Falvak Dolgozó Népe, 1972 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-07 / 23. (1304.) szám
60 évvel ezelőtt, 1912 június 9-én halt meg I. L. Caragiale „Hangja ma otthonosan cseng mindenütt“ Részlet Şerban Cioculescunak, a Dacia Kön/'/kiadónál megjelenő ION LUCA CARAGIALE c. kismonográfiájából Már a Zűrzavaros éjszaka bemutatója után voltak kritikusok, akik kifejezték kétkedésüket egy olyan színmű életképességét illetően, amelynek típusai, úgymond, sorsukat művelődésünk egy átmeneti korszakához kötötték. Ugyanezt kifogásolták később más műítészek az egész caragialei életműben. Sőt még egyik barátja, N. Petraşcu is, akinek lapjánál (Literatura şi arta română) a nagy író közreműködött, így írt 1898-ban : „Mind Az elveszett levél, mind a Leonida naccsás úr, sőt részben a Zűrzavaros éjszaka is a középrétegekbe visszás módon behatoló új alkotmányos erkölcsök nevetségessége köré fonódik. Attól a naptól kezdve, hogy ez a réteg behatol majd az alkotmányos élet mechanizmusába, mint ahogyan részint már be is hatolt, nos, attól a naptól fogva nevetségessége hidegen hagy majd bennünket." Nagyjából ugyanígy vélekedik Pompiliu Eliade, a párizsi Ecole Normale Supérieure hajdani diákja is, Az elveszett levél iránt tanúsított lobogó lelkesedése ellenére, aminek ilyen szuperlatívuszokkal adott hangot francia nyelven írt színházi krónikáiban : „Kétségtelen, hogy Az elveszett levél ragyogó teljesítmény, színi repertoárunk legjobb darabja, sőt azt hiszem, a legjobb darab, amit valaha nyelvünkön írtak ; azok azonban, akik közelről ismerik Caragialét, a szerzőt sokkal többre tartják valamennyi művénél." Valahogyan úgy értendő ez, mint Oscar Wilde kijelentése önmagáról, vagyis hogy műveibe csupán a tehetségét fektette, zsenialitását az életébe. Eliade a maga módján megismétli Hasdeu hasonlatát : „Caragiale a mi Moliére-ünk, de nem egy Molière ; nem sikerült azzá válnia." S a továbbiakban kifejti aggályait a szerző drámai alkotásainak jövendő sorsáról : „Először is a darab, sajnos, imitt-amott megkopott. Fölmerül bennem a kérdés : vajon szerzőnk oly sok művészettel kidolgozott darabjai nem jutnak-e ugyanarra a sorsra, mint az Alecsandriéi ? Az erkölcsök bizony megváltoztak nálunk, és napról napra változni fognak. A publikum ma is megtapsolja Az elveszett levelet, mivelhogy még mindig ez repertoárunk legjobb darabja, meg aztán az ábrázolt jelenségek közül több ma is föllelhető, húsz év múlva azonban, ahhoz, hogy megértsük, az öregek emlékezetére lesz szükség, ötven év múlva pedig a történelemkönyvekre." E sorokat szerzőjük franciául vetette papírra 1901 októberében. Mind a két határidő, a húszéves és az ötvenéves is rég elmúlott azóta. Az erkölcsök gyökeresen megváltoztak, Caragiale típusai bekerültek a történelembe. Viszont örök emberi jellemvonásokat tükröznek, épp ezért tárgytalan Eliade utolsó kérdése : „Vajon miért is nem dolgozott ki tartósabb témákat a roppant tehetségű Caragiale ? Miért nem igyekezett megkülönböztetni erkölcseinkben azt, ami örök, attól, ami múlandó ? Miért kell, hogy csorba essék dicsőségén a témái miatt ? Neve arra hivatott, hogy örökké éljen a jövendő színházi nézők nyakán, nem arra, hogy irodalomtörténeti tankönyvekbe zárják." A kritikus voltaképpen a liberális ideológia híve, s erről a pozícióról hangzanak el csupán látszólag irodalmi kifogásai ; az, ami felett képmutató módon siránkozik, maradéktalanul beteljesedett . Caragiale színművei ma közkedveltebbek, mint bármikor, megértésükhöz semmi szükség történelmi vagy filológiai magyarázatokra ; szó sincs arról, hogy mint elfeledett szerző csupán irodalmi tankönyvekben szerepelne, hanem épp az élő klasszikusok sorában találjuk, az egész néptől leginkább szeretettek oldalán : Eminescu és Creangă mellett. Hőseinek számos replikája közszájon forog, a nézők gondolatban újra és újra ismételgetik, és sohasem unják meg, akár régi, akár új szereposztásban hangzanak el. Ugyanez a helyzet a