Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)

2005-05-13 / 19. szám - Széky János: Balsors, jobbsors • Méd levelek (27. oldal) - Stőhr Lóránt: Mesék, rajzok, feketék • filmkritika • Tod Williams: A titkos ajtó (27. oldal) - Koltai Tamás: Hol a Balkán? • színikritika • Caragiale: Farsang. Nemzeti Színház (27. oldal)

SZÉKY JÁNOS: Méd levelek Balsors, jobbsors Sajtónk némi meglepetéssel értesült arról, hogy a pártok kompromisszu­mos jelöltjét, Such Györgyöt, Orbán Viktor volt tanácsadóját, a Magyar Hírlap volt főszerkesztő-helyettesét, a Magyar Televízió volt elnökhelyet­tesét nem sikerült megválasztani rá­dióelnöknek. Nem volt meg a két­harmados többség a kuratóriumban, és ebben a társadalmi kurátorok tú­lontúl jobbra húzó része a ludas. Szerintem nem. Annak a hagyománynak a szelle­mében, hogy máskülönben tehetsé­ges és dörzsölt politikusaink a média dolgaiban képesek elkövetni legna­gyobb ostobaságaikat, Horn Gyula idején a parlament kompromisz­­szummal elfogadta a máig vergődő, rettentően elfuserált médiatörvényt. Eszerint például a közmédiára fel­ügyelő kuratóriumokban a pártem­bereken kívül úgynevezett civil vagy társadalmi kurátoroknak is helyt kell kapniuk. Olyannyira, hogy a teljes testületben ők alkotják az elsöprő többséget, és például elnökválasztás­kor az ő véleményüket is számba kell venni, éspedig kétharmadosan. Ez abból a feltevésből indult ki, hogy Magyarországon létezik politikától független civil társadalom, amely va­lamiképpen mérsékelné, tompítaná a politikusok vadulásait. Mint egy álom. Az ébredés kelle­metlenségei azzal kezdődnek, hogy a huszonegy civil posztra ugyan - ka­tegóriánként - sorsolással választják ki a delegáltakat, de a sorsolásra az jelentkezik, aki akar. Aki meg nem, az nem. Az idén például az „Újság­írók szakmai, érdekképviseleti szer­vei” kategóriában ismeretlen okból nem iratkozott fel a Magyar Újság­írók Országos Szövetsége, annál in­kább a semmilyen nemzetközi fóru­mon nem jegyzett Magyar Elektroni­kus Újságírók Szövetsége, Hollós Já­nos mostani rádió-elnökhelyettes és utódjelölt vezetésével. A jogi és etikai gubancoktól megkímélte a kuratóri­umot a sors, ugyanis végül az egyetlen másik jelentkező, a Magyar Egyete­mi és Főiskolai Sajtóegyesület nevét húzták ki. Vagy nézzük „A gyerme­kek és az ifjúság országos érdekkép­viseleti szervezetei” nevezetű kategó­riát. Íme, a felíratkozók listája: „Ma­gyar Cserkészszövetség, Nagycsalá­dosok Országos Egyesülete, Hallga­tói Önkormányzatok Országos Kon­ferenciája, Pax Hungarica Diákszer­vezetek Szövetsége, Magyar Piarista Diákszövetség, Nem Állami Felsőok­tatási Intézmények Országos Régió­jának Egyesülete, Magyar Gyermek- és Ifjúságvédelmi Szövetség, Katoli­kus Ifjúsági Mozgalom, Fiatal Értel­miségiek Köre, Fiksz Egyesület, Ifjú Magyarok Egyesülete, Regnum Ma­rianum Katolikus Közösség Egyesü­let, Fiatal Sasok Országos Egyesüle­te, Miasszonyunkról Nevezett Sze­gény Iskolanővérek Diákjainak Or­szágos Szövetsége, Országos Gyer­mek és Ifjúsági Parlament, Keresz­tény Diákegyesületek Kartellszövet­­sége, Danubia Magyar Katolikus Di­ákegyesület, Magzatvédő Társaság, Keresztény Értelmiségi Társaság”. A nagy számok törvényének isme­retében nem meglepő, hogy a rádió­kuratóriumi helyet a Miasszonyunk­ról Nevezett Szegény Iskolanővérek Diákjainak Országos Szövetsége kap­ta. Egyébirányú tevékenységéről má­sok biztosan többet tudnak, az inter­neten azonban leginkább kuratóriu­mi ténykedésüknek találni nyomát, tagjai voltak például 2000-ben a té­vékuratóriumnak. Még könnyebb volt a saccolás a szakszervezetek, il­letve a munkaadói és