Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-06-15 / 24. szám - Király Levente: A sufni (15. oldal) - Géczi János: Macskák, szeráf (15-16. oldal)

KIRÁLY LEVENTE: „El kell jutnom a sufni mögé az Öreggel, ezen múlik minden, minden. A sufni mögé kell becsalnom valahogy, még ma, kü­lönben ez a büdös Trojan elvágja a torkomat.” Arkagyij Mi­­hajlovics soha nem volt büdös, annak ellenére, hogy magas, szőrös, kövér ember, Koscsin mégis ezt hajtogatta magában egész nap. Az öreg délután négyre várta őket, csak kettejüket. Ez mi mást is jelenthetne, mmint azt, amire ilyenkor mindenki gondol. A tomboló nyár a kertbe csalogatta őket, eszét vesztve csin­­elt és dongott a természet, részegítő illatok tekergőztek, mint­a el lehetne feledkezni arról egy pillanatra is, hogy háború lesz. - Jól van - mondta az öreg. Fehér, gallér- és ujjatlan parasztin­get, gatyakorcos vászonnadrágot viselt, ujjai közt cigaretta füs­­tölgött, aranycsíkos, a szaga alapján angol, vagy talán amerikai, így szokott köszönni, ezt mindkét vendége tudta, a „jól van” nála semmit nem jelent, mondta ezt már mosolyogva több tucat vezérkari főtisztnek is, akiket másnap agyonlőttek a pincében. Egyedül lányunokájának, a legkisebbiknek mondja azt, hogy „szervusz, fényocskám, aranytollú kismadaram!”. A parasztru­ha is álca: a tábornok apja még herceg volt, igazi herceg. Igaz, olyan szegény, akár egy muzsik, mégis inkább éhen halt volna, mint hogy kezébe vegyen egy sarlót vagy egy kalapácsot. Majd­nem éhen is halt, de mielőtt ez sikerült volna, megfagyott a ka­­torgában, részegen. Társai végtelenül irigyelték, az őrök viszont bosszankodva verték végig a századot, nem értették, hogyan jut­hatott egy láncos fegyenc szeszhez. Az öreg mindig nevetve me­sélte apja történetét, főleg akkor, ha egy hóviharban a tisztiszol­gája azt merte mondani, hogy lehetetlenség most bárhonnan is vodkát szerezni. - Gyertek csak, jó a levegő odakint, ne aszalódjunk itt, mint a kerge fasz! - mondta az öreg. Trojan felröhögött, Koscsin elmo­solyodott. Trojan nagy öregnek számított az osztályon, négy éve került oda mint százados, egy éve viszont már ezredes. Nyíltan meste­rének szólította az öreget, állandóan szaladt hozzá tanácsért, ott lihegett és sertepertélt körülötte, akár a füttyszóra váró kutya. Kutyának is hívta mindenki, veszett kutyának, mert nemcsak a „kliensek”, hanem beosztottjainak torkát is habozás nélkül átha­rapta. Ismerte és buzgón alkalmazta a jelmondatot: fölfelé nya­lunk, lefelé taposunk. A titkárnői feltűnően csinosak, szőkék és vékonyak, míg a felesége vastag, zsíros testű, kesehajú, ám a ká­derpolitikai osztályon ezredes, apja pedig vezérezredesként ugyan­ott főosztályvezető-helyettes. De Koscsin hiába is próbálná le­buktatni Trojant Nyinocskánál, a feleséget egy cseppet sem ér­deklik a részletek, neki is megvannak a maga körei: szemüveges, apró termetű, félénk gimnazisták. Falja őket, mint a holló az utak mellett heverő, kilapított állatok tetemét. - Drága főnök elvtárs, remélem, nem a fűbe kell leülni, mint legutóbb a kiránduláson! Azok a kurva hangyák összemászkál­tak, meg teljesen összecsipkedtek - mondta kedélyeskedő han­gon Arkagyij Mihajlovics. Csak ő mert így beszélni vele. Az öreg nevetett. - Fogadok, hogy lepetéztek a majomszőrödben - vere­gette hátba az öreg Trojant -, aztán meg kikeltek, és felmásztak a seggeden keresztül a szívedig! Az öreg fuldoklott a nevetéstől. Koscsin csak mosolygott, Tro­jan tekintete felé villant. „Ismét húzott egy vonalat, gyűjti a