HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 19. ÉVFOLYAM (1973)
1973 / 4. sz. - KÖNYVEK - NÉMEDI LAJOS: Anneliese Klingenberg: Goethes Roman "Wilhelm Meisters Wanderjahre"
A szimpózium anyagát tartalmazó szép kiállítású kötet a témaköröknek megfelelően részre oszlik: 1. Stílusok, 2. Tanúvallomások, 3. Megnyilvánulások, 4. Keretek, 6. Doktrínák. Elégedjünk meg az egyes témakörök számunkra legérdekesebb előadásainak egyszerű felsorolásával. A ,,stílusok"-ból: Style rococo et style régence (Jean Igard); L'architecture de la Régence (Claire et Eliane Engel); Y a-t-il style régence dans l'histoire de la tragédie française ? (Jacques Tauchet). A „tanúvallomásokéban több írás olvasható Saint-Simonról. Köztük a legérdekesebb az, amelyben a szerző az Emlékiratoknak a Régence-szal foglalkozó fejezeteit elemzi (Yves Corrault: Saint-Simon, regards sur la Régence). Ebben a részben olvasható a már említett Montesquieutanulmány is. A „megnyilvánulásokéból: Aspects du roman sous la Régence, un genre en mutation (René Démoris); Le „Télémaque travesti" et la naissance du réalisme dans le roman (J. von Stuckelberg). A „keretek" történeti tanulmányaiból: Entre baroque et jansénisme (Michel Vovelle). S végül a „doktrínákéból ; Malebranchisme et Régence (André Robinet), Evolution de l'idée internationale dans les écrits de l'abbé de Saint-Pierre (Azzedine Guelloux). A színes tanulmánykötetet némi hiányérzettel tesszük le. Sok mindent megtudtunk a Régence művészetéről, irodalmáról, de nagyon keveset a Régence lényegéről. Talán azért, mert semmi olyan lényeges jellemvonása nincs, amely elválasztaná a közvetlenül megelőző és követő időszakoktól. A művelődés- és irodalomtörténet századokra osztása is rendkívül mesterkélt már, s még inkább, ha az egyes korszakokat egy-egy uralkodó személyéhez kötjük. Az ilyen felosztásnak egyébként is inkább csak a „kisebb" művészetekben van jelentőségük (a franciák főleg az iparművészetekben alkalmazzák ezeket a kategóriákat: style Henri IV., Louis XIII., XIV., XV., XVI. . . directoire, empire). A Régence létezését is csak másodlagos stílusjegyek alapján fogadhatjuk el, még a művészetekben is, de semmiképp nem tekinthetjük sem korszaknak, sem irányzatnak. Lényegét illetően ahhoz a korszakhoz tartozik, amelyet felvilágosodásnak nevezünk. BESTE EDE Anneliese Klingenberg: Goethes Roman „Wilhelm Meisters Wanderjahre" (Beiträge zur deutschen Klassik, Band 21.) Berlin und Weimar, 1972. Aufbau Verlag, 226. Goethe késői művei, a Divan, a Faust II. és a Meister Vilmos vándorévei az utóbbi időben az irodalomtörténeti kutatásban igen előkelő helyet kaptak. Marxista módszerekkel is többen igyekeztek megközelíteni e sok problémát okozó nagy alkotásokat. Minden Marx előtti társadalmi tudatformában van bizonyos utópisztikus elem. Realista alkotások esetében ez nem más, mint a történelem meghosszabbítása a művészet eszközeivel. Goethe öregkori regénye is ezt az önmagát saját szintjén túlemelő realitást képviseli: a kialakuló kapitalista társadalomról van szó benne, de úgy, hogy az író nem hajlandó elismerni az embernek a tőkés termelési módban bekövetkező szellemi és lelki elnyomorodását mint általában elkerülhetetlen tényt. A Vándorévek éppen ennek a művészi vonatkozásnak a kifejezése: Goethe a felvilágosodás korának fia. Számára a fő kérdés a XIX. század húszas éveiben is változatlanul a következő: hogyan lehet az adott és meg nem változtatható körülmények, vagyis a kapitalista termelés mellett vagy azon túllépve mindenkinek a boldog, teljes emberi életet biztosítani? A kérdésfeltevés bizonyítja, hogy Goethe hisz az ilyen lehetőségben. Felépít egy modellt egy olyan világról, melyet felelősségtudó emberek irányítanak. Ezeket nevezi a költő „lemondóknak". Olyan egyének ők, akik lemondtak csak szubjektív, partikuláris törekvéseikről, vagyis megtanulták a lemondás útján, hogyan kell azokat a társadalmi (objektív) szükségszerűséggel összeegyeztetni. Jutalmuk az a felismerés, hogy a különbözőknek gondolt érdekek alapvetően egybeesnek, hogy lehetséges az egyéni és a társadalmi érdekek harmonikus összhangja. Ez persze már túlmutat a polgári társadalom keretein. E néhány mondat is igazolja, mennyire aktuális Goethe öregkori művészete. A kortársak nem értették meg, csúfolódtak a „különös" regényen. A barátok tanácstalanul álltak a rejtélyes mű előtt. Ha valaki ugyanis egy lehetséges világot kíván ábrázolni totalitásában, nem egy, hanem több egymás mellett futó cselekményszálra van szüksége. Ennek egyik művészi eszköze az „utaztatás": a főhős, Vilmos vándorútra kél, s így mód nyílik arra, hogy sokféle emberi sors fűződjék egybe. S ha még ez sem elég, novellák, naplórészletek, levelek, elmélkedések szélesítik a képet. Goethe még ezen felül szándékosan is rejtjelezi mondanivalóját, a sokat tapasztalt ember bölcs mosolyával „játszik" az olvasóval. Meg volt győződve arról, hogy csak későbbi korok számára ír. Valójában csak azok érthetik meg a Vándoréveket, akik valahogyan hasonlóan