vállalkozói szervezetek kategóriájában, itt ugyanis csak egy-egy jelölt volt, a Li­ga, illetve a Magyarországi Diákvál­lalkozások Országos Érdekképvisele­ti Szövetsége. Egy picit hiányosnak rémlik a felhozatal. Tapasztalt kurátor az Asztmás és Allergiás Betegek Országos Szövetsé­ge nevében a Kondor Katalin eddigi elnök szakmai képességeit magaszta­ló Pós Péter, aki felügyelt már a tévé­re is. Avagy Gráf Csilla, aki­ az idén a Regnum Marianum Sport Egyesüle­tet képviselte, tavaly ellenben a Ma­gyar Katolikus Családegyesületet. Hogy a civil szervezetek nem is annyira civilek, nem kérdés. Ez kü­lönben világjelenség, az ilyen tömö­rülésekre nemzetközileg a quango, azaz kvázi-civilszervezet (Quasi-Non- Governmental Organization) zsar­gonszót alkalmazzák. Ez azonban ke­vés a csődhöz. Azt se lehet mondani, hogy a baloldali és liberális civilek nem szervezkednek. Van például olyan irodalmi társulás, amely köze­lebb áll a szívemhez, de persze arisz­tokratikusan távol maradt a cécótól, nem úgy, mint a kuratóriumba vé­gül is bekerült Magyar Írók Egyesü­lete (elnök: Gyurkovics Tibor). Inkább talán arról van szó, hogy az egyik oldal bele akar szólni a köz­média dolgaiba, és tesz is ezért vala­mit. Nem lehet kárhoztatni érte. A másik szintén bele szeretne szólni, de csak zsibbadtan néz, és aztán jajong. Nem baj, jövőre választások lesznek, egy gonddal kevesebb. STOHR LÓRÁNT: Film Mesék, rajzok, feketék Hosszú, hűvös nyár Long Islandern Haragoszöld füvekre és fákra, tört fényekre, pamacsos ködre, mélybar­na házra, a házban sötét emlékekre, a szívekben lappangó szorongásra tárul A titkos ajtó. A táj az emberi lé­lek tükre a filmen. Ha a táj sivár, a lélek sivár, ha a táj átszellemült, a lélek is megmerítkezik az isteniben. A titkos ajtó termékeny és rendezett, ámde nedves, hűvös, borús vidéke ápolt, takaros külső mögé rejtett bá­natot, elfojtott fájdalmakat jelez. Tod Williams rendező nem töri meg az egybecsengést kint és bent közt, határozott mozdulatokkal csúsztatja egymásra tájképek és lé­­lekrajzok fojtott, szomorkás hangu­latát. A könynyek, még mielőtt ki­csordulnának, elpárolognak a dunsztos, nehéz levegőbe. John Irving A widow for one year című regényének mozgóképes adaptációja egy házasság felbomlá­sának végső mozzanatát meséli el, az utolsó nyarat, melynek során férj és feleség ideiglenesen különválnak, így keresnek megoldást a megold­­hatatlanra, gyógyírt a traumára, ami beárnyékolja közös életüket. Megállapodásuk értelmében Ted és Marion továbbra is egymás közelé­ben élnek, hol a férj, hol a feleség tölti az éjszakát és a nappalt kislá­nyukkal a tóparti házban, míg a má­sik fél egy közeli, városi albérletben húzza meg magát. A felbomlóban levő család mindhárom tagjának ér­zékenységére odafigyelő, épp ezért kissé komplikált eljárás, a dolgok megszervezésének eme szokatlan, mégis mélyen racionális módja rop­pant jellemző az író férj észjárására, aki rendszeres életében tervszerűen hagy helyet a váratlan találkozások­nak és az inspiráló élményeknek, ezekkel húzza ki magát a bánat tele­­vényéből. Marion számára pedig oly mindegy, hogy hol alszik, hol él, mi történik vele, mert hiszen jó ide­je nem történik semmi az életében, kataton mozdulatlanságban vegetál kamasz fiaik halála óta. Hosszú évek után az első élmény, ami felrázza, az író asszisztenséül szegődő Eddie ér­kezése, akiben „az egynyári özvegy” halott fiára ismer: a kor, a külső, az exeteri tanulmányok mind stimmel­nek. A házaspár sorsfordulatának lelki következményei innentől kezd­ve Eddie kamaszosan naiv néző­pontjából tárulnak fel; a fiú lelkes rácsodálkozása