sér­téseket. Mindent gyűjt. Az öreg sértéseit is az én számlámra írja. Ha fölém kerül, nekem annyi , gondolta Szergej Ivanovics. A tábornok folytatta. - Tele vagy halott hangyákkal, Arkagyij Mi­hajlovics! Tele vagy hullákkal, érted már? Azért vagy ilyen. - Miért, milyen vagyok, drága főnök elvtárs? Mondja meg, ké­rem! - Majd megmondja szeretett barátunk, Koscsin elvtárs! - ne­vetett az öreg. Felé fordultak mind a ketten. - Nos, milyen em­ber Arkagyij Mihajlovics, maga szerint? Szergej Ivanovics mintaéletet él, gyengéiről senki sem tud. Az öreghez lojális, de ha lehet, megvédi a keze alá dolgozó embe­reket. Gyermekei virágokat rajzolnak neki csomagolópapírra, néha abba csavarja a sózott heringet vagy makrélát, ez a kedvenc uzsonnája. Hat éve dolgozik a csoportnál, főtörzsként kezdte, a „Nagy Leleplezés” óta töretlen a karrierje. Szerepelt az újságok­ban is, fotóval. Sok magas beosztású támogatója lett, némelyik, furcsa mód, még mindig él. Emellett okos, nagyon okos, rejt­vényújságoknak is dolgozik hobbiból, a kódfejtés úgy megy neki, mintha ezt tanulta volna az iskolában a cirill betűk helyett. De a „Nagy Leleplezés” óta nem volt újabb dobása.­­ Tisztelt kol­légánkat, Arkagyij Mihajlovicsot a sors igen nagy kegyben ré­szesítette: nem kell a delirium poklának bugyrait végigjárnia, mint nekünk, egyszerű földi halandóknak, hogy hangyák mász­káljanak a bőre alatt - mondta rezzenéstelen arccal Koscsin. - Bravó, Koscsenyka, ismét kivágta a rezet, nem rossz, nem rossz, na de hol van az oldalvágás? Maga gyengül, határozottan gyen­gül, pedig ahogyan azt az orvost megfingatta, az nem volt sem­mi! - nevetett az öreg. „Na tessék, már megint ezzel jön”, gon­dolta Szergej Ivanovics, de közben mosolygott. - Ó, kérem, csak szerencsém volt akkor, bárki utánam tudta volna csinálni! Az ér­dem a csapaté, igazi csapatmunka volt. Az egyén, a szubjektum sohasem kerekedhet a kollektívum fölé, a mi társadalmunkban legalábbis biztosan nem! - Ezt hallgassa, Trojan elvtárs, tanuljon! Koscsin elvtárs iga­zán tudja, hogyan kell kivágnia magát! Bravó, Szergej Ivano­vics, igazán bravó! - tapsolt a tábornok, közben színpadiasan meg is hajolt kissé. Ebben a pillanatban, mintha csak a taps­ra érkező lakáj volna, megjött a háziszolga a tálcával, rajta há­rom pohár, három vodkás, és egy barnás folyadékkal teli, met­szett kristályüveg. A tábornok igazi orosz ember, de van két gyengéje: az egyik a whiskey. - Mindig is csodáltam az impe­rialisták türelmét. Elássák a vodkát egy hordóban, várnak vele hét, nyolc, tíz vagy húsz évig is akár, és csak amikor már át­vette a láptőzeg füstös illatát, amikor csodás aranyszínűre szí­­neződött, csak akkor isszák meg, úgy ám. Melyik orosz em­ber bírna várni akár egy napot is, nemhogy tíz évet? - szokta mondogatni, és hogy, hogy nem, eddig még senki nem jelen­tette föl emiatt a dermesztően narodnyik okfejtés miatt. Igaz, ő azt is megengedhette magának, hogy az „elvtárs” szót gú­nyosan ejtse ki, ráadásul mindig, mindenhol. - Fenékig! - parancsolt rá két ezredesére az öreg. Lehajtották a whiskey-t, aztán ismét, körülbelül ezredszerre, meghallgathat­ták okfejtését az imperialisták türelméről. Ezúttal viszont nem csupán elmesélte a történetet, hanem a végén Koscsin felé for­dult, és megkérdezte: - De ha jól tudom, Szergej Ivanovics nem ért egyet ezzel a nézetemmel. Igaz, Szergej Ivanovics? Koscsin összerezzent, csak utána mosolyodott el. Ellenlábasa elégedetten nyugtázta a pillanatnyi zavart. - Valóban, tábornok elvtárs. Én ugyanis