Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)
2005-05-13 / 19. szám - Széky János: Balsors, jobbsors • Méd levelek (27. oldal) - Stőhr Lóránt: Mesék, rajzok, feketék • filmkritika • Tod Williams: A titkos ajtó (27. oldal) - Koltai Tamás: Hol a Balkán? • színikritika • Caragiale: Farsang. Nemzeti Színház (27. oldal)
SZÉKY JÁNOS: Méd levelek Balsors, jobbsors Sajtónk némi meglepetéssel értesült arról, hogy a pártok kompromisszumos jelöltjét, Such Györgyöt, Orbán Viktor volt tanácsadóját, a Magyar Hírlap volt főszerkesztő-helyettesét, a Magyar Televízió volt elnökhelyettesét nem sikerült megválasztani rádióelnöknek. Nem volt meg a kétharmados többség a kuratóriumban, és ebben a társadalmi kurátorok túlontúl jobbra húzó része a ludas. Szerintem nem. Annak a hagyománynak a szellemében, hogy máskülönben tehetséges és dörzsölt politikusaink a média dolgaiban képesek elkövetni legnagyobb ostobaságaikat, Horn Gyula idején a parlament kompromiszszummal elfogadta a máig vergődő, rettentően elfuserált médiatörvényt. Eszerint például a közmédiára felügyelő kuratóriumokban a pártembereken kívül úgynevezett civil vagy társadalmi kurátoroknak is helyt kell kapniuk. Olyannyira, hogy a teljes testületben ők alkotják az elsöprő többséget, és például elnökválasztáskor az ő véleményüket is számba kell venni, éspedig kétharmadosan. Ez abból a feltevésből indult ki, hogy Magyarországon létezik politikától független civil társadalom, amely valamiképpen mérsékelné, tompítaná a politikusok vadulásait. Mint egy álom. Az ébredés kellemetlenségei azzal kezdődnek, hogy a huszonegy civil posztra ugyan - kategóriánként - sorsolással választják ki a delegáltakat, de a sorsolásra az jelentkezik, aki akar. Aki meg nem, az nem. Az idén például az „Újságírók szakmai, érdekképviseleti szervei” kategóriában ismeretlen okból nem iratkozott fel a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, annál inkább a semmilyen nemzetközi fórumon nem jegyzett Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége, Hollós János mostani rádió-elnökhelyettes és utódjelölt vezetésével. A jogi és etikai gubancoktól megkímélte a kuratóriumot a sors, ugyanis végül az egyetlen másik jelentkező, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Sajtóegyesület nevét húzták ki. Vagy nézzük „A gyermekek és az ifjúság országos érdekképviseleti szervezetei” nevezetű kategóriát. Íme, a felíratkozók listája: „Magyar Cserkészszövetség, Nagycsaládosok Országos Egyesülete, Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, Pax Hungarica Diákszervezetek Szövetsége, Magyar Piarista Diákszövetség, Nem Állami Felsőoktatási Intézmények Országos Régiójának Egyesülete, Magyar Gyermek- és Ifjúságvédelmi Szövetség, Katolikus Ifjúsági Mozgalom, Fiatal Értelmiségiek Köre, Fiksz Egyesület, Ifjú Magyarok Egyesülete, Regnum Marianum Katolikus Közösség Egyesület, Fiatal Sasok Országos Egyesülete, Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Diákjainak Országos Szövetsége, Országos Gyermek és Ifjúsági Parlament, Keresztény Diákegyesületek Kartellszövetsége, Danubia Magyar Katolikus Diákegyesület, Magzatvédő Társaság, Keresztény Értelmiségi Társaság”. A nagy számok törvényének ismeretében nem meglepő, hogy a rádiókuratóriumi helyet a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Diákjainak Országos Szövetsége kapta. Egyébirányú tevékenységéről mások biztosan többet tudnak, az interneten azonban leginkább kuratóriumi ténykedésüknek találni nyomát, tagjai voltak például 2000-ben a tévékuratóriumnak. Még könnyebb volt a saccolás