Jelenkor, 1988. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám - Mircea Iorgulescu: A nagy duma (Caragiale világa)
Catilina utcát, a házaló cigányasszonyokról („csapjon belém az istennyila”) az Emancipáció utcát, „a nagy fenékberiigásokról" és „összecsókolózásokról" a Függetlenség Terét. Caragiale képzletbeli városát Hülgepolisznak nevezi. Világában dumákban használódnak el az emberek, és nagy fellendüléseik is dumákban nyernek érvényt. A győzelmek is, hiszen miután itt minden szavakból áll, semmi sem lehet lelkesítőbb, mint egy szóbeli megvalósítás. A méltó elismertetésért folytatott küzdelem legismertebb és legreprezentatívabb hőse természetesen az Egy magasztos nap szereplője, Leonida Condeescu, „Mizil városának polgármestere", ugyanakkor „Órománia városainak polgármesterei közül a legfáradhatatlanabb". Ez az energikus ember, amikor végre Mizil városának polgármestere lett, mindent elkövetett, hogy városát „három szomszédos vármegye" fővárosává tegye —, sikertelenül. Pedig ötletekben nem szűkölködött, éppen ellenkezőleg. Javasolta egy „önálló megye létrehozását Mizil székhellyel". Elutasították. Javasolta a buzáui püspökség áttelepítését - de a zsinat elutasította. Kérte a 32. ezred Mizilbe helyezését, de a Katonai Parancsnokság elutasította. Kérvényezte, hogy a tali-i Orvosi Fakultást költöztessék Mizilbe - de a Kultuszminisztérium elutasította. Az volt minden vágya, hogy Mizilben nemzeti színházat építsenek — de a Színházi Szövetség elutasította. Ennyi rosszindulattal szemben Leonida minden erejét öszszeszedve eléri, hogy kihallgatást nyerjen az uralkodónál, akinek természetesen a helyzet átfogó elemzése után előadja „programját", az alkalmat megragadva rámutat mindarra, ami városának hiányzik ahhoz, hogy „nagyszerű város, idővel Órománia büszkesége legyen". „Nincs megyeszékházunk, nincs bíróságunk, nincs püspökségünk, nincs 32. ezredünk, nincs gimnáziumunk, nincs orvosi fakultásunk, nincs nemzeti színházunk, nincs Duna-hídunk — semmink sincs. Felség. Kérjük Feleségedet, hogy juttasson valamit számunkra is." Az uralkodó meghatódik, és elrendeli, hogy „kormánya szenteljen nagyobb figyelmet az energikus polgármester törekvéseinek", de a miniszterelnök, egyébként Leonida jóakarója, nem szereti a sietséget („Felség, Mizil polgármestere nagyon értékes ember, de van egy, nos ha nem is hibája, de mindenképpen szélsőséges tulajdonsága: eltökélte, hogy mindenáron és a lehető leghamarabb tengeri kikötőt csinál városából"). Nem tudhatni, hogy mi mindent eszelne még ki városának felemelése érdekében a kitartó és állhatatos polgármester, ha nem kínálkozik egy nem remélt perspektíva. A lehetőség váratlanul bukkan föl, teljesen új, sokkalta boldogabb irányt szabva a Mizil felvirágoztatásáért folytatott küzdelemnek. Amikor közlekedni kezd a Berlin-Bukarest expressz Breslaun át, Leonida döbbent felháborodással állapítja meg („Hát ez több a soknál!"), hogy Mizilt lehagyták az állomások listájáról. Ennél nagyobb szerencsétlenséget elképzelni sem lehet: „az expressz jövet is, menet is megállás nélkül halad át Mizilen." Mostantól semmi sem volna képes Leonidát visszatartani. Egy év, „egy teljes év tele futkosással, küzdelemmel, ellenállásokkal, sértegetésekkel, egy nyugtalan, pihenés nélküli, hősies harcban eltelt év" után megjön a várva-várt siker, — az első siker Mizil felvirágoztatásának magasztos útján: elhatároztatott, hogy az expressz menet is, jövet is egy-egy teljes percre megáll a bátor Leonida Condeescu bölcsen irányított városában. Győzelem, mely méltó arra, hogy megünnepeljék, de méginkább arra, hogy közhírré tegyék: Caragiale világában, ha nincs lárma, akkor semmi sincs. Elégtétele csúcsán a mizili polgármester hosszú táviratot küld breslaui kollégájának, hogy így hozza tudomására a korszakalkotó eseményt - az expressz első megállását Mizil pályaudvarán: „A mai nap dicső reggelén pon