Korunk 1962 (21. évfolyam)
1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - ENGEL KÁROLY: Caragiale és a magyarok
növendékének érdeklődését a magyarok iránt? Nehéz lenne ma már pontosan eldönteni. Az azonban tény, hogy 1902-ben, mikor Caragiale bírósági úton kénytelen elégtételt szerezni magának egy Caion (C. Al. Ionescu) nevezetű ifjú titán rágalmaival szemben, írói becsületének megvédésében barátja, Ion Bunea brassói román főgimnáziumi tanár közvetítésével két magyar szakember, Bayer József és Jancsó Benedek is segítségére van. Mint ismeretes, Caiona feltehetőleg a jeles, de elfogult és minden esetleges vetélytársára kicsinyes személyeskedésig menően féltékeny Alexandra Macedonski hallgatólagos támogatásával — a Revista literara 1901. december 1-i és 20-i számaiban plágiummal vádolta Caragialét, szemérmetlenül azt állítva, hogy Nápasta (Megtorlás) című drámáját egy elfelejtett magyar írótól, Kemény Istvántól tulajdonította el, akinek Nenorocul (A szerencsétlenség) című, magyar környezetben játszódó darabját egy bizonyos Al. Bogdan románra fordította, és 1848-ban Brassóban nyomtatásban is kiadta. Az útszéli hangnemben írott cikkeknek óriási közönségvisszhangja támadt, annál is inkább, mivel vádaskodásainak alátámasztására Caion nem átallotta a Nápastából vett részletekkel párhuzamosan hosszabb szemelvényeket közölni Kemény István állítólagos színművéből is. Ellenségei hetedhét országra szóló irodalmi botránynak szánták a „heccet“, azonban mesterkedésük visszafelé sült el, mert a per fényes erkölcsi elégtételt szolgáltatott az írónak, és csak öregbítette népszerűségét. A védőügyvéd szerepét Barbu Delavrancea látta el. Ragyogó szónoki dialektikával felépített beszéde a tárgyi érvek sorozatával döntötte halomra a rágalmakat. Lev Tolsztoj A sötétség hatalma című drámája és a Nápasta összehasonlításából indult ki. (Caion ugyanis neszét véve, hogy Caragiale perdöntő bizonyítékok birtokába jutott, az esküdtszéki tárgyalás előestéjén nagy sebtiben Rodica címen folyóiratot indított, s abban mintegy önmagát meghazudtolva kijelentette, hogy Kemény István a valóságban nem is létezik, s ő csak azért találta ki ezt a nevet, hogy egy esetleges irodalmi polémiában lépre csalja Caragialét, azaz hogy így még csattanósabban leplezze le Lev Tolsztoj darabjának plagizálását.) A beszéd második része a Kemény István neve alatt elkövetett durva hamisítással foglalkozik. Delavrancea mindenekelőtt Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című életrajzi repertóriumára hivatkozott, amelyet rendkívül becses („lucrare extraordinary“) és komoly tudományos igényességgel készült műként jellemzett, majd a két magyar irodalomtörténész szakvéleményét ismertette. Jancsó Benedek két levelet is intézett Bunea tanárhoz ebben az ügyben. Az elsőben többek között leszögezi, hogy noha figyelmesen végigolvasta a Nápastát, és igyekezett valami reá emlékeztető alkotást találni a magyar irodalomban, semmi effélére nem bukkant. A biztonság kedvéért azonban felkérte Bayer Józsefet, a magyar drámatörténet szakavatott ismerőjét is, hogy egy bő tartalmi kivonat alapján mondjon véleményt az ügyben. „Sem a Nápasta meséjét, sem a jellemeket nem meríthette Caragiale a magyar irodalomból — állapítja meg végezetül—, annál kevésbbé egy 1848 előtti drámából, hisz ez kifejezetten modern lélektani alkotás. Ilyenszerű színművet nem írtak még sehol sem akkortájt, a magyar irodalomban pedig még kevésbbé. El se lehet képzelni olyan magyar szerzőt, aki megteremtse Anca