a szakszervezetek, illetve a munkaadói és vállalkozói szervezetek kategóriájában, itt ugyanis csak egy-egy jelölt volt, a Liga, illetve a Magyarországi Diákvállalkozások Országos Érdekképviseleti Szövetsége. Egy picit hiányosnak rémlik a felhozatal. Tapasztalt kurátor az Asztmás és Allergiás Betegek Országos Szövetsége nevében a Kondor Katalin eddigi elnök szakmai képességeit magasztaló Pós Péter, aki felügyelt már a tévére is. Avagy Gráf Csilla, aki az idén a Regnum Marianum Sport Egyesületet képviselte, tavaly ellenben a Magyar Katolikus Családegyesületet. Hogy a civil szervezetek nem is annyira civilek, nem kérdés. Ez különben világjelenség, az ilyen tömörülésekre nemzetközileg a quango, azaz kvázi-civilszervezet (Quasi-Non- Governmental Organization) zsargonszót alkalmazzák. Ez azonban kevés a csődhöz. Azt se lehet mondani, hogy a baloldali és liberális civilek nem szervezkednek. Van például olyan irodalmi társulás, amely közelebb áll a szívemhez, de persze arisztokratikusan távol maradt a cécótól, nem úgy, mint a kuratóriumba végül is bekerült Magyar Írók Egyesülete (elnök: Gyurkovics Tibor). Inkább talán arról van szó, hogy az egyik oldal bele akar szólni a közmédia dolgaiba, és tesz is ezért valamit. Nem lehet kárhoztatni érte. A másik szintén bele szeretne szólni, de csak zsibbadtan néz, és aztán jajong. Nem baj, jövőre választások lesznek, egy gonddal kevesebb. STOHR LÓRÁNT: Film Mesék, rajzok, feketék Hosszú, hűvös nyár Long Islandern Haragoszöld füvekre és fákra, tört fényekre, pamacsos ködre, mélybarna házra, a házban sötét emlékekre, a szívekben lappangó szorongásra tárul A titkos ajtó. A táj az emberi lélek tükre a filmen. Ha a táj sivár, a lélek sivár, ha a táj átszellemült, a lélek is megmerítkezik az isteniben. A titkos ajtó termékeny és rendezett, ámde nedves, hűvös, borús vidéke ápolt, takaros külső mögé rejtett bánatot, elfojtott fájdalmakat jelez. Tod Williams rendező nem töri meg az egybecsengést kint és bent közt, határozott mozdulatokkal csúsztatja egymásra tájképek és lélekrajzok fojtott, szomorkás hangulatát. A könynyek, még mielőtt kicsordulnának, elpárolognak a dunsztos, nehéz levegőbe. John Irving A widow for one year című regényének mozgóképes adaptációja egy házasság felbomlásának végső mozzanatát meséli el, az utolsó nyarat, melynek során férj és feleség ideiglenesen különválnak, így keresnek megoldást a megoldhatatlanra, gyógyírt a traumára, ami beárnyékolja közös életüket. Megállapodásuk értelmében Ted és Marion továbbra is egymás közelében élnek, hol a férj, hol a feleség tölti az éjszakát és a nappalt kislányukkal a tóparti házban, míg a másik fél egy közeli, városi albérletben húzza meg magát. A felbomlóban levő család mindhárom tagjának érzékenységére odafigyelő, épp ezért kissé komplikált eljárás, a dolgok megszervezésének eme szokatlan, mégis mélyen racionális módja roppant jellemző az író férj észjárására, aki rendszeres életében tervszerűen hagy helyet a váratlan találkozásoknak és az inspiráló élményeknek, ezekkel húzza ki magát a bánat televényéből. Marion számára pedig oly mindegy, hogy hol alszik, hol él, mi történik vele, mert hiszen jó ideje nem történik semmi az életében, kataton mozdulatlanságban vegetál kamasz fiaik halála óta. Hosszú évek után az első élmény, ami felrázza, az író asszisztenséül szegődő Eddie érkezése, akiben „az egynyári özvegy” halott fiára ismer: a kor, a külső, az exeteri tanulmányok mind stimmelnek. A házaspár sorsfordulatának lelki következményei innentől kezdve Eddie kamaszosan naiv nézőpontjából