Jelenkor, 1990. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
1990-02-01 / 2. szám - Kántor Lajos: Művek és emberek (Romániai szemle VI.)
ben volt részünk. Nem utolsósorban azért, mert az előadás esztétikai és etikai szintje (egyelőre) föloldotta félelmeinket. Ha megmarad, ha együtt marad ez a csapat, a kolozsvári magyar színjátszás méltósággal léphet át létezése harmadik évszázadába. Caragiale kezét fogva A román drámairodalom igazi méltóságát - immár egy évszázada - Ion Luca Caragiale biztosítja. Ezt ugyan időről időre kétségbe vonják egyes kritikusok, irodalomtörténészek, akiket változatlanul zavar a ma már európai klasszikus vígjátékíró szókimondása, de mindig akadnak - és a legjobbak közül! - új értelmezői s természetesen tehetséges színpadi interpretálói is. (Liviu Ciulei, Lucian Pintilie neve ismét idekívánkozik.) Romániai magyar irodalmi eseményként ünnepelte nemrég a sajtó Szász János friss Caragiale-fordításait, Az elveszett levél és három másik komédia (Viharos éjszaka, Leonida nassás úr és a reakció, Farsangi játék) szöveghű és igényes tolmácsolását, a Kriterion „Román írók" sorozatában. Szász „a feszes, dallamos, mindig kisüléses caragialei mondat" igézetében dolgozott, annak tudatában, hogy a nyelv a műalkotásnak nemcsak eszköze, hanem tárgya is Caragiale életművében. De fordítói utószavában egyebekre is figyelmeztet. Arra például (az előző fordító, Deák Tamás nyomán), hogy Az elveszett tévé Tipotescu-Zoe kettőséhez modellként a shakespeare-i (Antonius és Kleopátra) és corneille-i helyzet szolgált, ám a tragédiai konfliktus alászállása a paródiába, a komikumba „természetesen nem a parodizált művek, hanem az ábrázolt valóság bírálata". Továbbá érdemes kiemelnünk az utószóból egy Caragiale-cikk következő félmondatát: „...noha a körülmények, amelyek között az események játszódnak, mindig elütnek egymástól, maguk az események korántsem oly számtalanok (változatosak - K.L.), mint ahogy azok a halandók számára tűnnek". S ha igaz az, hogy Caragiale nyelvi játékai, bukfencei ihletforrásul szolgáltak Ionesco (Ionescu) számára, ugyanúgy igaz e kegyetlen kinevettető társadalmi időszerűsége is. Elég egyetlen fordulatát idézni (Az elveszett levélből), a szólásmondássá vált „putintica labdare"-t, véleményem szerint valóban műfordítói telitalálattal, Szász János „iciripiciri csigavér"-ként ülteti át. A várakozás, a türelem e jelszavát nem kell tovább magyaráznunk... Caragiale napjainkbeli román magyarázói megerősítik a századvég próza- és főként drámaírójának időszerűségéről vallott nézeteinket. Ștefan Cazimir könyve (I. L. Caragiale fatd cu kitschul - I. L. Caragiale szemben a giccsel. Cartea románeasca. Bukarest, 1988), a szerző bevallása szerint, Hermann István giccsről szóló tanulmányának hatására született. Cazimir utal rá, hogy noha a „giccs" (a románban, akárcsak a németben: „kitsch") fogalmának első lexikográfiai előfordulása 1972-ből datálható, maga a jelenség száz évvel korábban megtalálható a román irodalomban is - például Caragialénál, a „most" (semmiség, kényeskedés, nagyzolás stb.) divatszó által jelölten. (E szótári jelentésnél pontosabb az, amire Cazimir utal: hitel nélküliség, értéktelenség). A caragialei mű újraolvasása során szerzőnk eljut annak a felismeréséhez, hogy Caragiale tulajdonképpen „az autochton giccs szociográfiáját" írta (amelynek egyik megtestesítője a közember „Mitica" figurája). Könyve utolsó fejezetében Stefan Cazimir félreérthetetlenül tesz hitet e nagy klasszikus időszerűségéről. Íme, egy jellemző passzus: „Caragialéról, mint általában a klasszikusokról, inkább ünnepi alkalmakkor beszélünk. Máskor Caragiale az, aki beszél rólunk. És alighanem ő ezt jobban csinálja. Amit mi mondunk Caragialéról, azt állandóan felül kell vizsgálni. Amit Caragiale mondott rólunk, az bronzba öntött örökkévalóság. Caragiale mindig kimenekül a számára kijelölt formulákból, míg nekünk nem sikerül kimenekülnünk a Caragiale által felállítottakból." Ragyogóan, félelmetesen igazolja ezt a felismerést Mircea Iorgulescunak szintén a fővárosi Cartea româneasca által kiadott, magával ragadó könyve, az Eseu despre lumea lui Caragiale (Esszé Caragiale világáról, 1988. Egy részletét a jelenkor is közölte, folyóiratbeli megjelenés alapján.) Iorgulescu, az egyik legkiválóbb és legszilárdabb erkölcsű kortárs román kritikus, irodalomtörténész nem tesz egyebet, mint hogy motívumokra bontva „újrameséli", „újrarendezi" Caragiale életművét. Az így bemutatott caragialei szöveghez, teljes világhoz aztán nem szükséges kommentárokat fűznie, illetve elég „összekötő szöveget" írnia. Lássunk egy-két példát a caragialei világ embereiről mondottakból: „Szakadatlanul beszélnek, feltartózhatatlanul, összefüggéstelenül, helytele