta. Falra hányt magyar szavak Demszky főpolgármester multikulturális metropolisában.” (Részletek Czegő Zoltán cikkéből; Megjelent a budapesti MAGYAR FÓRUM című, közéleti hetilapban; 1996. április 18.) i Funar - fekete lámpa „Funar eszeveszett gyűlölködésében nemes példaképet is talált magának a románok nemzeti költője, Eminescu személyében. A szlovák meg a román vezéregyéniségek mai napig sem érték el a gyűlöletnek és rágalomhadjáratnak azt a fokát, amelyen a magyarságról írt ez az alanyi költő. (Mellesleg: Budapest belvárosában márvány emléktáblát kapott 1992-ben annak a háznak a falán, ahol egyik folyóirata székelt.)” (Részlet Bordosi Jenő cikkéből; Megjelent a budapesti MAGYAR FÓRUM című, közéleti hetilapban; 1996. április 25.) S magyarok és románok maradhassunk (Folytatás az oldalról) egy, oszthatatlan Föld polgáraivá válunk, amelynek fejlődését, eljövendő gazdagságát éppen kulturális sokszínűsége biztosíthatja. A jövőnek kulturálisan is pluralisztikusnak kell lennie”. E globális etika egyetemes sugárzásában, amely feltehetően a keresztény világ tizenegyedik parancsolatává lesz, mindenfajta nemzeti-kulturális elzárkózás, mindenfajta nemzeti köldöknézés, gőg és szeparatista begubózás siralmasan provinciálisnak és anakronizmusnak fog hatni. Nem is beszélve a faji gyűlölködés és soviniszta acsarkodás barbár praktikáiról. Tamási Áron, a romániai magyar nemzeti kisebbség nagy írója, akinek ezekben a napokban emlékeznek meg, ünnepi rendezvények keretében, halála 30. évfordulójáról Székelyudvarhelyen és a Hargita lábánál lévő szülőfalujában, mintegy írói programjaként vallotta: „Emberek csinálják a békét. Legyünk tehát emberek, hogy utánna magyarok és románok maradhassunk.” Zúduljon hát reánk szabadon az információs társadalom árja, hozza magával az új korszak emberi örömét és emberi kínját. Korparancs: nekünk is, itt Romániában fel kell nőnünk ehhez az új korszakhoz, meg kell tanulnunk benne élni és dolgozni. És el kell sajátítanunk nyelvezetét és sajátos stílusát. De nem, nem, semmiképpen sem azért, hogy a jövendő Európájában ne szólhassunk többé Petőfi Sándor vagy Mihai Eminescu gyönyörű nyelvén! Hitvallásunk nem lehet más. Legyünk emberek! Igen, legyünk emberek, hogy utánna, az információs társadalomban is tetőtől-talpig hazai magyarok és tetőtől talpig románok maradhassunk. Akik hazájukat, Romániát továbbra is egyetlen édesanyjukként tisztelik és szeretik. Ion Iliescu, Románia elnöke védnökségével és jelenlétében Bukarestben, 1996. május 27-28-án, a Kultúrminisztérium szervezésében megtartott országos szimpózionon (Kulturális identitás és európai integráció; Kultúra az információs társadalomban) elhangzott felszólalás szövege.