a dolgok állására né­mi fényt visz a szétesőben levő kap­csolat baljós árnyai közé. Az íróta­­nonc nyári élményeiből alapvetően derűs és humoros nevelődési törté­net kerekedik, ami finoman ellen­súlyozza a középkorú házaspár sötét traumatörténetét. Tod Williams szakszerűen és ol­­dottan váltogatja a nézőpontokat, magabiztosan mozog az ellentétes hangulatok között. A lélektani konf­liktusokat világosan értelmezi, a tör­ténet fekete humorát alaposan kiak­názza. Az amerikai filmipar jellegze­tessége - és itt mindegy, hogy nem egy nagy hollywoodi stúdió tucatter­mékéről, szuperprodukciójáról, ha­nem egy függetlennek számító cég vállalkozásáról van szó -, a forgató­­könyv kidolgozottsága egyszerre erőssége és gyengéje az Irving­­adaptációnak. A forgatókönyvíró­rendező egy percig sem hagy értet­lenségben, de ezzel együtt a titkokat, a többféle értelmezés lehetőségét is kiiktatja filmjéből. A szereplők már a kezdet kezdetétől pontosan körvo­nalazva állnak előttünk, így aztán kevés valódi meglepetés éri a nézőt az elbeszélés előrehaladtával. Az író -Jeff Bridges szertelen, túláradó alakításában - vitalitása mögé rejti az átélt traumát. Iszik, nézik, ír, raj­zol, sportol, meztelenkedik, túlteng benne az életerő. Kicsattanó egész­sége, életkedve szinte bántó, már­­már érzéketlenséggel vádolhatnánk, ha a meséiben, rajzaiban - melyek Bridges saját rajzai - előtűnő fekete humor, abszurd világlátás nem val­­lana a mélyben munkáló szorongás­ra. Ted harsánysága jól formált sze­rep, amivel leveszi lábáról olvasóit, szeretőit, munkatársait, az élveteg művész álarca mögül azonban ag­gódva figyeli bénult lelkű feleségét és nevelgeti kislányát, az újrakezdés eme kíváncsi és morbid gyümölcsét. A másik főszereplő, Kim Basinger érzelmi hullámtere szűkebbre sza­bott Bridgesénél. A máskor oly szen­vedélyes Basinger üres tekintettel mered a távolba, szordinóval szólal meg, óvatosan, fékkel engedi sza­badjára érzelmeit. Az aranyszőke, ragyogó kék szemű Marion fáradtan viseli szépségét, ami már hiába is vetne lángot a férfiakban, szenvedé­lyük nem ébresztene viszontszenve­­délyt a dermedt szívű asszonyban. Ami közte és Eddie közt történik, az indulatáttétel, szellemidézés, jóváté­tel, melynek szembesítő ereje végre kimozdítja Mariont a fényképekbe fagyott, történetekben keringő múltból, amibe a rettenettel birkózó szülők önmagukat és az újjászüle­tést, a közös jövőt megtestesítő kislá­nyukat belezárták. Ted és Marion egy havas, téli es­tén kinyitotta a mítoszok sötét kapu­ját, a titkos ajtót a padlón, ami min­den halandó előtt feltárul egyszer életében. A férj és a feleség belenéz­tek a sötétbe, és meglátták ott az éj­szaka rémeit. Ezek a rémek - a Twin Peaks törpéje, a Farkasok órája szel­lemalakjai - azonban távol marad­nak a harmincas éveiben járó rende­ző második nagyjátékfilmjétől. Hiába vallanak róluk szorongásos mesék és rajzok, nem érezzük bőrünkön je­lenlétüket, nem fut végig a hátun­kon a hideg a sötét moziteremben. A titkos ajtó óvatos és józan, oldott és humánus memento mozi. Egy hű­vös, nyári pillanat, amikor az ősz fü­lünkbe súg valamit. (Tod Williams: A titkos ajtó) 2005. MÁJUS 13. ______________ KOLTAI TAMÁS: Színház Hol a Balkán? Henry Popkin angol színikritikus, aki a Nemzetközi Színházi Intézet 1969- es budapesti kongresszusát követően Romániába utazott, hazatérte után cikket írt a londoni Timesba a következő címmel: Miért jobb a színház Buka­restben, mint Budapesten­? Meglepődtem. Azt tudtam, mert láttam, hogy a magyar színház nem jó. Azt is tudtam, milyen a jó színház, mert pesti ven­dégjátékokon megnéztem