tárulnak fel; a fiú lelkes rácsodálkozása a dolgok állására némi fényt visz a szétesőben levő kapcsolat baljós árnyai közé. Az írótanonc nyári élményeiből alapvetően derűs és humoros nevelődési történet kerekedik, ami finoman ellensúlyozza a középkorú házaspár sötét traumatörténetét. Tod Williams szakszerűen és oldottan váltogatja a nézőpontokat, magabiztosan mozog az ellentétes hangulatok között. A lélektani konfliktusokat világosan értelmezi, a történet fekete humorát alaposan kiaknázza. Az amerikai filmipar jellegzetessége - és itt mindegy, hogy nem egy nagy hollywoodi stúdió tucattermékéről, szuperprodukciójáról, hanem egy függetlennek számító cég vállalkozásáról van szó -, a forgatókönyv kidolgozottsága egyszerre erőssége és gyengéje az Irvingadaptációnak. A forgatókönyvírórendező egy percig sem hagy értetlenségben, de ezzel együtt a titkokat, a többféle értelmezés lehetőségét is kiiktatja filmjéből. A szereplők már a kezdet kezdetétől pontosan körvonalazva állnak előttünk, így aztán kevés valódi meglepetés éri a nézőt az elbeszélés előrehaladtával. Az író -Jeff Bridges szertelen, túláradó alakításában - vitalitása mögé rejti az átélt traumát. Iszik, nézik, ír, rajzol, sportol, meztelenkedik, túlteng benne az életerő. Kicsattanó egészsége, életkedve szinte bántó, mármár érzéketlenséggel vádolhatnánk, ha a meséiben, rajzaiban - melyek Bridges saját rajzai - előtűnő fekete humor, abszurd világlátás nem vallana a mélyben munkáló szorongásra. Ted harsánysága jól formált szerep, amivel leveszi lábáról olvasóit, szeretőit, munkatársait, az élveteg művész álarca mögül azonban aggódva figyeli bénult lelkű feleségét és nevelgeti kislányát, az újrakezdés eme kíváncsi és morbid gyümölcsét. A másik főszereplő, Kim Basinger érzelmi hullámtere szűkebbre szabott Bridgesénél. A máskor oly szenvedélyes Basinger üres tekintettel mered a távolba, szordinóval szólal meg, óvatosan, fékkel engedi szabadjára érzelmeit. Az aranyszőke, ragyogó kék szemű Marion fáradtan viseli szépségét, ami már hiába is vetne lángot a férfiakban, szenvedélyük nem ébresztene viszontszenvedélyt a dermedt szívű asszonyban. Ami közte és Eddie közt történik, az indulatáttétel, szellemidézés, jóvátétel, melynek szembesítő ereje végre kimozdítja Mariont a fényképekbe fagyott, történetekben keringő múltból, amibe a rettenettel birkózó szülők önmagukat és az újjászületést, a közös jövőt megtestesítő kislányukat belezárták. Ted és Marion egy havas, téli estén kinyitotta a mítoszok sötét kapuját, a titkos ajtót a padlón, ami minden halandó előtt feltárul egyszer életében. A férj és a feleség belenéztek a sötétbe, és meglátták ott az éjszaka rémeit. Ezek a rémek - a Twin Peaks törpéje, a Farkasok órája szellemalakjai - azonban távol maradnak a harmincas éveiben járó rendező második nagyjátékfilmjétől. Hiába vallanak róluk szorongásos mesék és rajzok, nem érezzük bőrünkön jelenlétüket, nem fut végig a hátunkon a hideg a sötét moziteremben. A titkos ajtó óvatos és józan, oldott és humánus memento mozi. Egy hűvös, nyári pillanat, amikor az ősz fülünkbe súg valamit. (Tod Williams: A titkos ajtó) 2005. MÁJUS 13. ______________ KOLTAI TAMÁS: Színház Hol a Balkán? Henry Popkin angol színikritikus, aki a Nemzetközi Színházi Intézet 1969- es budapesti kongresszusát követően Romániába utazott, hazatérte után cikket írt a londoni Timesba a következő címmel: Miért jobb a színház Bukarestben, mint Budapesten? Meglepődtem. Azt tudtam, mert láttam, hogy a magyar színház nem jó. Azt is tudtam, milyen a jó színház, mert pesti vendégjátékokon