Jelenkor, 1990. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
1990-05-01 / 5. szám - Vasasi Péter: "Kétértelműség a jelekben" (Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora)
kritikájának rendhagyó jellege. A több tucatnyi Caragiale-kutatótól eltérően Iorgulescu irodalmon kívüli szempontokat is figyelembe vesz a nagy román klasszikus életművének tanulmányozásakor. Mű és valóság állandó egymásra vonatkoztatása kitűnő alkalom a szociológiai vagy politológiai párhuzamok megvonására. Éppen ezért Iorgulescu kísérlete messze túlmutat egy irodalomesztétikai elemzés határain. Milyenek tehát az „utazó" Iorgulescu élményei Caragiale világában? Mi az, amire „megérkezését" követően azonnal föl kell figyelnie? Mindenekelőtt egyfajta összetéveszthetetlen emberi nyüzsgésre, no meg a fantasztikus hangzavarra, amit a nyüzsgő emberek fecsegése okoz. Iorgulescu esszéje a nagy drámaíró szócséplésben szenvedő világának kiváló „tünettana". A fecsegés, a „duma" Caragiale összes hősének egyik leglényegesebb jellemzője, éltető eleme. Ám ez a duma legtöbbször a kizárólagos monológok formáját ölti. A „hősök", tényleges hallgatóság hiányában, létfontosságúnak tartják vég nélkül ismételgetni önmaguknak véleményüket a „ nap életbevágó kérdéseiről". Éppen ezért rendkívül magabiztosak, hozzáértésük „egyetemes", verbális szinten mindenre azonnali megoldást kínálnak. A fecsegés ebben a világban, teljességgel indokolatlan vidámsággal vagy ünnepélyességgel társulva, egy vég nélküli farsang benyomását kelti. Caragiale világa egy látszólag pozitív utópia színhelye, egy olyan birodalom, ahol állandóan ünnepelnek. Iorgulescu „utazásának" célja, hogy bebizonyítsa: a fecsegés, a nyüzsgés, a farsang fátyla alól minduntalan fölsejlik a leleplezett totalitárius rendszer rémisztő arca. A látszatnak itt nem csupán az a lényege, hogy elfedje a valóságot, hanem az is, hogy a szabadság illúzióját keltse, s ily módon biztosítsa az ellenzékiség rafinált eszközökkel történő megelőzését vagy éppenséggel az elfojtását. „A fecsegés az a terület, melyen ezek az alakok szabadságukat gyakorolhatják", s e látszat-létben a farsang nem csupán megtűrt, hanem szinte felülről „előirányzott" forma, a valóság ködösítésének hatékony eszköze. Ha „megadatott" nekik a fecsegés lehetősége, az emberek hajlamosak mindenről megfeledkezni. Minden „egyébről". Mircea Iorgulescu pedig azon fáradozik, hogy ügyészhez illő gyanakvásának segítségével leleplezze a látszaton túli lényeget, mely a legártatlanabb mosolyt is oly hosszú ideje az ajkunkra fagyasztotta. (Cartea Romaneasca, 1988) VASADI PÉTER „KÉTÉRTELMŰSÉG A JELEKBEN" Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora A szerző egyik versének címét választottuk írásunk címéül, mivel az a véleményünk, hogy könyvének, lírájának egészét és költészetének jelentés-irányait is jellemzi - némi kiegészítéssel. A szerző ezt a szót illeszti a címbe foglalt állítás után: „kétszínűség". Magunk nem úgy gondoljuk, hogy a kétértelműség és a kétszínűség fogalma rokonítható, ellenkezőleg. A jelek kétértelműsége adott esetben ugyan bajt is okozhat, például a közlekedésben, de a létezés, a gondolkodás és főleg a művészet jelei annál lényegre mutatóbbak, minél többértelműbbek. Ennek oka az, hogy a valóság átfoghatatlan, érthetetlen - minimális kifejezéssel -, ellentmondásos. Ezt, az ilyen valóságot, képtelenség a jelek egyértelműségével érzékeltetni, illetve a lehető legegyértelműbb jeleket mutatva, leképezve és alkotva kell a jelentés lehető legtöbbértelműségét sugallnunk. Ez a célja a művészi eszköz- és alakválasztásnak, alakképzésnek, amely a látásmódból eredően végtelenül különböző (és újszerű) lehet. A látás és a látásmód könyörtelen belső 475