Korunk 1962 (21. évfolyam)
1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - CSEHI GYULA: Caragiale és Dobrogeanu-Gherea
Néhány szó és belátod, hogy teljesen igazam van, amikor így jellemzem a vendéglős életet... A vasúti vendéglő már önmagában is az elképzelhető legnehezebb vállalkozások közé tartozik. A pályaudvari zaj, a mozdonyfütty, a harangcsengés, a be- és kirohanó utasok sietsége és félelme, hogy lekésik a vonatot, az, hogy tíz perc alatt rengeteg embert kell kiszolgálni, tőlük a pénzt beinkasszálni, az utasok idegeskedése, félelme, sietsége — mindez valóban tébolyult légkört teremt, és ebben a légkörben kellett évekig élnem .. .“ Bármilyen érdekes volna is Gherea vallomását tovább követni (éppen a kiskapitalista életforma és a szocialista erkölcsi credo kínzó ellentmondásainak jellemzése következnék), adjuk át a szót Caragialénak, a riporternek. Ghereát a „restiben“ találja, amint éppen vendéglőjének specialitását, a borjúcomb-pecsenyét trancsírozza: „Íme, mondom magamban, a mély tudományos kutatások hívságosságának hűséges képe. A borjúcomb a természetet képviseli, azaz a magáért való dolgot. Gherea kése szellemünket képviseli, csupán annyira képes, hogy többé-kevésbé vékony szeleteket vágjon, aszerint, hogy mennyire éles és milyen ügyességgel vagy ügyetlenséggel kezelik. Egy vagy több szelet levágása nem jelenti azt, hogy behatolunk a borjúcomb lényegébe. Minden vágás után újabb felülettel találjuk szemben magunkat : a borjúcomb csak felületeket hajlandó mutatni, és következetesen elrejti önmagát, úgy, hogy amikor már csak az utolsó darabka marad a tányéron és a puszta csont a kezünkben, akkor is csupán felülettel állunk szemben. Megsemmisíthetjük legutolsó morzsájáig kutatásunk tárgyát, anélkül, hogy egy pillanatra is behatolhatnánk belső lényegébe,, magába a dologba. Akkor pedig azt tesszük, amit Gherea tett: ironikus mosollyal félredobjuk a csontot — és itt a szkepticizmus. Odadobjuk a csontot a kutyáknak, ahogy a filozófus fáradtan dobja a megoldhatatlan problémát a kommentátorok és egyetemi tanárok karmai közé . . . Egyelőre lehetetlen egymással beszélnünk ... Új vonatok érkeznek. Néhány pillanat múlva újabb roham a büfénél, újabb comb, újabb képe minden filozófiai rendszer hívságosságának — megint a csont, megint a szkepticizmus.“ De azért akad néhány szabad perc a két vonat között. Caragialénak sikerül feltennie kérdéseit:— Mi a véleménye az irodalomról általában? — Milyen a viszony az irodalom és társadalmunk, valamint az irodalomra alkalmazható abszolút kritérium között? — Irodalmáraink között kik a legkiemelkedőbb alakok? — Véleménye szerint milyen jövő vár a román irodalomra? Gherea nem válaszol szívesen. Most rajta a sor, hogy ironikus legyen. — Csodálkozom, hogy hiába idefáradt Ploiestibe . . . Hiszen már régen válaszoltam a kérdéseire, jóval azelőtt, hogy látogatásával megtisztelt volna. Magam is felvetettem, mégpedig nagyobb távlatban, azokat a kérdéseket, amelyeket nekem szegez. És tőlem telhetően a lehető legteljesebb válaszokat is megadtam. — Tudom, három kritikai kötetében. — Ismeri három kritikai kötetemet?... De lehet, hogy nem olvasta őket . .. — De igen, olvastam — válaszolom. — Hát akkor . . . lehet, hogy nem értette meg .. .