Igaz Szó, 1962. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1962-05-01 / 5. szám
704 TARR BÁLINT: JÖVŐBE MUTATÓ PUBLICISZTIKA tizedének elmarasztalását: „A csődnek, amelybe az ország jutott, kizárólag — igen, kizárólag — az a végzetes politika az oka, melyet pártjaink és államférfiaink negyven év óta folytatnak!“ Caragiale egész írói pályája folyamán, legelső írásától kezdve élesen támadta a királyt. Már 1874-ben, huszonkét éves korában, Érzelmes riport című cikkében rabló beduinnak nevezi, azokat pedig, akik eltűrik a király és párthívei pusztító, harácsoló uralmát, „tompult agyúalk“-naik, mert semmi módon nem lehet felébreszteni bennük a szabadság utáni vágyat. Sosem csinált belőle titkot, hogy már gyerekfővel részt vett a ploieşti republikánus megmozdulásban, de republikanizmusa, mely ismételten előtör pályája folyamán, a király trónralépésének negyvenedik évfordulója idején írt Nagy bohóc, nagy szamarak című szatírájában szólal meg a legkíméletlenebb nyíltsággal. A román munkásmozgalom azonnal felfigyelt Caragiale monarchia-ellenességére, s ezeket az írásait is azonnal felvette a maga fegyvertárába. Akkor harci fegyverek voltak, ma kegyelettel őrzött tanúságai a nagy író haladó eszméinek. ★ Ha politikai írásaiban megilletődve figyeljük erkölcsi bátorságát, harci kedvét, s mind nyíltabb és mind félreérthetetlenebb szembehelyezkedését a tőkés-földesúri „szörnyszövetség“ társadalmi berendezkedésével, állami formájával és politikájával — ez a megilletődöttség semmivel sem csökken, ha irodalmi vonatkozású cikkeit, fejtegetéseit, tanulmányoknak beillő cikksorozatait olvassuk. Nincs az irodalomnak olyan alapvető elméleti, elvi vagy gyakorlati kérdése, melyet — ha csakfutólag is, — ne érintene. Irodalmi vonatkozású cikkeiben, tanulmányaiban is harcos, szókimondó és nyílt; ezekben is élesen szembehelyezkedik a „szörnyszövetség“ filozófiai és irodalmi képviseletének, a Junimeának (és Convorbiri Literare című folyóiratának) esztétikai elveivel és irodalompolitikájával. Körük ideig-óráig támaszt jelent a pártfogásukba vett írók, költők, köztük Eminescu, Creangă és Caragiale számára, de leereszkedő és egyre fojtóbb gyámkodásuk elkerülhetetlenül szembefordítja velük pártfogoltjaikat. „Csak gyűlölni tudom őket — írja Caragiale a velük való szakítás után —, s valahányszor lesújthatok reájuk, könyörtelenül meg fogom tenni“. Junimisták fennmaradt naplójegyzetei bizonyítják, mily idegenül állottak szemben a népet megszólaltató és képviselő három nagy alkotó szellemmel. Caragiale mérhetetlen keserűséggel látta, hogy Eminescu még halála után is védelemre szorul. Élete tényeit meghazudtolják, jellemének, egyéniségének vonásait félremagyarázzák, s ami mindennél mélyebben sértette Caragiale művészi elveit. Eminescu egyes alkotásait ismételten és következetesen meghamisították. Kik? Azok, akik oly előszeretettel hivatkoztak Eminescu barátságára — a juni-