megnéztem Brookot, Clifford Williamst, Marie Bell és De Lullo társulatát, a Berliner Ensemble-t, továbbá 1968-ban turistaként Londonban, Stratfordban és Párizsban huszonöt előadást, köztük George Devine, Brook, Mnouchkine és Roger Blin rendezéseit. Jól van, ez a Nyugat és a legnagyobbak (noha Devine már legenda volt inkább, Mnouchline-t pedig még senki sem ismerte). De Bukarest? A vadkelet? Ahol még roszszabb, mint nálunk? Aztán 1970-ben eljutottam Bukarestbe. Láttam tizenhárom előadást, és elképedtem. Ez volt az én teatrológiai egyetemem, ez döbbentett rá arra, mi a színház, részint mint mesterség (szakma), részint mint tudósítás arról, ahol élek (Kelet-Európa). Az élmény máig elkísér. Az előadások egyike - az öt legjobb közé tartozik, amit valaha láttam - a klasszikus bohózatíró Ion Luca Caragiale Farsang című komédiája volt a Bulandra Színházban, Lucian Pintilie rendezésében. Akkor írt terjedelmes cikkemből idézek. „Semmi sem illusztráció ezen a színpadon, minden élő és valódi. A borbélyüzlet koszlott helyiség, a falakról leványad a vakolat - a díszlet már a kezdés pillanataiban pontosan helyre teszi a darabot, s közli velünk: itt az életet fogjuk látni, a maga mocskos valódiságában... A segéd hosszan tartó, gondos lábmosásával kezdődik az előadás. Aztán a láb vízzel felmossák a padlót... Mita is hosszan mos egy teknőben. A piszkos víz többször elönti a színpadot. Pompon, miközben Noét várja, gondos orrturkálási műveletet hajt végre. Pesti előadásokhoz szokott szemnek szokatlan az ilyesmi, de ebben az előadásban helyénvaló. És ami a legfontosabb: a színészi játék ritkán látható intenzitásával, kidolgozottságával párosul... A szerelmi viszonyok áttekinthetetlen kuszasága nem nevettető vígjátéki bbuyodalmak forrása. Kétségbeesetten egymásba kapaszkodó fuldoklókat látnnk, akiknek utolsó reménye a másik birtoklása. A »szerelmi« kapcsolatok nem pikáns kalandok, hanem görcsös, aki kapja-marja ragaszkodások. Nae a szemétdomb kakasának alattomos fölényével uralkodik rajtuk. Kihasználja, hogy »társadalmi« rangja — borbély és »kirurgus« — a többiek fölé helyezi, és kaján örömmel figyeli szánalmas vergődésüket... Mita öregedő, slampos, kiszáradt nő, Pompon fekete sörtés, tagbaszakadt, gusztustalanul böfögő mihaszna, Razachescu lőcslábú, szerencsétlenkedő emberke, a lelki megnyomorítottság szánalmas és komikus típusa... A karnevál nem flitteres maszkahál. A ferde síkú színpad hatalmas termet ábrázol. Hétköznapokon valószínűleg kocsma, csak kivitték az asztalokat, székeket, s ami bennmaradt, azt egymásra stószolták... A falak penészesek, a padlót bekenték fekete padlóviasszal - de az is lehet, hogy a piszoktól feketéllik. Hátul... nyilvános illemhely található: két vakon feketéllő ajtónyílás, csak egy deszkapalánk takarja (de a »női« előtt kis kerek lyukat fúrtak rajta). A vécé mellett a falon törött tükör, a kijövök megállnak előtte, ahogy ez már szokás. Már az is élmény, ahogy a statiszták, akiknek annyi a szerepük, hogy mint bálozók jönnek-mennek, jellemző, egyénített mozdulatokkal foglalatoskodnak a tükör előtt. Minden figura él, a színpad állandó hullámzásban van, a beszélgetők, táncosok csoportjai megkomponált hang- és mozgásrendben, a tökéletes spontaneitás hatását keltve, hol bekapcsolódva a cselekménybe, hol kívül maradva, funkcionálisan léteznek... Valódi zenekar játszik, repertoárjuk a Tosca Levéláriájától a Habanéráig, az Orpheusz az alvilágban kánkánjáig terjed. Természetesen rezesbandásítják és ugyanakkor finomkodva eltúlozzák mindegyiket. A táncosok a másik teremben