Igaz Szó, 1958. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1958-07-01 / 7-8. szám
FORUM Hogyan is tekinthet el D. Micu attól az összefüggéstől, amely etéves ítéletek és az ítéletek alapját tevő tudománytalan felfogás és módszer között fennáll? D. Micu megpróbálja G. Călinescu múltbeli elméleteiről „lemosni az idealista salakot“, s ebbeli igyekezetében odáig jut el, hogy magáévá teszi ezeket az elméleteket, és „hatásos kutatási eszközként“ ajánlja a tudománytalan módszert, amely miatt például G. Călinescu nemcsak régen, hanem jelenleg is képtelen megérteni a nagy Ion Luca Caragiale társadalmi szatíráinak természetét, melynek lényege a burzsoá földesúri rend erőteljes társadalmi bírálata. Hasonlóképpen a Mi és az új barbárok című kötetben — amelynek helytálló antimodernista beállítottságáról lapunk hasábjain írtunk már — Petru Dumitriu téved akkor, amikor a modernizmus leküzdésének támogatására egy olyan könyvet hív segítségül, amely lényegében agnosztikus, nem realista művészetfelfogásra épül: G. Călinescu akadémikus, 1939-ben megjelent Esztétikai alapelvek című művét. A párt azt kívánja, hogy az idősebb nemzedékhez tartozó értelmiségiekkel szemben figyelmes magatartást tanúsítsunk; hozzá kell segítenünk őket ahhoz, hogy elsajátítsák a marxizmus-leninizmust, a leghaladóbb világnézetet, amely megtermékenyíti a gondolkozást és a művészi alkotást. Itt azonban nem passzív magatartásról van szó, hanem feléjük irányuló aktív befolyásról. Amilyen mértékben baráti gondoskodással segítenek ezeknek az idős kritikusoknak, hogy saját múltbeli alkotásukat újjáértékeljék, olyan mértékben fejleszthetik ki magukban azt, ami bennük értékes és haladó, s küszöbölhetik ki magukból azt, ami elavult és tudományellenes. Aki a dolgokat másképp állítja be, s aki a kritikai értékelést apologetikus állásponttal helyettesíti, az nem tesz jó szolgálatot általában az irodalomkritikának, s még kevésbé a régi nemzedékhez tartozó kritikusoknak, hanem ellenkezőleg, megnehezíti annak értékelését, ami a múltban munkáikban igazán jó volt, és a legkevésbésem segíti őket ahhoz, hogy nagyobb mértékben járuljanak hozzá az irodalom időszerű kérdéseihez. Másrészt meg kell mondanunk, hogy jelentkezett egy olyan tendencia, amely a marxista elvszerűséget a polgári kultúra által szentesített „tekintélyek“ előtti sznob hajbókolással helyettesítette. Persze, az olyan jelentős polgári kritikusok munkáiban, mint Saint Beuve, Thibaudet és mások, sok hasznos megállapítást is találhatunk. De folytonos idézgetésük, s a rájuk való teljesen kritikában hivatkozás, egyes kritikusok számára már valamiféle önreklámozássá vált, mint ahogy a múltban a magánszínházak plakátjaikraazt írták föl, hogy a díszleteket és kosztümöket Párizsban és Bécsben készítették. A polgári kritikusok és esztétikusok munkáit, amelyekből mi átvesszük azt, ami jó, amelyekkel szemben azonban kritikai az állásfoglalásunk, ilyenformán egyesek első vonalba helyezték és „valódi forrásműveknek“ jelentették ki. A Steaua egy str. aláírású jegyzete (megfeledkezvén egyébként teljességgel arról,.