Igaz Szó, 1960. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1960-11-01 / 11. szám
SZEMLE Mese és tanulság — Grigore Alexandrescu halálának 75. évfordulójára — A felszabadulás óta eltelt másfél évtized alatt sorjában ismertük meg anyanyelvünkön a klasszikus román szépírás legnagyobb mestereit — Eminescut, Caragialét, Ion Creangát, Alecsandrit, Odobescut —, Grigore Alexandrescura azonban csak most került sor, amikor halála 75-ik évfordulója alkalmából gyűjteményes magyar nyelvű kötetet állít össze az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó. Pedig a múlt század nagy román költője nagyon sokunk gyermekkori ismerőse, barátja, az iskola padjaiban — román órákon szerettük meg, elmés állatmeséivel férkőzött a szívünkbe. Alexandrescu azonban nem az, vagy legalábbis nem csak az, aminek a polgári irodalomtörténet elkönyvelte: a megejtő fabulista mosolya mögött, a gyermekeket felvidító mesék naivsága mögött lángoló hazaszeretet és aktív segíteniakarás húzódik meg, a múltban háttérbe szorított költő szatirikus ostora elsősorban a tőkés-földesúri rend haszonélvezőit érintette fájdalmasan, mert a tömegek, a nép igazságvágyát és szabadságszeretetét foglalta igékbe. Emlékeiben Ion Ghica, a szerető jó barát és szorgalmas levelező, beszédes jelenetet örökít meg a költő népszeretetének illusztrálására. „Egy alkalommal — hangzik a visszaemlékezés — meglátogattam Breazán. Bibescu nagyasszony megtudta, hogy Alexandrescuval vagyok, s meghívott mindkettőnket ebédre. Vidám hangulat uralkodott a társaságon. Alexandrescu jó kedvében volt, s egy sereg csattanós paraszttárgyú történetet adott elő, melyeknek a főhőse legtöbbször Carcalechi, a híres udvari újságíró volt. A fejedelemasszony figyelmesen hallgatta, és sokat nevetett csípős történetein, majd így szólt: — Jöjjön el máskor is, jöjjön mindennap ebédre. — Aztán az uralkodóhoz fordulva, parancsoló hangon mondta: Nevezze ki udvari költőnek! — Alexandrescu nem várta meg a fejedelmi döntést, hanem ezt válaszolta: — Ebédre szívesen eljövök, de olyan költőnek, aki udvari parancsokat hajt végre! .. . Felséged, úgy látszik, nem olvasta egyik szatírámat, melyet ezelőtt néhány évvel írtam egy ilyen aulikus költőhöz; ezt tanácsoltam neki: „Ia-ţi nădragii de atlas / De-ţi fă steagul la Parnas!“ Nos, mit kezdenék én ezekkel a verssorokkal, ha felhúznám az atlasz nadrágot?!“ Az eset két szempontból is igen érdekes: egyrészt, mert fényt derít a költő monarchia-ellenes politikai magatartására, másrészt, mivel ízelítőt ad — így, prózában is — Alexandrescu kivételes elbeszélő művészetéről. Antimonarchikus elveiről meggyőzően vall az élete: a múlt század harmincas éveiben, mikor a két fejedelemség haladó társadalmi erői csiholják már Negyvennyolc tüzét, Alexandrescu titkos forradalmi társaságok tagja, 1840-ben pedig összeesküvés vádjával börtönbe vetik, ahol olyan bátor harcosokkal osztja meg a keserű rabkenyeret, mint Nicolae Bălcescu, Cezar Boliac és Ion Câmpineanu. Az 1840-es évet azonban nem a fogság, hanem az ihletett költői alkotás avatja fontos megállóvá Alexandrescu életútján: ekkor írja Anul 1840 című újévi köszöntőjét, melyben szinte programszerűen foglalja össze forradalmi demokrata eszményeit. A költemény némi borongó fájdalommal búcsúztatja el az óesztendőt, amely nem váltotta be a hozzá