Váci Polgár, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2000-11-01 / 11. szám

2000. november VÁCI P­O­L­G­Á­R • A M­I­L­L­E­N­N­I­U­M E­V­E­B­E­N 5 Emlékképek 44 év után Gyönyörű szép őszi keddi nap volt. Az egyetem egész épületét és folyosóit beragyogta az őszi napsugár. Az órára érkező diá­kokat izgatottan fogadták a már bent lévők: „Ma nem lesz taní­tás! Tüntetni megyünk!” Hová, miért? A jól értesültek, főleg a kollégisták tudták, hogy a Pető­fi Körben már napok óta izzott a láva, mely kitörni készült. Itt, a Petőfi Körben az értelmiségiek - köztük sok író, költő és egye­temista - heves, harcos, éjsza­kába nyúló vitákban fogalmazta meg egy szabadabb világ meg­formálásának elképzeléseit. Mindezt az egyszerű egyete­mista nem tudta, csak sejtette. Amikor azon a kedd reggelen elhangzott, hogy a lengyel nép szabadságra törekvő megmoz­dulásáért szolidáris tüntetés lesz, mindenki boldogan ment, mert a magyar szabadság kiví­vásának reménye szunnyadt mindenki szívében! A magyar bölcsészek ifjú tömege fegyel­mezetten várt, várt két órán ke­resztül az indító jelre. A soka­ság elindult a Petőfi-szoborhoz, ahol a Nemzeti dal refrénjét zúgta a tömeg: „Rabok tovább nem leszünk!” Ezután e lelkes ifjak tömege áthullámzott a Margit-hídon Budára, a Bem­­szoborhoz. A történelmi nevezetességű híd pillérei ekkor még nem tud­ták, hogy e vidám, éneklő soka­ság néhány óra múlva a törté­nelmet fogja átformálni. A sze­líd őszi napsugár óvón ontotta sugarait a rendezett sorokra. A Bem-szobornál a Műszaki Egyetem diákjai fogadták a Pestről jövőket. Leírhatatlan volt a hangulat! Ezt valójában semmi máshoz nem lehet ha­sonlítani, mint a kitörni készülő láva morajlásához, majd a fel­­felröpülő kövek lassanként robbanáskész játékához. A bu­dai házak ablakában és a tömeg­ben is egyre több lyukas zászlót lengetett a délutáni szél. A lyu­kas zászló azóta jelkép lett: a szabadság szimbóluma! A hangulat egyre forróbb, de tiszta cél, a szabadságba vetett hit határozza meg a fiatalok szándékát. Délután ötkor a Mar­git-híd ismét megtelik a diákság sokaságával, a közlekedés meg­szűnik. Vidám énekszótól és jelszavaktól hangos a lég. E tün­tető tömeg most nem a múze­umhoz vonul, mint 1848-ban, hanem a Parlament elé, ahol Nagy Imrét kívánja hallani. Tőle várja a rabiga lehullásának esélyét. Itt már nemcsak a diák­ság vár-vár több órán keresztül, hanem több tízezres tömeg vár­ja a lelkeket felszabadító, biza­kodást tápláló beszéd elhang­zását. Alkonyodik, a lebukó nap nem láthatja a további esemé­nyek véres óráit. Este 8 óra után megjelenik Nagy Imre, akit a tömeg nagy ovációval fogad. Még be sem fejezi mondandó­ját, mikor messziről már hallani a fegyverek ropogását. A vulkán kitört, a lávafolyam elindult. A nemzet ismét megpróbálta le­rázni rabláncait! A Szabadság piros virága csak néhány napig virágzott, utána rengeteg véráldozatot kí­vánt. November 4-én a szovjet tankok dübörgése végérvénye­sen elnyomta az egyetemi ifjú­ság lelkes énekét, amely diadal­masan akart szárnyalni 1956. október 23-án, ezen a gyönyörű őszi keddi délutánon! Pellei Róbertné NYELV Ő vagy EZ? A közelmúltban érdekes beszédhelyzet állt elő közöttem és az egyik ismerősöm között. Valakiről beszélgettünk, és én mintegy rámutatva mondottam: ezek. Ő felkapta a fejét, csodálkozva nézett rám. Talán ők! - mondotta. Megpróbáltam rávilágítani a személyes névmás és a mutató