úgy tudtam, a whiskey keletkezése, akárcsak a pezsgőé, egy szerencsés véletlennek köszönhető, eredete a mesz­­szi múltba, a középkor elejének ködébe vész. Mindazonáltal igen kedvelem az Ön történetét, tábornok elvtárs, hiszen mégiscsak fontos dologra mutat rá, már ami a népkarakterológiát illeti. - Valóban? - kérdezte az tábornok. - Maga ezt érti, Trojan elv­társ? - fordult hirtelen a másik ezredes felé, aki ugyanúgy össze­rezzent, mint Koscsin, csak épp nem tudott azonnal és nyomda­készen fogalmazva válaszolni. - Én nem is tudom... - hebegte, mire az öreg legyintett egyet. - Jól van. Hagyjuk ezt a picsába, igyunk inkább egy becsületes, rendes orosz gyomornak való vod­kát. Nincs igazam? A tábornok „Nagy Dobása”, akárcsak a whiskey története, a múlt ködébe vész, és még ha nem is évszázadok múltak el azóta, de hosszú évtizedek, amit szinte senki sem vészelt át ép bőrrel, ráadásul ugyanazon a helyen a „szolgálatnál”. Akik még mernek suttogni, azt suttogják, hogy milliók halála szá­rad a lelkén, olyan régóta firkantja alá a listákat, bárkit felír­hat vagy épp lehúzhat róla. Állítólag mindenkiről mindent tud, de soha nem mond semmit. - Trojan elvtárs, képzelje, a mi jó Koscsenykánk azt terjeszti, hogy a whiskey véletlen ta­lálmány: egy háborúban elásták a friss gabonapárlatot, a mi jó vodkánkat, nehogy az ellenség kezére kerüljön, vagyis ők, a gaz kapitalista írek is azt itták, de aztán ottfelejtették a föld­ben, vagy meghalt mindenki, lényegtelen, de végül, évekkel később valakik megtalálták, és nagyon ízlett nekik, annyira, hogy később rá is szoktak erre az elásós módszerre. Lehet, hogyne lehetne, sőt ez a logikus, és a mi Szergej Ivanovicsunk él-hal a logikáért, nemdebár? - Él-hal, bizony - vigyorgott Trojan, úgy érezte, egyre in­kább nyeregbe kerül, ezért az „él-hal”-ban egy kissé megnyom­ta a „hal”-t. - Hát maga, Arkagyij Mihajlovics? Maga is sze­reti? Képes meghalni érte? Maga szerint mit jelent mindez? Mit tanít nekünk a whiskey? - záporoztak a tábornok kérdé­sei Trojanra, aki, ez látszott is rajta, teljesen összetört. Képte­len volt felelni, ide-oda pillantgatott rémülten. Most Koscsi­­non volt a sor, hogy kárörvendő vigyorral nézze a másik ver­gődését, és most a tábornok sem kívánta kimenteni szorult helyzetéből az ezredest. Néhány másodperc után Koscsin, hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt: - Engedelmével, tábor­nok elvtárs, eszembe jutott valami! - de az öreg türelmetlenül félbeszakította. - Hagyjuk Arkagyij Mihajlovicsot, ő nem a szavak embere. Annál inkább a tetteké, s nekünk tettek kelle­nek, igazi tettek, nem igaz, elvtársak? - Az egyik lelkesen, a másik csalódottan bólogatott. Újra ittak. A legenda szerint­­ senki sem tudja, kitől indult útjára, mikor­­ terjedt el, az sem biztos, hogy nem csak valami ostoba tréfa - akit az öreg elhív magával beszélgetni kettesben, még ha csak egy percre is, és a sufni mögött megáll vele néhány szóra, az marad életben. Koscsinnak a torkában dobogott a szíve, amikor az öreg belé karolt, és mintha csak andalognának, mintha csak korzóz­nának békeidőben, mint két napernyős kisasszony, elkezdett vele cseverészni az időjárásról, a méhekről és az unokájáról. Mintha csak egy pillanatra is meg lehetne feledkezni arról, hogy hábo­rú lesz. - Fontos dolgokat várok tőled, fiam - kezdett bele a tábornok. - Mindenhol ellenség: kívül, belül, még beljebb, legbeljebb. Ér­tesz engem? - Hogyne, tábornok elvtárs. - Az jó, az nagyon jó, ha értesz - paskolta meg ezredese kezét az