Brookot, Clifford Williamst, Marie Bell és De Lullo társulatát, a Berliner Ensemble-t, továbbá 1968-ban turistaként Lon­donban, Stratfordban és Párizsban huszonöt előadást, köztük George De­­vine, Brook, Mnouchkine és Roger Blin rendezéseit. Jól van, ez a Nyugat és a legnagyobbak (noha Devine már legenda volt inkább, Mnouchline-t pedig még senki sem ismerte). De Bukarest? A vadkelet? Ahol még rosz­­szabb, mint nálunk? Aztán 1970-ben eljutottam Bukarestbe. Láttam tizenhárom előadást, és elképedtem. Ez volt az én teatrológiai egyetemem, ez döbbentett rá arra, mi a színház, részint mint mesterség (szakma), részint mint tudósítás arról, ahol élek (Kelet-Európa). Az élmény máig elkísér. Az előadások egyike - az öt legjobb közé tartozik, amit valaha láttam - a klasszikus bohózatíró Ion Luca Caragiale Farsang című komédiája volt a Bulandra Színházban, Lu­cian Pintilie rendezésében. Akkor írt terjedelmes cikkemből idézek. „Semmi sem illusztráció ezen a színpadon, minden élő és valódi. A bor­bélyüzlet koszlott helyiség, a falakról leványad a vakolat - a díszlet már a kezdés pillanataiban pontosan helyre teszi a darabot, s közli velünk: itt az életet fogjuk látni, a maga mocskos valódiságában... A segéd hosszan tartó, gondos lábmosásával kezdődik az előadás. Aztán a láb vízzel felmossák a padlót... Mita is hosszan mos egy teknőben. A piszkos víz többször elönti a színpadot. Pompon, miközben Noét várja, gondos orrturkálási műveletet hajt végre. Pesti előadásokhoz szokott szemnek szokatlan az ilyesmi, de eb­ben az előadásban helyénvaló. És ami a legfontosabb: a színészi játék ritkán látható intenzitásával, kidolgozottságával párosul... A szerelmi viszonyok áttekinthetetlen kuszasága nem nevettető vígjátéki bbu­yodalmak forrása. Kétségbeesetten egymásba kapaszkodó fuldoklókat látnnk, akiknek utolsó reménye a másik birtoklása. A »szerelmi« kapcsolatok nem pikáns kalan­dok, hanem görcsös, aki­ kapja-marja ragaszkodások. Nae a szemétdomb kakasának alattomos fölényével uralkodik rajtuk. Kihasználja, hogy »társa­dalmi« rangja — borbély és »kirurgus« — a többiek fölé helyezi, és kaján örömmel figyeli szánalmas vergődésüket... Mita öregedő, slampos, kiszá­radt nő, Pompon fekete sörtés, tagbaszakadt, gusztustalanul böfögő mi­haszna, Razachescu lőcslábú, szerencsétlenkedő emberke, a lelki megnyo­­morítottság szánalmas és komikus típusa... A karnevál nem flitteres maszkahál. A ferde síkú színpad hatalmas ter­met ábrázol. Hétköznapokon valószínűleg kocsma, csak kivitték az asztalo­kat, székeket, s ami bennmaradt, azt egymásra stószolták... A falak pené­szesek, a padlót bekenték fekete padlóviasszal - de az is lehet, hogy a pi­szoktól feketéllik. Hátul... nyilvános illemhely található: két vakon feketéllő ajtónyílás, csak egy deszkapalánk takarja (de a »női« előtt kis kerek lyukat fúrtak rajta). A vécé mellett a falon törött tükör, a kijövök megállnak előtte, ahogy ez már szokás. Már az is élmény, ahogy a statiszták, akiknek annyi a szerepük, hogy mint bálozók jönnek-mennek, jellemző, egyénített mozdu­latokkal foglalatoskodnak a tükör előtt. Minden figura él, a színpad állan­dó hullámzásban van, a beszélgetők, táncosok csoportjai megkomponált hang- és mozgásrendben, a tökéletes spontaneitás hatását keltve, hol be­kapcsolódva a cselekménybe, hol kívül maradva, funkcionálisan léteznek... Valódi zenekar játszik, repertoárjuk a Tosca Levéláriájától a Habanéráig, az Orpheusz az alvilágban kánkánjáig terjed. Természetesen rezesbandásít­­ják és ugyanakkor finomkodva eltúlozzák mindegyiket. A táncosok a másik teremben deréktól felfelé láthatók a