Jóbarát, 1977 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-27 / 4. szám

LEXUL PUŞCARIU SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA (1877) A román nyelvészeti atlasz megalapítója, író, irodalomkritikus, újságíró volt, korának ismert és elismert személyisége mind hazá­jában, Romániában, mind Európa-szerte. Január 4-én születésének 100. évforduló­jára emlékeztünk, hadd idézzük fel ebből az alkalomból röviden Sextil Puşcariu alakját. öt évtized irodalmának, nyelvészetének, történelmének jeles személyisége. 1906-ban tanári állást vállal Cernăuţi-ban, ahol utóbb az egyetem dékánja lesz és a Román Aka­démia tagjává választják. Majd a Kolozsvári Egyetem első rektora. Az elkövetkező évek­ben nyelvészeti és irodalmi tevékenysége már országszerte ismert. Tanulmányozza és tanulmányokat ír a nyelvjárásokról, novellá­kat és versfordításokat közöl a Familia meg a Gazeta Transilvaniei című lapokban, elemző és irodalomkritikai cikkekkel jelentkezik a Luceafărul-ban. Európa egyik legnagyobb nyelvészeként tartják számon, a romanisztikus nyelvcso­portot tanulmányozta, szenvedélyesen sze­rette anyanyelvét, a román nyelvet. Ennek helyét törekedett meghatározni a romaniszti­kus nyelvek között. 1938-tól kezdődően jelenik meg A román nyelvészeti atlasz, mely nemzetközi értékű műnek számít, és nagyban hozzájárult a ro­mán nyelvészet hírnevéhez világszerte. De Sextil Puşcariu nem elsősorban nyel­vész; jelentős kutatója a román nemzetiségi sajátosságoknak a nyelv, a történelem és a kultúra terén, egyike azoknak, akik mélyen átérezték a nemzeti lét eszméit. Íróként Sextil Puşcariu idős korban mesélte el gyermekkori élményeit a «Lóháton két évszázadon át» («Călare pe două veacuri») című könyvében. A történelem e könyvének lapjain is felelevenedik, akárcsak mun­kássága más területein. Születésének századik évfordulója alkal­mából tisztelettel, kegyelettel emlékezünk Sextil Puşcariura, a hazafira, a román kul­túra kiemelkedő alakjára. RÉDEI KATALIN I. HELIADE RĂDULESCU 1802-ben született Tirgovişteben, a szép, patriarchálisan csendes kisvárosban, ahol minden épület, utca, kő történelmet idéz, nagy fejedelmek, honatyák tetteit. 1820-ban Bukarestben találjuk, Gheorghe Lazar segéd­­tanára a román nyelvű Akadémiai iskolában. Az oktatás szolgálatában írja meg még ebben az évben román nyelvtanát,amely 1828-ban Szebenben nyomtatásban is napvilágot lát. Később egész alkotó energiáját a kultúralét­­nek, az újságírásnak, könyvkiadásnak szen­teli. ő volt a Nemzeti Színház megalapításá­nak egyik lankadatlan sürgetője. Mint poli­tikusnak szerepe volt az 1848-as forradalom­ban. Irt és fordított szépprózát, színdarabot, nyelvészeti, filozófiai és szociológiai mun­kákat A román nyelv latinizálásának egyik híve. Mi volt mégis az, ami alakját oly jelentőssé tette a román kultúréletben? Zseniális okos­sága, egyénisége, bátorsága, amellyel meg­fogalmazott és meghirdetett dolgokat, jelen­ségeket Érdekes végigolvasni például csak a tartalmát a «Curierul Romănesc» című lapjának. Mit ajánl a szerkesztő az olvasó becses figyelmébe? Jegyzetet a román iro­dalom fejlődéséről, világirodalmi kilátót, for­dításokat filozófiát és orvosi szaktanácso­kat Heliade Radulescu már egész fiatal korá­ban vallotta: a modern ember alapos művelt­ségű, sokoldalú, pallérozott, testben, lélek­ben ép, kiegyensúlyozott kell hogy legyen. Tehát jó folyóiratot szerkeszteni abban a korban nem csupán annyit jelentett, hogy irodalmi ízlést formálni, hanem sokkal, de sokkal többet: embert formálni. Nemes lélek volt, a jelenségeket összefüg­géseikben látó és