névmás eltérő nyelvi szerepére, de úgy vélem, hogy nem árt erről a nyilvánosság előtt is szólnom. Mindenek előtt tisztáznunk kell valamit. Tartja magát az a nézet, (nyelvi babonának is nevezném), hogy a személyes névmás csak személyek nevét helyettesítheti. Akik ezt vallják, úgy gondolják, hogy a mutató névmással pedig csak dolgokra, fogalmakra utalha­tunk. Igaz, hogy a személyes névmás ritkábban áll dolgok neve helyett, de azért jócskán találunk erre is példát. Nézzük meg, hogyan állunk ezzel a két névmással! Talán legszerencsésebb, ha néhány pél­dával szemléltetem használatukat. Valaki megpillant az utcán egy embercsoportot, s amikor észreveszi, hogy nem idegenek, azt mondja: Hiszen ezeket (ezeket az embereket) ismerem. Te is ismered őket? - kérdezi a mellette álló barátja. Igen, ezek mindennap itt szoktak be­szélgetni, ők amolyan ismeretlen ismerősök. Ez az elképzelt beszéd­helyzet arra világít rá, hogy a mutató névmás, szerepének megfelelő­en, „a beszélő és hallgató számára ismert, vagy éppen látható, vagy a beszéd folyamán már említett élőlényre, élettelen tárgyra, elvont fogalomra... mutat rá”. (A meghatározásnak csak a példával szorosan összefüggő részét idéztem A mai magyar nyelv című tankönyvből.) A kérdés másik része, amikor személyes névmást dolgok neve helyett használunk, a következő példákkal világítható meg. Vegyétek elő a könyvet és a füzeteket, tegyétek őket a padra! - mondja a tanító néni. Ezzel arra utal, hogy az elővett füzeteket és a könyveket kell a padra tenni. Másik beszédhelyzet: Ezeket a könyveket és füzeteket vegyétek elő (közben a kezében lévőket megmutatja az osztálynak)! Vagy: Ne ezeket a füzeteket vegyétek elő, hanem azokat! Most azokat a példá­kat ellenőrizzük, amelyeket otthon oldottatok meg. Tehát nem az iskolában elkészítetteket (ezeket, amelyek a táblán láthatók), hanem a házi feladat példáit. Úgy vélem, ezek után azok is megértik a két névmásfajta eltérő sze­repét, akik eddig bizonytalanok voltak használatukban. Ezután ők sem fognak kételkedni abban, hogy ő és az egyaránt lehet helyes. Dóra Zoltán Szobor a Főtéren Sokaknak tetszik, keveseknek nem a Szent János evangélista szobra a Főtéren. Akiknek nem tetszik kifogásolják, hogy túl magas az oszlop, amelyen áll. A fanyalgók, kritizálok elle­nére a többség mégis örül, mert egy szép alkotással gyarapod­tunk. Többen kérdezték, mit keres az a „madár” ott a szobor lábánál. Az Újszövetségi Szentírás­ban, a Jelenések könyvében (4,6.) az Isten trónja előtt négy „élőlény” állt, akik Szent János apostol látomása szerint, orosz­lánhoz, tulokhoz, emberhez és sashoz hasonlítottak. Az őskeresztény hagyomány már a Kr. utáni háromszázas években a négy evangélista jel­képeként használta a négy élő­lény alakjait: az oroszlán Márk, a tulok Lukács, az emberalak Máté, a sas pedig János evangé­lista szimbóluma lett. A sas valószínűleg azért lett Szent János evangélista jelképe, mert evangéliumában ő írt a legszárnyalóbb és legmélyebb gondolatokkal Jézus Krisztus isteni mivoltáról. Arra, hogy miért éppen Szent János evangélista alakja került a váci főtér szökőkútjának tetejé­re, Philipp Frigyes válaszolt: „A főtéri kút oldalán a testvérváro­sok címerei láthatók. Ezekkel a városokkal nagyszerű kap­csolatban, barátságban áll Vác városa. Szent János evangélista pedig a barátság védőszentje, így adódott, hogy az ő alakja kerüljön a szökőkútra.”

Next