Korunk 1962 (21. évfolyam)

1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - CSEHI GYULA: Caragiale és Dobrogeanu-Gherea

Néhány szó és belátod, hogy teljesen igazam van, amikor így jellemzem a vendéglős­ életet... A vasúti vendéglő már önmagában is az elképzelhető legnehezebb vállalkozások közé tartozik. A pályaudvari zaj, a mozdonyfütty, a harangcsengés, a be- és kirohanó utasok sietsége és félelme, hogy lekésik a vonatot, az, hogy tíz perc alatt rengeteg embert kell kiszolgálni, tőlük a pénzt beinkasszálni, az utasok idegeskedése, félelme, sietsége — mindez va­lóban tébolyult légkört teremt, és ebben a légkörben kellett évekig él­nem .. .“ Bármilyen érdekes volna is Gherea vallomását tovább követni (ép­pen a kiskapitalista életforma és a szocialista erkölcsi credo kínzó ellent­mondásainak jellemzése következnék), adjuk át a szót Caragialénak, a ri­porternek. Ghereát a „restiben“ találja, amint éppen vendéglőjének specia­litását, a borjúcomb-pecsenyét trancsírozza: „Íme, mondom magamban, a mély tudományos kutatások hívságosságának hűséges képe. A borjúcomb a természetet képviseli, azaz a magáért való dolgot. Gherea kése szellemünket képviseli, csupán annyira képes, hogy többé-kevésbé vékony szeleteket vág­jon, aszerint, hogy mennyire éles és milyen ügyességgel vagy ügyetlenséggel kezelik. Egy vagy több szelet levágása nem jelenti azt, hogy behatolunk a bor­júcomb lényegébe. Minden vágás után újabb felülettel találjuk szemben ma­gunkat : a borjúcomb csak felületeket hajlandó mutatni, és következetesen elrejti önmagát, úgy, hogy amikor már csak az utolsó darabka marad a tá­nyéron és a puszta csont a kezünkben, akkor is csupán felülettel állunk szemben. Megsemmisíthetjük legutolsó morzsájáig kutatásunk tárgyát, anél­kül, hogy egy pillanatra is behatolhatnánk belső lényegébe,, magába a dolog­ba. Akkor pedig azt tesszük, amit Gherea tett: ironikus mosollyal félredob­juk a csontot — és itt a szkepticizmus. Odadobjuk a csontot a kutyáknak, ahogy a filozófus fáradtan dobja a megoldhatatlan problémát a kommentá­torok és egyetemi tanárok karmai közé . . . Egyelőre lehetetlen egymással be­szélnünk ... Új vonatok érkeznek. Néhány pillanat múlva újabb roham a büfénél, újabb comb, újabb képe minden filozófiai rendszer hívságosságá­nak — megint a csont, megint a szkepticizmus.“ De azért akad néhány szabad perc a két vonat között. Caragialénak si­kerül feltennie kérdéseit:­­— Mi a véleménye az irodalomról általában?­ — Milyen a viszony az irodalom és társadalmunk, valamint az iro­dalomra alkalmazható abszolút kritérium között? — Irodalmáraink között kik a legkiemelkedőbb alakok? — Véleménye szerint milyen jövő vár a román irodalomra? Gherea nem válaszol szívesen. Most rajta a sor, hogy ironikus legyen. — Csodálkozom, hogy hiába idefáradt Ploiesti­be . . . Hiszen már régen válaszoltam a kérdéseire, jóval azelőtt, hogy látogatásával megtisztelt volna. Magam is felvetettem, mégpedig nagyobb távlatban, azokat a kérdéseket, amelyeket nekem szegez. És tőlem telhetően a lehető legteljesebb válaszokat is megadtam. — Tudom, három kritikai kötetében. — Ismeri három kritikai kötetemet?... De lehet, hogy nem olvasta őket . .. — De igen, olvastam — válaszolom. — Hát akkor . . . lehet, hogy nem értette meg .. .

Next