Korunk 1962 (21. évfolyam)
1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - GÁLFALVI ZSOLT: Írói nagyság
együttvéve. Caragiale művészete többet ánul el a századvég tőkés-földesúri román társadalmának közéletéről, politikai viszonyairól, mint a legaprólékosabb polgári történészek adatokban bővelkedő tanulmányai. Ha csak Az elveszett levelet olvassuk, máris előttünk áll az a világ, amelyben kisstílű politikai cselszövők, gátlástalan törtetők, sikkasztók, zsarolók és hamisítók rángatták „a tisztára alkotmányos" rend zsinórjait és a pristandák rendőrbotja biztosította ehhez a megfelelő körülményeket. Ezek a politikai szélhámosok önmagukat sem veszik komolyan, úgy csalnak, hogy közben tudják, partnereik is ismerik a játékszabályokat. Caragiale a fejlődésben elmaradt polgári-földesúri rendszer viszonyainak krónikása, az általa tükrözött valóságban a polgári demokrácia az első perctől kezdve önmaga karikatúrájaként honosodott meg. Caragiale művészetének sajátossága abban rejlik, hogy a szatíra görbe tükrében ezeket a viszonyokat, ezeket az embereket tudta páratlan általánosító és leleplező erővel az olvasó elé állítani. A látszat és a lényeg kiáltó ellentmondása hívta életre Caragiale szatíráját. Caragiale írói tekintélyét színművei és karcolatai alapozták meg. Nagyságát azonban csak publicisztikai tevékenységének ismeretében értékelhetjük kellőképpen. A művészi képeiben megfogalmazott mondanivalót és ítéletet Caragiale a fogalmaik nyelvén is papírra vetette. Publicisztikája nemcsakkísérő jelensége írói munkásságának, hanem szerves kiegészítője is egyben. Kritikai realizmusának szilárd világnézeti alapja volt. Cikkeiben és leveleiben az egész művészetét jellemző éleslátással elemzi a polgári-földesúri Románia viszonyait, a politikai élet visszataszító színjátékát, és ugyanolyan szenvedélyes erővel küzd az elnyomás, a rothadás ellen, mint szépirodalmi alkotásaiban. Híres röpirata, az 1907 tavaszától őszéig, kitűnő jellemzése annak a társadalmi rendnek, amely a dolgozó tömegek kiszipolyozására, kifosztására épült. Publicisztikai írásai azt is világossá teszik, hogy Caragiale kiknek az oldaláról fordult szembe az uralkodó osztályokkal. A nagy író minden rokonszenve, minden szeretete azoké volt, akik nehéz robotba görnyedve küszködték végig életüket. A parasztok milliós tömegeivel érzett együtt, az ő igazságukat szólaltatta meg, miközben a tipátescuk, tralanaehék és catavencuk végsőkig züllött rendjét állította pellengérre. És a Moftul Romín május elsejei vezércikkében büszkén tett hitet a felvonuló munkások vöröszászlós igazsága mellett. Caragiale, akit az uralkodó osztályok élete alkonyán nehezen viselt száműzetésbe kényszerítettek, egész életében népe nevében és népe érdekében használta tollát-fegyverét. Ő, aki mindig metsző gúnnyal ítélte el a nacionalizmus és a sovinizmus minden formáját, egész életművével példázza az igazi, frázisok nélküli hazaszeretet nagyságát. A 60 éves író tiltakozott az ellen, hogy szemfényvesztő kárpótlásként azok ünnepelték, akik életében üldözték és mellőzték. Az igazi ünneplés, az igazi megbecsülés ma veszi körül életművét, amikor a május elsejei tüntetők utódai és az 1907-ben lázadó parasztok fiai szabad országban hajtják meg fejüket Caragiale ma már világraszóló nagysága előtt.