magyarázó ember. Felfogta amit korában kevesen: elsődleges az iroda­lom és csak utána következhet az irodalom­­bírálat I. Heliade Radulescu az Írókat szün­telen alkotásra biztatja. Azt vallja: nem érke­zett el a bírálat ideje, hanem elsősorban az Írásé Az Írók tollát jószándék vezesse, ez a fontos. Ugyancsak tőle származik az immár híressé vált gondolat: könnyű bírálni, ne­hezebb tenni, alkotni valamit. Ma, amikor szocialista társadalmunkban az egyén előtt minden ajtó nyitva áll a kultu­rális értékek birtokba vételéhez, amikor a közművelődés sose látott méreteket öltött, amikor minden állampolgár, az anyagi javak termelője, a kulturális javak birtokosa is —, L Heliade Radulescu közművelést szolgáló politikájára emlékezni időszerűbb, mint bár­mikor. Megfogalmazta a költő, az író sze­repét a társadalomban, a népért élő, a népét szolgáló közmunkás feladatait. A román iskola, a román színház, a román irodalom örök hálával tartozik neki, az úttörőnek. TÓTH MARIA ION LUCA CARAGIALE SZÜLETÉSÉNEK 125. ÉVFORDULÓJA (1852) Harmincnyolc éves korában az embernek már tisztes körülmények között kellett élnie, ha csak nem volt paraszt, szolga, nem tartozott a földönfutók millióihoz, a kizsákmányoltakhoz. Az a férfi, akinek születéséről most emlékezünk, Ion Luca Caragiale, harmincnyolcéves korában már neves drámaíró, s egy esztendeig a színházak főigazgatója volt mégis így fakad ki egy levélben, így írja le állapotát: «Házbért nem fizettem, s ezért bepereltek. Nincs egy szál tűzifám. Nagykabátom még kevésbé. Óráról-órára egy újabb utód érkezését várom. Fűhöz-fához kapkodok, s nem tudom, mitévő legyek.» Ha figyelmesen olvassátok az irodalom- és a művészettörténetet igen gyakran bukkantok olyan esetekre, amikor a legnagyobb tehetségek­nek nyomorban kellett tengődniük, vagy ha nem, igen szűkös anyagi körülmények közt kínlódniuk. Az igazi író, művész azonosul a kisemmizettekkel, az ő nevükben szól, alkot az uralkodó rend pedig életkörülményeik megnehezítésével véde­kezik az igaz szó, a fennáló rend létjogosultságát megkérdőjelező alkotók ellen. Egy tanulmányíró a két dátum összeesésében jelképet érez: ugyanazon esztendő — 1852 — végén halt meg Palermóban a 48-as eszmék szenvedélyes hirdetője, Nicolae Balcescu, amely esztendő januárjának 30. napján a Ploieşti melletti Haimanaléban megszületett a 48-at követő román társadalom hibáit ostorozó nagy író, Caragiale. A tőkés-földesúri szövetkezés, a 48 eszméit eláruló liberális polgárság, a bojárság, az új­gazdagok, a zsaroló, gazdagokat majmoló kispol­gárság egész sereglete vonul fel Caragiale színdarabjaiban, karcolataiban, minden írásában. Visszaemlékezéseiben feljegyezte, hogy már első színdarabja bemutatásakor a színpadi alakokban magukra ismerő polgárok előadás után a kijárat­nál várták, hogy elégtételt vegyenek a polgárőrség becsületén ejtett sérelmekért, megverjék — Cara­­gialéval szólva: «Hallja, muszje, mit akar? — s lekenek neki». Csak néhány tiszt közbelépése mentette meg a csúfos veréstől. Olvasni kell, figyelmesen olvasni a nagy író műveit Alakjai, helyzetei gondolkodni tanítanak, az élesen metsző gúny, a szatíra annak a világnak a megsemmítését szolgálta, amely nyomorban, tudatlanságban tartotta a dolgos milliókat. Cara­giale pontosan tudta, kinek ír. Egy 1910-ben fiataloknak mondott beszédében fogalmazta meg a népművelés fontosságáról szólva: «Hiába vagyok én nagy író, ha nyolcvan százaléka azoknak, akiknek írtam, nem tud olvasni. Hát dicsőség ez?» A dicsőség ideje is eljött. Mindnyájan olvassuk műveit. GYÖRGYJAKAB JÁNOS SZÜLETÉSÉNEK 175. ÉVFORDULÓJA (1802) *

Next