Falvak Dolgozó Népe, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-02-15 / 7. (1548.) szám
LIVIU REBREANU LÁZADÁS is. A főváros lobogódíszben ujjongott. A Calea Victoriei-t finom, hamuszínű homokkal szórták be. A tömeg elárasztotta a gyalogjárókat, csak a sárga nap nézett alá közömbösen a felhők közül. A királyi menet lassan vonult az érseki templom felé. A testőrség lovainak patái hosszan csattogtak a kövezeten. A menet élén, kocsijában felállva, a rendőrprefektus haladt, cilindere kissé hátracsúszott, de azért töretlen fénnyel csillogott, amikor időnként egy karmester magabiztos mozdulatával hátra-hátranézett. A képviselőház olyan volt, mint rajzás előtt a méhkas. A hölgyekkel roskadásig megrakott karzat tarka virágágynak tetszett. A briliánsok úgy ragyogtak, mint hajnali harmatcsöppek bársonyos szirmokon. A diplomáciai páholyban katonai attasék díszes egyenruhája virított; a követek nemzetközi viselete bágyadtabb, öregesebb rozettadíszként borongott. A képviselők számára fenntartott helyen vakító ingmellek, kopasz fejek, pompás kitüntetések. Száz kéz nyúlt erre-arra, mindenki boldogan üdvözölte ismerőseit. Az elnöki emelvény előtt frakkos urak tolongotak. Néha egy-egy képviselő felnézett a karzatra, kereste meghívottait, vagy diszkréten kézcsókot jelzett egy-egy fent trónoló szépség felé. — Nézd Gogut — súgta Eugenia izgatottan Nadinának, aki mosolygó, vidám arccal ült odafent. Lentről Gogu Ionescu hasonló kedélyességgel integetett. Mások számára teljesen érthetetlen jelekkel aziránt érdeklődött, meg vannak-e elégedve a helyekkel, amelyeket fenntartott számukra. Nadina mosolya mintha azt felelte volna: „Nagyon jó. Köszönöm. Rendben van. Igazán aranyos voltál...“ Gogu elkeveredett a sok frakk között. Néhány pillanat múlva Raul Brumaruval találkozott, aki lelkesen köszöngetett és mondott is valamit, amit nem lehetett onnan hallani. — Hát ez mit keres a képviselők között? — kérdezte Grigore Eugenia háta mögül. — Mi az, hogy mit keres? — mondta Nadina természetes, de kissé ingerült hangon. — Kitűnő kapcsolatai vannak, mindenkit ismer, természetes tehát, hogy bárhová bejut. A képviselőház földszintjén egyszerre mozgás támadt. Az oldalajtó felől újabb frakkos urak tolongtak a terembe. Jobbról bevonult a főpapság méltóságteljesen díszes ornátusban, balról pedig csillogó díszegyenruhában a tábornoki kar. Méltóságteljes urak helyezkedtek el az emelvényen. Az ajtó mellől egyik riadt hang elkiáltotta magát: — őfelsége, a király! Egy percre halálos csönd támadt, azután kitört a viharos taps, amely csak akkor szűnt meg, amikor a király, papírlapot véve át a kormány fejétől, előhúzta szemüvegét, gondosan feltette, és olvasni kezdett: — Szenátor urak! Képviselő urak! Szinte minden mondatnál újra meg újra felhangzott a taps, hol halkabban, hol zajosabban; a királynak folyton meg kellett állnia olvasás közben. Szemüvege felett elnézte az ezer arcból összerakódó, tarka mozaikot. Mintha egy csodálatos lencse minden szem sugarát feléje irányította volna. „... állandó, éber gondoskodással karolom fel a dolgozó parasztság sorsának jobbra fordulását, hiszen a parasztság alkotja az állam hatalmas, egészséges alapját, amelytől a nemzet sorsa függ ...“ A zúgó tapson átsüvített Grigore izgatottságtól remegő hangja: — Éljen, éljen ... Nadina kissé feléje fordította fejét, és szemében némi szemrehányás csillant meg. Amikor a királyi beszéd befejeződött, az üdvrivalgás egészen a kijáratig kísérte az uralkodót, és mindenki indulni készült. — Pompás látvány volt! — mondotta Nadina a folyosón. — Ugye, nektek is tetszett? S a király milyen jól mutatott... Odakint megint elegáns kocsik, tülkölő autók, mosolyok, kézszorítások. A díszszázad zenekara harsogó indulóba kezdett... _ A kutya torkaszakadtából ugatott. Úgy esett az eső, mintha cseberből öntenék. — Hé, nézz csak ki, Ignat, nehogy megharapjon valakit az a bestia, mert abból is nekünk lesz bajunk! Ignat Cercel bosszúsan kászálódott fel a padkáról. Amikor a pitvarba nyíló ajtót kinyitotta, a disznó, amely már hosszabb ideje bebocsátásért röfögött, lábai között nagy gyorsan a szobába iramodott. Ignat mégis kilépett, hangos „A fene essék bele...