fenékfalon lévő ablakon át... A meg­csalt szeretők és a riválisok... időnként feltűnnek a csiricsáré maskarába öl­tözött, tökmaghéjat köpködő, sört vedelő (s ellocsoló) bálozók között - és összeverik egymást. Elkeseredett dühvel püfölik, rúgják a másikat - aztán rájönnek, hogy rossz helyre címezték az ütlegeket. Egymás nyakába borul­nak - és elindulnak megkeresni az igazi bűnöst... Egyre nagyobb a kavaro­dás, féktelenebb a lárma, őrjöngőbb a tánc. Elhülyült tekintetű, zsíros ar­cok bukkannak elő mindenhonnan, átizzadt testek hemperegnek a csata­kos padlón. Mindenki verekszik mindenkivel. Egy értelmetlen, abszurd vi­lág pusztulásra ítélt képviselői. Harsányan röhögtetők és szánnivalóan sze­rencsétlenek. Egy embert nyomorító társadalom haláltáncát látjuk, az él­mény egyszerre megrendítő és viszolygást keltő.” Két okból idéztem magam ilyen illetlenül hosszan. Egyrészt, mert ennél a leírásnál ma sem tudnám szabatosabban érzékeltetni Caragiale primitív, nyomoronc, siralmasan röhejes, lepusztultan mocsadék, de párizsiasságot utánzó mélybalkáni világát. A másik ok, hogy húzom az időt, falom a terje­­delmet, mert a Nemzeti Színház Farsang-előadásáról nem jut eszembe sem­mi. Már akkor sem jutott, amikor a bemutatón végiguntam, azóta meg csak a harmincöt éve látott bukaresti produkció részletei jönnek elő, Jor­dán Tamásét viszont majdnem elfelejtettem. Amire emlékszem, azt nem értem. Például Horesnyi Balázs pazarló, hivalkodó és fölösleges díszletét, Dőry Virág előkelő szalonból szalajtatott, dúsgazdag farsangi jelmezeit. Va­jon miért múlatja magát a bukaresti felső tízezer egy maroknyi kompániája holmi egész városra kiterjedő valóságshow-val? Valószínűleg nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, ezért azt találják ki, hogy borbélyüzletet, kaszi­nót, magánrendőrséget bérelnek, szerepeket osztanak magukra, és exklu­zív karnevállá teszik a weekendet. Privát rendezvényük céljára lefoglalták az egész hatalmas nosztalgiaplázát, nyilván ezért nincs rajtuk kívül egyetlen farsangoló sem, se más vendég, se más táncoló, se más italozó, így éli ki magát az újburzsoázia. Tiszta Illúziók Háza, á la Genet. Jó, és aztán? Mi következik ebből? Nem jöttem rá. A színészek­­ a színlap sorrendjében Szarvas József, Csankó Zoltán, Sinkó László, Kaszás Attila, Gazsó György, Udvaros Dorottya, Murányi Tünde, Vida Péter, Pásztor Edina, Koleszár Bazil Péter, Szilas Miklós, Hencz György - illusztrálnak, kifelé játszanak, agyonstrapálják magukat a szemé­lyes sikerért. Megizzadnak minden olcsó poénért. Amikor ötödször kell egy színésznek megküzdenie a tehénbőgéssel, megsajnálom. Elgondolom: va­jon hogyan hatna Parti Nagy Lajos kísérlete Caragiale lefordíthatatlan nyel­vének fölstilizált, szofisztikáit magyarítására, ha nem a szappanoperák szí­nészetével találkozna? Azután elszégyellem magam. Mi a fenét akarok? A színházat a közönségnek játsszák, és ez a Farsang - rosszindulat és felhang nélkül mondom - beleillik a magyar szórakoztató átlagszínház hagyomá­nyába. Bukarestben 1970. október 11-én az akkor már több mint négyéves előadás a közönség lelkesedésével találkozott; megírtam a cikkemben, hogy a falak mentén álltak a nézők. Lehet, hogy ez lesz Pesten is. Mi más számít? Az előadás rendezőjének jegyzete szerint őt legeslegjobban az érdekli, „ho­gyan kell manapság a színházban játszani”. Lucian Pintiliét az érdekelte, milyen az a világ, amely körülveszi. Kedves Henry Popkin, akárhol vagy is jelenleg, alighanem ez a válasz a kérdésedre. (Caragiale: Farsang - Nemzeti Színház) 27 b I ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next