karcolataiból ismert legtöbb szellemes mondással. Mondhatni kivétel nélkül megtalálhatók a családias replikák kelléktárában, a mindennapos csevegés eszközei közt. Hőseinek szavait később történelmünk felelős személyiségei használták. A Lapzárta előtt riportere, az 1900 nyarán bekövetkezett román-bulgár konfliktus idején, ekképp közvetíti a legfrissebb alarmírozó hírt : „Nyakig benne vagyunk ! A hadüzenet megtörtént." Szó szerint így tájékoztatta az újságírókat Victor Antonescu miniszter az 1916. augusztus 15-én lefolyt koronatanács után Románia hadbalépéséről az antanthatalmak oldalán. Létezik tehát, tipológiai értelemben szólva, egy Caragiale-domínium, aminthogy beszélünk például Edgar Poe-domíniumról is. Ez a domínium magába foglalja a román polgári politikusok körét csakúgy, mint a földkerekség bármely részéét. Csupán ez magyarázza Caragiale színművet, de főként Az elveszett levél nagy népszerűségét világszerte. E caragialei remekművet nemcsak szocialista országok színházai állították színpadra, bemutatták Londonban, Párizsban, Milánóban, Rómában, Tamperében, Kairóban, Tokióban, Athénben, Buenos Airesben, Brüsszelben, Limában, Montevideóban, és lefordították arab, bulgár, cseh, kínai, héber, angol, flamand, francia, grúz, német, hindu, olasz, lett, magyar, holland, orosz, szerb, szlovák, spanyol, ukrán és több más nyelvre. Caragiale életében csak a Megtorlást játszották az ország határain túl, Csernovieban és Berlinben, műveinek kis része pedig csupán franciául, németül és olaszul jelent meg. Sőt 1903- ban Caragialénak abban az örömben lehetett része, hogy egy francia szerző, André de Lorde, aki az úgynevezett „théâtre de la peur"-re specializálta magát, fölhasználta a Megtorlást anélkül, hogy a szerző nevét feltüntette volna. Két másik francia szerző, Albert Keim és Alfred Gragnon 1912 júniusában a Húsvéti gyertya átdolgozott változatát mutatja be egy párizsi varietében (az átdolgozás tényét mélyen elhallgatva) Un soir de pâques, legende roumaine címmel, amelyben a főszereplő bizonyos de Max. 1962- ig 24 nyelvre fordítottak Caragiale műveiből összesen 77 címet. Az elveszett levél után nemrég bemutatásra került külföldön a Zűrzavaros éjszaka és a Farsang is. Az elsőt e vígjátékok közül nemrégiben tévéváltozatban láthatták a nyugati nézők. Halála 50. évfordulóján a Béke Világtanács is megemlékezett Caragialéról, ily módon tisztelegvén életművének mélyen emberi mondanivalója előtt. Idehaza, tízesztendős időközben, kormányhatározat intézkedett születése századik, halálának pedig ötvenéves évfordulójáról. Ebből az alkalomból az ország színházai Caragiale-hét keretében mutatták be valamennyi színművét. 1944 előtt egyetlen darabját próbálták megfilmesíteni : a Zűrzavaros éjszakát. Azóta filmre vitték Az elveszett levél és a Farsang című vígjátékait, több karcolatát (Táviratok, Két sorsjegy, 214-es paragrafus, Látogatás), továbbá A román bérlőt. Ugyanezek vagy más karcolatok rádió- vagy televíziós játék formájában is közönség elé kerültek. Caragiale műveit 1944 után több mint egymillió példányban nyomtatták ki ; egy-egy év alatt több példány készült, mint a szerző egész életében. Caragialénak számos ócsárlója akadt a román polgárság köreiben, kétségbe vonták műveinek maradandóságát, erkölcsi értékét vagy hazafiasságát ; életművének időtálló voltát azonban mindennél meggyőzőbben bizonyította a bennük kifejezett mély társadalmi igazság és az ábrázolt típusok egyetemessége. Mivel a régi világ bűneit leplezte le, írásművészetének nevelő hatása egyre tisztultabb formában jelentkezik ; életének és azóta számos tudományos kiadást megért munkáinak egyre elmélyültebb megismeréséből mind árnyaltabban rajzolódik ki a nagy író társadalmi és hazafias arcéle — azé az íróé, aki 1907-ben felemelte tiltakozó szavát a társadalmi igazság, az igazságosság érdekében. Hangja ma otthonosan cseng mindenütt, ahova írói üzenete eljutott. KEREKES GYÖRGY fordítása Bonyha község vegyeskara a Kibéden megtartott II. Kis-Küküllő menti kórustalálkozón. Vezényelt Kiss Juliánná —MWWIIIIW1 - „A székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési Ház hangversenytermében találkoztak Banner Zoltán és a Kriterion Könyvkiadó szerkesztői a Csillagfaragók című kötet olvasóival és „társszerzőivel“, a falusi naiv és népi művészekkel.