Jelenkor, 1988. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1988-11-01 / 11. szám - Mircea Iorgulescu: A nagy duma (Caragiale világa)

Catilina utcát, a házaló cigányasszonyokról­ („csapjon belém az istennyila”) az Emancipáció utcát, „a nagy fenékberiigásokról" és „összecsókolózásokról" a Függetlenség Terét. Caragiale képzletbeli városát Hülgepolisznak nevezi. Világában dumákban használódnak el az emberek, és nagy fellendüléseik is dumákban nyernek érvényt. A győzelmek is, hiszen miután itt minden sza­vakból áll, semmi sem lehet lelkesítőbb, mint egy szóbeli megvalósítás. A méltó elismertetésért folytatott küzdelem legismertebb és legreprezen­tatívabb hőse természetesen az Egy magasztos nap szereplője, Leoni­da Con­­deescu, „Mizil városának polgármestere", ugyanakkor „Órománia városainak polgármesterei közül a legfáradhatatlanabb". Ez az energikus ember, amikor végre Mizil városának polgármestere lett, mindent elkövetett, hogy városát „három szomszédos vármegye" fővárosává tegye —, sikertelenül. Pedig ötle­tekben nem szűkölködött, éppen ellenkezőleg. Javasolta egy „önálló megye létrehozását Mizil székhellyel". Elutasították. Javasolta a buzáui püspökség áttelepítését - de a zsinat elutasította. Kérte a 32. ezred Mizilbe helyezését, de a Katonai Parancsnokság elutasította. Kérvényezte, hogy a tali-i Orvosi Fa­kultást költöztessék Mizilbe - de a Kultuszminisztérium elutasította. Az volt minden vágya, hogy Mizilben nemzeti színházat építsenek — de a Színházi Szö­vetség elutasította. Ennyi rosszindulattal szemben Leonida minden erejét ösz­­szeszedve eléri, hogy kihallgatást nyerjen az uralkodónál, akinek természete­sen a helyzet átfogó elemzése után előadja „programját", az alkalmat megra­gadva rámutat mindarra, ami városának hiányzik ahhoz, hogy „nagyszerű város, idővel Órománia büszkesége legyen". „Nincs megyeszékházunk, nincs bíróságunk, nincs püspökségünk, nincs 32. ezredünk, nincs gimnáziumunk, nincs orvosi fakultásunk, nincs nemzeti színházunk, nincs Duna-hídunk — semmink sincs. Felség. Kérjük Feleségedet, hogy juttasson valamit számunkra is." Az uralkodó meghatódik, és elrendeli, hogy „kormánya szenteljen nagyobb figyelmet az energikus polgármester törekvéseinek", de a miniszterelnök, egyébként Leonida jóakarója, nem szereti a sietséget („Felség, Mizil polgár­­mestere nagyon értékes ember, de van egy, nos ha nem is hibája, de minden­képpen szélsőséges tulajdonsága: eltökélte, hogy mindenáron és a lehető leg­hamarabb tengeri kikötőt csinál városából"). Nem tudhatni, hogy mi mindent eszelne még ki városának felemelése érdekében a kitartó és állhatatos polgár­­mester, ha nem kínálkozik egy nem remélt perspektíva. A lehetőség váratlanul bukkan föl, teljesen új, sokkalta boldogabb irányt szabva a Mizil felvirágoz­tatásáért folytatott küzdelemnek. Amikor közlekedni kezd a Berlin-Bukarest expressz Breslaun át, Leonida döbbent felháborodással állapítja meg („Hát ez több a soknál!"), hogy Mizilt lehagyták az állomások listájáról. Ennél na­gyobb szerencsétlenséget elképzelni sem lehet: „az expressz jövet is, menet is megállás nélkül halad át Mizilen." Mostantól semmi sem volna képes Leoni­­dát visszatartani. Egy év, „egy teljes év tele futkosással, küzdelemmel, ellen­állásokkal, sértegetésekkel­, egy nyugtalan, pihenés nélküli, hősies harcban eltelt év" után megjön a várva-várt siker, — az első siker Mizil felvirágoztatá­sának magasztos útján: elhatároztatott, hogy az expressz menet is, jövet is egy-egy teljes percre megáll a bátor Leonida Condeescu bölcsen irányított városában. Győzelem, mely méltó arra, hogy megünnepeljék, de méginkább arra, hogy közhírré tegyék: Caragiale világában, ha nincs lárma, akkor semmi sincs. Elégtétele csúcsán a mizili polgármester hosszú táviratot küld breslaui kollégájának, hogy így hozza tudomására a korszakalkotó eseményt - az expressz első megállását Mizil pályaudvarán: „A mai nap dicső reggelén pon­

Next