Korunk 1962 (21. évfolyam)

1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - ENGEL KÁROLY: Caragiale és a magyarok

növendékének érdeklődését a magyarok iránt? Nehéz lenne ma már pontosan eldönteni. Az azonban tény, hogy 1902-ben, mikor Caragiale bírósági úton kény­telen elégtételt szerezni magának egy Caion (C. Al. Ionescu) nevezetű ifjú titán rágalmaival szemben, írói becsületének megvédésében barátja, Ion Bunea brassói román főgimnáziumi tanár közvetítésével két magyar szakem­ber, Bayer József és Jancsó Benedek is segítségére van. Mint ismeretes, Caion­a feltehetőleg a jeles, de elfogult és minden esetleges vetélytársára kicsinyes személyeskedésig menően féltékeny Alexandra Macedonski hallgatólagos tá­mogatásával — a Revista literara 1901. december 1-i és 20-i számaiban plá­giummal vádolta Caragialét, szemérmetlenül azt állítva, hogy Nápasta (Megtorlás) című drámáját egy elfelejtett magyar írótól, Kemény István­tól tulajdonította el, akinek Nenorocul (A szerencsétlenség) című, magyar környezetben játszódó darabját egy bizonyos Al. Bogdan románra fordította, és 1848-ban Brassóban nyomtatásban is kiadta. Az útszéli hangnemben írott cikkeknek óriási köz­önségvisszhangja támadt, annál is inkább, mivel vádas­kodásainak alátámasztására Caion nem átallotta a Nápastából vett részletek­kel párhuzamosan hosszabb szemelvényeket közölni Kemény István állító­lagos színművéből is. Ellenségei hetedhét országra szóló irodalmi botrány­nak szánták a „heccet“, azonban mesterkedésük visszafelé sült el, mert a per fényes erkölcsi elégtételt szolgáltatott az írónak, és csak öregbítette nép­szerűségét. A védőügyvéd szerepét Barbu Delavrancea látta el. Ragyogó szónoki dialektikával felépített beszéde a tárgyi érvek sorozatával döntötte halomra a rágalmakat. Lev Tolsztoj A sötétség hatalma című drámája és a Nápasta összehasonlításából indult ki. (Caion ugyanis neszét véve, hogy Caragiale perdöntő bizonyítékok birtokába jutott, az esküdtszéki tárgyalás előestéjén nagy sebtiben Rodica címen folyóiratot indított, s abban mintegy önmagát meghazudtolva kijelentette, hogy Kemény István a valóságban nem is léte­zik, s ő csak azért találta ki ezt a nevet, hogy egy esetleges irodalmi polé­miában lépre csalja Caragialét, azaz hogy így még csattanósabban leplezze le Lev Tolsztoj darabjának plagizálását.) A beszéd második része a Kemény István neve alatt elkövetett durva hamisítással foglalkozik. Delavrancea min­denekelőtt Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című életrajzi re­pertóriumára hivatkozott, amelyet rendkívül becses („lucrare extraordinary“) és komoly tudományos igényességgel készült műként jellemzett, majd a két magyar irodalomtörténész szakvéleményét ismertette. Jancsó Benedek két levelet is intézett Bunea tanárhoz ebben az ügy­ben. Az elsőben többek között leszögezi, hogy noha figyelmesen végigolvasta a Nápastát, és igyekezett valami reá emlékeztető alkotást találni a magyar irodalomban, semmi effélére nem bukkant. A biztonság kedvéért azonban felkérte Bayer Józsefet, a magyar drámatörténet szakavatott ismerőjét is, hogy egy bő tartalmi kivonat alapján mondjon véleményt az ügyben. „Sem a Nápasta meséjét, sem a jellemeket nem meríthette Caragiale a magyar irodalomból — állapítja meg végezetül­­—­, annál kevésbbé egy 1848 előtti drámából, hisz ez kifejezetten modern lélektani alkotás. Ilyenszerű színmű­vet nem írtak még sehol sem akkortájt, a magyar irodalomban pedig még kevésbbé. El se lehet képzelni olyan magyar szerzőt, aki megteremtse Anca

Next