HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 19. ÉVFOLYAM (1973)

1973 / 4. sz. - KÖNYVEK - NÉMEDI LAJOS: Anneliese Klingenberg: Goethes Roman "Wilhelm Meisters Wanderjahre"

A szimpózium anyagát tartalmazó szép kiállítású kötet a témaköröknek megfe­lelően­­ részre oszlik: 1. Stílusok, 2. Tanú­vallomások, 3. Megnyilvánulások, 4. Kere­tek, 6. Doktrínák. Elégedjünk meg az egyes témakörök számunkra legérdekesebb előadásainak egyszerű felsorolásával. A ,,stílusok"-ból: Style rococo et style régence (Jean Igard); L'architecture de la Régence (Claire et Eliane Engel); Y a-t-il style régence dans l'histoire de la tragédie française ? (Jacques Tauchet). A „tanúvallomásokéban több írás olvas­ható Saint-Simonról. Köztük a legérdeke­sebb az, amelyben a szerző az Emlékiratok­nak­ a Régence-szal foglalkozó fejezeteit elemzi (Yves Corrault: Saint-Simon, regards sur la Régence). Ebben a részben olvasható a már említett Montesquieu­tanulmány is. A „megnyilvánulásokéból: Aspects du roman sous la Régence, un genre en mutation (René Démoris); Le „Télémaque travesti" et la naissance du réalisme dans le roman (J. von Stuckelberg). A „keretek" történeti tanulmányaiból: Entre baroque et jansénisme (Michel Vovelle). S végül a „doktrínákéból ; Malebranchisme et Régence (André Robinet), Evolution de l'idée inter­nationale dans les écrits de l'abbé de Saint-Pierre (Azzedine Guelloux). A színes tanulmánykötetet némi hiány­érzettel tesszük le. Sok mindent megtud­tunk a Régence művészetéről, irodalmá­ról, de nagyon keveset a Régence lényegé­ről. Talán azért, mert semmi olyan lénye­ges jellemvonása nincs, amely elválasztaná a közvetlenül megelőző és követő idő­szakoktól. A művelődés- és irodalomtörté­net századokra osztása is rendkívül mes­terkélt már, s még inkább, ha az egyes korszakokat egy-egy uralkodó személyéhez kötjük. Az ilyen felosztásnak egyébként is inkább csak a „kisebb" művészetekben van jelentőségük (a franciák főleg az ipar­művészetekben alkalmazzák ezeket a kate­góriákat: style Henri IV., Louis XIII., XIV., XV., XVI. . . directoire, empire). A Régence létezését is csak másodlagos stílusjegyek alapján fogadhatjuk el, még a művészetekben is, de semmiképp nem tekinthetjük sem korszaknak, sem irány­zatnak. Lényegét illetően ahhoz a kor­szakhoz tartozik, amelyet felvilágosodás­nak nevezünk. BESTE EDE Anneliese Klingenberg: Goethes Roman „Wilhelm Meisters Wanderjahre" (Beiträge zur deutschen Klassik, Band 21.) Berlin und Weimar, 1972. Aufbau Verlag, 226. Goethe késői művei, a Divan, a Faust II. és a Meister Vilmos vándorévei az utóbbi időben az irodalomtörténeti kutatásban igen előkelő helyet kaptak. Marxista mód­szerekkel is többen igyekeztek megközelí­teni e sok problémát okozó nagy alkotá­sokat. Minden Marx előtti társadalmi tudat­formában van bizonyos utópisztikus elem. Realista alkotások esetében ez nem más, mint a történelem meghosszabbítása a művészet eszközeivel. Goethe öregkori regénye is ezt az önmagát saját szintjén túlemelő realitást képviseli: a kialakuló kapitalista társadalomról van szó benne, de úgy, hogy az író nem hajlandó elismerni az embernek a tőkés termelési módban bekövetkező szellemi és lelki elnyomoro­dását mint általában elkerülhetetlen tényt. A Vándorévek éppen ennek a művészi vonatkozásnak a kifejezése: Goethe a felvilágosodás korának fia. Számára a fő kérdés a XIX. század húszas éveiben is változatlanul a következő: hogyan lehet az adott és meg nem változtatható körül­mények, vagyis a kapitalista termelés mellett vagy azon túllépve mindenkinek a boldog, teljes emberi életet biztosítani? A kérdésfeltevés bizonyítja, hogy Goethe hisz az ilyen lehetőségben. Felépít egy modellt egy olyan világról, melyet fele­lősségtudó emberek irányítanak. Ezeket nevezi a költő „lemondóknak". Olyan egyének ők, akik lemondtak csak szubjek­tív, partikuláris törekvéseikről, vagyis meg­tanulták a lemondás útján, hogyan kell azokat a társadalmi (objektív) szükség­szerűséggel összeegyeztetni. Jutalmuk az a felismerés, hogy a különbözőknek gondolt érdekek alapvetően egybeesnek, hogy lehet­séges az egyéni és a társadalmi érdekek harmonikus összhangja. Ez persze már túlmutat a polgári társadalom keretein. E néhány mondat is igazolja, mennyire aktuális Goethe öregkori művészete. A kor­társak nem értették meg, csúfolódtak a „különös" regényen. A barátok tanács­talanul álltak a rejtélyes mű előtt. Ha valaki ugyanis egy lehetséges világot kíván ábrázolni totalitásában, nem egy, hanem több egymás mellett futó cselekmény­szálra van szüksége. Ennek egyik művészi eszköze az „utaztatás": a főhős, Vilmos vándorútra kél, s így mód nyílik arra, hogy sokféle emberi sors fűződjék egybe. S ha még ez sem elég, novellák, naplórész­letek, levelek, elmélkedések szélesítik a képet. Goethe még ezen felül szándékosan is rejtjelezi mondanivalóját, a sokat tapasz­talt ember bölcs mosolyával „játszik" az olvasóval. Meg volt győződve arról, hogy csak későbbi korok számára ír. Valójában csak azok érthetik meg a Vándoréveket, akik valahogyan hasonlóan

Next