“ kiáltással. Odakint megint káromkodott egyet: — Hogy az ördög vigyen el, te gazember, nem megy már onnan! Az udvaron át Birzotescu, az adószedő közeledett. Csak úgy cuppogott a sárban, és nyitott esernyőjével védekezett a dühödt eb támadásai ellen. Néhány lépésnyire a községi bakter követte. — Hát azt várta, Ignaz, hogy ebben a kutyaidőben is én jöjjek el magához, mi? Nem volt hajlandó ettől a fáradságtól megkímélni? A paraszt még mindig a kutyát hessegette: — Hű, te bestia, hát nem értesz a szóból? ... Azután szelídebb hangon az adószedőhöz fordult: — Nem vártam én semmit, tekin TÖRTÉNELMÜNK MÉRFÖLDKÖVEI A FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ IRODALMÁRÓL Beszélgetés ION OARCĂŞU irodalomtörténésszel téri énekek, 1904) című kötetében új— Az Utunk 77-es Évkönyvében megjelent írásában ön nemrég számba vette a függetlenség irodalmának kiemelkedő értékeit. Minthogy interjúsorozatunk célja az, hogy ne csak a függetlenség kivívásának történeti hátterét és a függetlenségi harcok lefolyását ismertessük, de szeretnék feltárni ennek a nagy történelmi jelentőségű eseménynek az irodalmi, képzőművészeti, zenei és egyéb vonatkozásait is, arra kérjük: ossza meg gondolatait olvasóinkkal. Hasonlóan az 1848-as forradalom lázában vagy a román fejedelemségek egyesülésének (1859) időszakában keletkezett alkotásokhoz, a függetlenség irodalma sajátos vonással rendelkezik: szándékosan agitátori, lelkiismeret ébresztő, nyíltan hősi jellegű. Bizonyos fokig a költő — mert a függetlenségnek szentelt román irodalom főként versekből áll — alárendelődik a politikusnak; nem önmagát tárja fel, hanem a tömegek képviselője óhajt lenni, és számukra állítja össze a jelesebb történések krónikáját így jár el például Vasile Alecsandri, a függetlenségi háború leghivatottabb és legtermékenyebb dalnoka is. Az Ostaşii noştri (Katonáink) című kötete, amelyet még a bulgáriai harcok idején írt, az események költői krónikája, a katonai bravúrokat és hőseiket emeli ki, „minden kucsmást“, azaz parasztot, az egyszerű embereket, amilyen a híres Peneş Curcanul is volt. Így jár majd el — a mirceşti-i bard hatására — George Coşbuc is, aki a Cintece de vitejie (Vitaalkotja a front drámai viaskodásainak filmjét, egészen sajátos költői krónikát hozván létre. Ez a lényegileg hazafias költészet zenei is volt (Alecsandri Hora de la Griviţáját, Grivicai körtáncát megzenésítették, egy időben igen népszerű volt) és programszerűen népbarát Sokakhoz szól, a tömeg nyelvéből is merít, a Peneş Curcanul például tele van tájszavakkal. Mindez régi, szilárd meggyőződések folyománya, s néha — mint Alecsandrinál — élete igazolásául is szolgál. — Coşbucnál? — Coşbuc függetlenségi költészete hősies, robusztus, továbbviszi ebben a témakörben a népbarát vonalat, sajátos népi látásmódot fogad el, a parasztember nézőpontját. Az O scrisoare de la Muselim-Selo (Levél Muszelim- Szelóból) a kötet legmaradandóbb darabja, a paraszti észjárással való azonosulás mesterműve. Nyelve egyszerűsített és szűk szavú, minden elemét vissza lehet vezetni a falusi ember sajátos világszemléletére és magatartására. A súlyos mellsebet kapott, végét közeledni érző hős — akit sokatmondóan Ionnak hívnak — anyjának levelet ír, közli, hogy „jól" van, s nemsokára hazatér, ami ügyes, jellegzetesen paraszti rejtekezés. A továbbiakban a hős a hazatérés képeit színezgeti magában, s ezt józanul, szinte személytelenül kommentálja, s figyelmeztet, hogy nem szereti a túlzott vidámságot. A haláltusa alig észrevehető, tipikusan paraszti kétértelműségek hoszszabbítják. Halála előtt Ion otthon látja már magát, a mezőn dolgozik, új házat szeretne, két ökröt; képzeletben az övéi között van, tanácsokat osztogat nekik, mint valaha. A halál előtti lelki béke, az önvallomás szemérmessége, a látványos dolgok kerülése a Mioriţa hangütését idézi. A vers igazi paraszti végrendelet. A célzások és a kétértelműségek játéka tragikusan végződik, azon az egyszerű mesterkéletlen