Irodalmi Almanach, 1952 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1952-01-01 / 1. szám
Két évfordulón kiderült, hogy a vád teljesen alaptalan, az újságírócska semmi bizonyítékot sem tud felhozni, sőt bebizonyosodott az is, hogy Kemény István nevű magyar író sohasem létezett. Az uralkodó osztályok arcátlan kis bértollnoka azonban a szimbolizmus romániai előfutárja, Macedonschi támogatásával tovább keverte a mérget a nagy író ellen; a legfantasztikusabb rágalmakat terjesztette, amíg végül maga a román közönség ítélte őt el a következő eset során. Mivel a Megtorlás című darabbal kapcsolatos plágium-koholmány kudarcba fulladt, az újságíró azt kezdte híresztelni és cikkeiben terjeszteni, hogy Caragiale egyik legerősebb társadalmi szatírája, az Elveszett levél Lucien Sardou: Rabagas című színművének a plágiuma. Caragiale kifejezett kérésére, a Nemzeti Színház igazgatója lefordíttatta és műsorra tűzte a vitatott francia színművet. Ezek után, ha az újságírócska nem is hagyta abba koholt rágalmait, már sehol se vették őt komolyan. A tőkés-földesúri rendszer Caragiale elleni hadjáratában alaposan kivették részüket a burzsoá kritikusok is. Jóllehet mindegyikük véleménye a nagy író értékelését illetően nem egyezett, ki nem mondott céljuk azonos volt: a nagy író mondanivalóját meghamisítani. A kritikusok egy része, élükön Titu Maiorescuval, a román kultúrélet hivatalosan elismert „szaktekintélyével", látszólag nem támadta Caragialet. Elismerte nagy tehetségét, alkotásának művészi értékét, azonban nem látott ebben az alkotásban semmi célzatosságot, semmi utalást a rendszer korhadtságára vonatkozóan. Vígjátékairól például, amelyeket ma a román drámairodalom legerősebb társadalom-szatíráinak tartunk, Maiorescu a következőket írja: „Minden józan gondolkozás és ember számára nyilvánvaló, hogy ezeknek a vígjátékoknak semmi közük sincs a politikához." De nemcsak a politikához nincs közük ezeknek a vígjátékoknak, hanem — Maiorescu szerint — erkölcsi mondanivalójuk sincs, mert így a mű célzatossá válik, ezáltal pedig művészi értéke kétséges. Ugyanaz a Titu Maiorescu nyilatkozik így, aki „tiszta művészetnek“, „politikamentes irodalomnak", „személytelen felülemelkedésnek" nevezett művészeti alapelveire alaposan rácáfolva, szemérmetlenül belejavított Eminescu verseibe, „megszelídítette" néhány túlságosan éles csengésű sorát. Caragiale egyes színműveit, novelláit és karcolatait elemezve, látni fogjuk, mennyiben „politikamentesek" Caragiale művei. Most csak elöljáróban idézünk a nagy író I. Károly király uralkodásának 40 éves jubileumára írt „üdvözlő“ verséből: „Egy csepürágó játszik itten; e tájra negyven éve jött; nagy zajt csap s erre-arra billen pár bamba hátfejű előtt.“ Lehet, hogy Maiorescu ezeket a sorokat is politikamentesnek tartotta. Mi azonban meg vagyunk győződve arról, hogy a Hohenzollern-dinasztia nem jegyeztette fel családi krónikájába ... Titu Maiorescu szerint Caragiale legnagyobb érdeme, hogy nagy tehetséggel szól a „tiszta humor" nyelvén. Caragialenak azonban más volt erről a véleménye. Nem szerette, ha őt humoristának tartották. „Én nem vagyok humorista — csattant fel egy alkalommal —, én mélyen érző író vagyok." Maiorescu tehát és vele együtt az egész Junimea azt akarta a közönséggel elhitetni, hogy Caragiale nagyon tehetséges bohóc, akit meg lehet, sőt meg kell tapsolni, de komolyan venni nem szabad. Egy másik — kifejezetten a földesúri réteg álláspontját kifejező kritikus — Garabet Ibraileanu elismerte Caragiale műveiben a társadalmi szatíra