öreg. Közben beértek a sufni mögé. Festetlen, nyers lécekből volt összetákolva, köztük ujjnyi hézagok, a réseken ki-bejárt a por, a legyek és néhány darázs. Egy csorba kanna és egy-két szer­szám nyele látszott csak. „Teljesen olyan, mint egy hétköznapi, átlagos sufni, gondolta Koscsin, és mégis, a világon a legfonto­sabb hely. Még a Kremlnél is fontosabb.” Az ezredest megle­­gyintette a halhatatlanság szele. - Holnap várom reggel kilenc­kor az irodámban - mondta a tábornok, és intett Koscsinnak, hogy elmehet. - Jól van - dünnyögte búcsúzásképpen. - Viszont­látásra, tábornok elvtárs! - mondta Koscsin, összecsapta a boká­ját, tisztelgett, közben egy kissé még meg is hajolt. Fütyörészve szállt be az autójába, és nagyon megörült neki, hogy az óra előtt még egy kávéra is marad ideje. Néhány hallgató nem jött el az előadására. Máskor magából kikelve ordítozott volna, hogy mindenkit megbuktat, de most szinte a fellegekben járt, nem is nagyon tudott koncentrálni. Mélységesen megértette a fiatalokat, akik inkább csónakáznak vagy fürdenek egy jót a közeli tóban, vagy bármi mást csinálnak, csak nem őt hallgatják, amint Arisztotelész és a skolasztikusok kapcsolatát boncolgatja. „Logikus, roppant logikus”, nevetett magában, s matematikai képletek felskiccelése helyett inkább szórakoztató, helyenként disznó történeteket mesélt ókori filo­zófusokról. A hallgatók arca kipirult, mélyen meg voltak tisztel­ve, hogy a szigoráról híres, metszően gúnyos és elérhetetlen Kos­csin professzor, a szovjet logika apostola, akiről nem mellesleg azt pusmogják, hogy a kémelhárítás ezredese, vidám története­ket mesél, nekik. Már majdnem véget ért az óra, éppen teli szájjal kacagott az egész terem, mikor nagy döndüléssel kivágódott az ajtó, és há­rom, fekete bőrkabátos ember rontott be a nagyelőadóba. Egye­nesen a professzorhoz mentek. Rögtön felismerte az őrnagyot és két tizedesét, rongybábuként rogyott le a székbe. Síri csend borult a teremre, egy pillanat alatt elfeledte mindenki, hogy né­hány másodperccel korábban még azt hitték, ez lesz az év legvi­dámabb napja. Koscsint betuszkolták egy ugyanolyan autóba, amilyennel ő érkezett az egyetemre. Négy napig vallatták, s mikor már nem maradt körme és ép csontja, tarkólövéssel kivégezték a pincében. Az arcára fagyott hanyag, nemtörődöm kifejezés, a megvetően legörbülő száj annyira bosszantotta a temetőszolgákat, hogy a jeltelen sírba arccal a földnek temették. Koscsin asszony - vé­kony, szőke nő - soha nem tudta meg, hogy a férjével mi történt, így azt sem, hogy a ravaszt ez a kedves kolléga, ez a nagy, dör­­mögő, bozontos medve húzta meg. A háború végét megvárta, és mivel férje nem jelentkezett, végül csak kötélnek állt. A sufni 2012. JÚNIUS 15. GÉCZI JÁNOS: Reggelenként a dolgok mélyével, esténként pedig a dolgok maga­sával foglalkozom. A napom többi része egy sereg macska és egyet­len szeráj zárójelének körében telik el. Reggelenként masszív üledékben haladok előre, lábammal a haj­nali csillogás járdája kéregben fagyott, vastag jegét töröm, tiprom az éjszaka fényre került maradékát, szemétbe, lehullt falevelekbe lépek, cipőtalpnyomokat hagyok magam mögött, szagok és illa­tok között hajlongok, majd pontos időben érkezem az automatá­hoz, hogy feladatomat bevégezzem s megváltsam a helyet. Azért ébredek korán, hogy elzarándokoljak a bérelt autóm parkolóhe­lyére, ahol, megelőzni a büntetést, pénzdarabokat dobálok a tég­­lányszerű automatába, s ennek révén, míg a délelőtt közepén el nem indulok a gépkocsival, a helyén