“ (Újsághír) Születőben van egy új népi kultúra — erre az örvendetes jelenségre figyelt fel már évekkel ezelőtt Banner Zoltán művészeti írónk, az Utunk művészeti rovatának vezetője, aki Csillagfaragók című könyvében most tette közkinccsé felfedezését. A költői ihletettségű cím is sugallja, hogy hol kell keresnünk ezt az új kultúrát: népi alkotók, naiv művészek házatáján." S Banner szemügyre veszi munkásságukat Máramarostól egészen a legeldugottabb székelyföldi falvakig, hogy kijelentse: nem az árutermelő népművészet a jellemzője ennek a kultúrának, hanem az egész hanem esztétikailag érzékelje, értőtársadalom művészkedése. Bandi Dezső iparművész, Banner könyvének főhőse mondja: „A széles néprétegek művészeti ismereteinek gyarapodása, esztétikai érzékének fejlődése egyre szélesebb körben teszi lehetővé, hogy a művészetet ma ne csak mint egy közösség által bevett divatot szokást, hagyományt ismerje meg és gyakorolja, kelje, s mint olyant a maga teljesebb szellemi örömére, emberi készségei próbára tételével, a reprodukálás útján kísérelje megismerni és elsajátítani. Nincs semmi alapunk arra, hogy ezt a műkedvelő művészetet a népművészettel szemben elmarasztaljuk, mert művelődésünk folytonossága éppen abban mutatkozik meg, hogy a valamikor elsődlegesen anyagi szükségleteket szolgáló népművészet a műkedvelésben elsődlegesen szellemi szükségletté fejlődött. Egyetemes összefüggések közt vizsgálva a jelenséget, úgy is fel lehet tenni a kérdést: ezek szerint maga az emberiség is a kultúra újabb hajnalán áll? Ahhoz hasonlóan, aminő a barlanglakók primitív művészete volt, vagy amit a kézművesség jelentett az egyetemes emberi kultúra számára? De egyelőre maradjunk csak a magunk portáján. Érthető volt tehát az az igyekezet, amellyel a Kriterion Könyvkiadó és a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház a Csillagfaragók megjelenését eseménnyé akarta avatni. (Azért a székelyudvarhelyi, mert a municípiumban és a környező falvakban szép számmal élnek és dolgoznak népi alkotók, naiv művészek). Május 17-én azonban nemcsak Banner Zoltán és könyvének — ahogy ő nevezte — társszerzői találkoztak (ott volt Farkaslakáról a Jakab-házaspár, Nagy Anna — Zetelakáról, Miklós Ida és Szőcs Erzsébet — Mátisfalváról, Szabó Anna — Vlahicáról, József Erzsébet — Décsfalváról, Székely Béla — Udvarhelyről), de rajtuk kívül sokan eljöttek a városból és a környékből : tanárok, könyvtárosok, képzőművészek, könyv- és művészetrajongók. A Kriteriont ezúttal Schmidt Heléna képviselte, jelen volt a marosvásárhelyi könyvelosztó embere, Várkonyi László személyében. És ahogy ez már lenni szokott, mindenki annyi példányt vásárolhatott a helyszínen a köméből, ahányat éppen akart. A szerteágazó vita során nemcsak a szóbanforgó Kriterion-kiadványról hangzott el több figyelemre méltó vélekedés, hanem nemzetiségi kiadónk, a könyvterjesztő vállalat és a könyvtárosok tevékenységével kapcsolatban is. Ezekre a kérdésekre később szeretnék viszszatérni. Most inkább azt a visszhangot idézzük fel, amit a Csillag CSILLAGFARAGÓK faragók című kötet megjelenése Székelyudvarhelyen kiváltott. BANNER ZOLTÁN: „Amit mondani akarok, az már a könyv folytatása... Szeretném felhívni az illetékes szervek figyelmét arra, hogy a népművészet nem eladó! Jó az, ha sokan szeretik, s meg is vásárolják, mondjuk Miklós Ida faliszőnyegeit, vagy Jakab Zsigmond metszeteit, mert aki meglátja, nem tud meglenni nélkülük. De ne azért támogassuk a népművészetet, mert az jó üzlet, tehát hasznot hoz. A mi társadalmunk ízlésében még nincs olyan nagy törés, hogy ne igényelnek mi