deréktól felfelé láthatók a fenékfalon lévő ablakon át... A megcsalt szeretők és a riválisok... időnként feltűnnek a csiricsáré maskarába öltözött, tökmaghéjat köpködő, sört vedelő (s ellocsoló) bálozók között - és összeverik egymást. Elkeseredett dühvel püfölik, rúgják a másikat - aztán rájönnek, hogy rossz helyre címezték az ütlegeket. Egymás nyakába borulnak - és elindulnak megkeresni az igazi bűnöst... Egyre nagyobb a kavarodás, féktelenebb a lárma, őrjöngőbb a tánc. Elhülyült tekintetű, zsíros arcok bukkannak elő mindenhonnan, átizzadt testek hemperegnek a csatakos padlón. Mindenki verekszik mindenkivel. Egy értelmetlen, abszurd világ pusztulásra ítélt képviselői. Harsányan röhögtetők és szánnivalóan szerencsétlenek. Egy embert nyomorító társadalom haláltáncát látjuk, az élmény egyszerre megrendítő és viszolygást keltő.” Két okból idéztem magam ilyen illetlenül hosszan. Egyrészt, mert ennél a leírásnál ma sem tudnám szabatosabban érzékeltetni Caragiale primitív, nyomoronc, siralmasan röhejes, lepusztultan mocsadék, de párizsiasságot utánzó mélybalkáni világát. A másik ok, hogy húzom az időt, falom a terjedelmet, mert a Nemzeti Színház Farsang-előadásáról nem jut eszembe semmi. Már akkor sem jutott, amikor a bemutatón végiguntam, azóta meg csak a harmincöt éve látott bukaresti produkció részletei jönnek elő, Jordán Tamásét viszont majdnem elfelejtettem. Amire emlékszem, azt nem értem. Például Horesnyi Balázs pazarló, hivalkodó és fölösleges díszletét, Dőry Virág előkelő szalonból szalajtatott, dúsgazdag farsangi jelmezeit. Vajon miért múlatja magát a bukaresti felső tízezer egy maroknyi kompániája holmi egész városra kiterjedő valóságshow-val? Valószínűleg nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, ezért azt találják ki, hogy borbélyüzletet, kaszinót, magánrendőrséget bérelnek, szerepeket osztanak magukra, és exkluzív karnevállá teszik a weekendet. Privát rendezvényük céljára lefoglalták az egész hatalmas nosztalgiaplázát, nyilván ezért nincs rajtuk kívül egyetlen farsangoló sem, se más vendég, se más táncoló, se más italozó, így éli ki magát az újburzsoázia. Tiszta Illúziók Háza, á la Genet. Jó, és aztán? Mi következik ebből? Nem jöttem rá. A színészek a színlap sorrendjében Szarvas József, Csankó Zoltán, Sinkó László, Kaszás Attila, Gazsó György, Udvaros Dorottya, Murányi Tünde, Vida Péter, Pásztor Edina, Koleszár Bazil Péter, Szilas Miklós, Hencz György - illusztrálnak, kifelé játszanak, agyonstrapálják magukat a személyes sikerért. Megizzadnak minden olcsó poénért. Amikor ötödször kell egy színésznek megküzdenie a tehénbőgéssel, megsajnálom. Elgondolom: vajon hogyan hatna Parti Nagy Lajos kísérlete Caragiale lefordíthatatlan nyelvének fölstilizált, szofisztikáit magyarítására, ha nem a szappanoperák színészetével találkozna? Azután elszégyellem magam. Mi a fenét akarok? A színházat a közönségnek játsszák, és ez a Farsang - rosszindulat és felhang nélkül mondom - beleillik a magyar szórakoztató átlagszínház hagyományába. Bukarestben 1970. október 11-én az akkor már több mint négyéves előadás a közönség lelkesedésével találkozott; megírtam a cikkemben, hogy a falak mentén álltak a nézők. Lehet, hogy ez lesz Pesten is. Mi más számít? Az előadás rendezőjének jegyzete szerint őt legeslegjobban az érdekli, „hogyan kell manapság a színházban játszani”. Lucian Pintiliét az érdekelte, milyen az a világ, amely körülveszi. Kedves Henry Popkin, akárhol vagy is jelenleg, alighanem ez a válasz a kérdésedre. (Caragiale: Farsang - Nemzeti Színház) 27 b I ÉLET ÉS# IRODALOM