hangon, amelyet még Coşbuc is ritkán tud megcsendíteni kötetében. Említette, hogy a függetlenségnek szentelt román irodalom főként versekből áll. Ez a megfogalmazás viszont azt is érzékelteti, hogy a versek nyilván nem merítik ki a függetlenség irodalmát... — Szólnunk kellene még a színművekről és Duiliu Zamfirescu regényéről. Az akkortájt írott és eljátszott színművek többsége a fegyvertények hősiességével foglalkozik, némiképpen sietős és hevenyészett riportjelleggel. Az előadások azonban nagyszabásúak voltak, hatalmais közönséget vonzottak. Megfelelő tárgyú eredeti darabok hiányában Alecsandri verseihez fordultak, vagy régebbi, nemzeti tárgyú darabokat újítottak fel. Az események után húsz évvel, 1897-ben Duiliu Zamfirescu a Convorbiri literare hasábjain folytatásokban közölte In război (Háborúban) című regényét, amelynek előszavában népünk dicséretét zengi: „az 1877-es háborúban ősi erényeivel emelkedett a magasba“. — Milyen rangot vívott ki magának az írói publicisztika abban az időben? — A függetlenségi háború közvetlen vagy közvetett hatására született irodalom mellett abban az időben új, radikálisabb eszmeiségű irodalom fejlődött ki, újfajta politikai gondolkodás, amely az új realitásokból kiindulva meg szerette volna határozni a fiatal állam jellegét. Például a Timpul című hírlapban Eminescu, Slavici, Caragiale, Macedonski publicisztikája foglalkozik a kül- és belpolitika kérdéseivel, hevesen támadja a kormányzatot, a liberális pártot, magas fokú állampolgári felelősségérzettel taglalja az akkori nagyhatalmak nézeteltéréseit. Slavici és Caragiale legtöbbször irodalmi kérdéseket tárgyal, de Eminescu és Macedonski közvetlenül érint politikai problémákat. Eminescut félelmetes újságírói tolla tette rettegetté korában. Külügyminiszterünk, Mihail Kogălniceanu és a dicsőségtől, tisztelettől, babértól borított nemzeti bárd, Vasile Alecsandri mellett a fiatal költő valóságos nemzeti energiaforrásnak bizonyul, ő a hazafias kötelességteljesítés embere, az új nemzedék szóvivője. Mindenesetre Eminescu a történelem embere akkor is, mint később: a költői mítoszalkotó magaslatán áll. Ismeretesek az újságíró Eminescu nemzeti és hazafias nézetei, az, ahogyan egy Románia számára döntő pillanatban a nemzet megmaradására („a legfőbb törvényre”) helyezte a hangsúlyt, a területi épség biztosítására. A független nemzeti állam eszméje („a függetlenség — mondotta — nemzeti tételünk summája“), amely sajátos valóságra és hagyományra támaszkodik, vezérfonalként húzódik át Eminescu politikai tanain, amelyeket helytálló érvekkel támaszt alá. A sajátos valóság kisugárzásaként felfogott állam — mondja Eminescu — megszüntethetné a távolságot a fennálló két nemzet (az elszegényedett termelők és a dőzsölő „közvetítők") között, összhangba hozhatná a román nép életérdekeit. A tunyaság, a gazdasági tehetetlenség, a szellemi meddőség, a politikai képmutatás, a szókereskedés és az árukereskedelem — az induló államalakulat határozottan megbélyegzett tehertételei — átengedhetné a helyet az egyetlen természetes hierarchiának, az érdem és a munka természetes rangsorának. Napjaink embere számára, aki egy olyan haladó társadalom öntudatos és program szerint dolgozó építője, ahol minden társadalmi osztály és réteg ténylegesen pozitívvá vált. Eminescu elképzelése a munka és az érdem rangsoráról megkönnyíti életművének megértését. Közírásának erkölcsi, mélységesen hazafias pátosza erősen közelíti Eminescut a ma emberéhez, aki kiváltképpen erkölcsi lény, akit morális tökéletesedése foglalkoztat. Visszaadhatjuk őt a szocialista jelennek, Eminescu abban is visszanyeri eredeti nagyságát, ahogyan küzdött az életerős, modern román élet megteremtéséért. Művei költészete, prózája, a függetlenségi háború korabeli publicisztikája — szellemi emelkedésünk lényegi mozzanatát jelenti számunkra, a fennen zengő szavakkal kijelentett nemzeti büszkeséget Lejegyezte: CSEKE PÉTER A grivicai erőd elfoglalása 1877 augusztus 30-án (Korabeli rajz) Az 1877-es függetlenségi háború hőseinek emlékműve Flaminzi községben A Falvak Dolgozó Népe