maradhat, pontosan ott, azon a fehér festékkel körbekerített földterületen, ahová előzőleg elhe­lyezem. S mindeközben akad időm elég megbámulni a kopár ut­cát, s kifürkészni, miként állnak össze lakóházakká a függönyrez­­dülésekből, ajtónyikorgásokból, csatornában zúduló víz hangjá­ból, újságlapozás neszéből az épületek. A Derech Yafo, a Jaffa utca hosszú kilométeren át két-három emeletes, némelykor magasabb háztömbökből szerveződik össze, s mindegyik épület aljában mo­dern berendezésű üzlet működik. A földszinti helyiségek mind­egyike trendi, naprakész és korszerű, az emeleteken felfelé halad­va azonban visszacsúszik a tekintet a régebbi időkbe, s akad épít­mény, amelynek a teteje belenyúlik a mennyei világba. Az út mér­tani közepén két párhuzamos, fényes vonal fut, azon érkezett a reg­gel szerelvénye, s majd azon halad el a nappalé és az éjszakáé is. Induláskor vállamra nehezedik összerendezetlen éjszakám: a lég­kondicionáló zaja ellen hiába is védekezem viaszból gyúrt füldugó­val, a zúgás és zakatolás foglyául ejt. A tiszta égen feltűnik néhány szétfoszló, tenger irányából érkezett felhő, a csendet átszúrja a nyi­korgó ajtópánt fémzaja, a kapualjból az utca szélcsendjébe kilép, s magával sodor egy sovány fuvallat. Az utca két szélén, a termetes edényekben nevelt fákon sötétebbre színeződtek a levelek. A város villamosain, amelyek sínpályájukon azon az utcán közlekednek, amelyen a szállásom található, amikor én kelek s megyek le regge­li feladatom ellátására, a vezetőt kivéve ilyenkor senki nem utazik. Kerekein egyre-másra gördülnek el keletről nyugatra, illetve nyu­gatról keletre a hipermodern járművek, csodálatomat kiváltva csen­desek, s még inkább ámulatra ad okot az ürességük. Senki nem áll, senki nem ül bennük. Az ezüstszürke, hernyószerű járatok kifogá­­solhatatlan ritmusban, meghatározott rendben, szabályos időnkét követik egymást, élükön álmos arcú, párnás ülésbe süppedt veze­tőjükkel, a légüres utazókabinok azonban nélkülözik a kalauzt és az utasokat. A város, amely magába foglalja ezeket a suhanó jármű­veket, akkor, amikor ébredek s lemegyek az utcára, kihalt. Fél nyolc­kor kezd csak benépesedni. Közönyösen nézem a dolgok menetét, azt, hogy már az első itt töltött napomon összefutok egy cigarettázó, kaftános zsidóval, aki látva tettén elképedt arcomat, menten elhajítja az utcán, a lefolyó vas­szilájú torkába pöcköli az egyetlen slukkra még alkalmasnak ma­radt cigarettavéget, de hogy nem fogadja azt magába a rács alatt tá­tongó, bűzös üreg, s fennakad, utána hajol és fölemeli a fürge moz­gású, első szempillantásra extravagánsan öltözködő, a második szem­­pillantás alapján azonban avítt rongyokba beburkolt vénasszony, s abba máris beleszippant, és a füstöt menten le is szívja a tüdejére, majd, miután komótosan karikát fú ki a tökéletesen kerekre formá­zott száján, a járdaszélen elhelyezett pad háttámláján elnyomja a ci­garettavéget, s kecses mozdulattal belepottyantja a lefolyóba. Azt, ahogyan az olajbarna tekintetét elrejteni igyekvő zsidó ifjú szemérmetlenül babrálja imasára alálógó rojtját, amikor átvág előt­te az utcán, egyik saroknál a mellékutcából elősorolva, s majd a szemközti közben gyorsan eltűnve a fiatal anya, aki mellett nagy­ságában csökkenő sípokként sorjázik féltucatnyi lánygyermeke. És azt, hogy a karórájára pillantva felnyitja a jobb kezében tartott könyvecskét, odafordul a falhoz és buzgó imádságba fog. (Folytatás a 16. oldalon) Swierkiewicz Róbert munkája Macskák szeráf ÉLET ÉS|< IRODALOM

Next