Korunk 1962 (21. évfolyam)
1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - TUDOR ARGHEZI: Caragiale
TUDOR ARCHEZI Caragiale Június 9-én lehullott a kalendárium egy lapja: szent Cirill. Azt olvasom alatta: Caragiale halála (1912). Mikor telt el harmincöt esztendő? Az elhunythoz fűződő emlék igazabb képet festhet az emberről, mint bármilyen emlékbeszéd. Tizenhat éves voltam, s hogy ne fecséreljem el az egész szünidőmet, egy hónapra felcsaptam ennek egy kiállításon, az első nemzetközi festőművészeti kiállításon Bukarestben. Az Union szálló Regala utcai úgynevezett márványtermében — amennyire tele volt képekkel, annyira szűkölködött látogatókban — középen egy asztal állt, amelynél háborítatlanul olvashattam. Időnként egy-egy szerelmespár jelent meg félénken az ajtóban, s akkor betessékeltem: az ártatlan szerelem félénkségét mindig vonzotta a zene, a költészet és a festészet, az eltévült lélek számára szükséges légkör megteremtői. Egy délben beállított Caragiale, falkányi lármás csodálójával. Noha alapjában keserű ember volt, szerette olcsó derültségre hangolni a kávéház és irodalom között tengő-lengő műkedvelőket. Puvis de Chavannes egyik tájképe előtt megengedte magának, hogy a keresztnév parlagias eltorzításával megnevettessen néhány kelekótya ifjoncot. Bántott a dolog. Megírtam már, de azt hiszem, csak részben. Tisztelettel Caragialéhoz léptem, és figyelmeztettem, hogy nem jól olvasta az aláírás szótagjait és betűit. A csoport hahotája félbeszakadt. Caragiale tanárosan megkérdezte, hogy hívnak, és hányadik osztályba járok. Megmondtam. Kissé ingerülten megkérdezte azt is, tudom-e, hogy ő kicsoda? Azt feleltem: „Nem tudom.“ „Caragiale vagyok.“, közölte: „Nem tudom — mondtam —, nem ismerem.“ Megmagyarázhatta volna, megfeddhetett volna tudatlanságomért, de Caragialénak sokkal fejlettebb érzéke volt a nevetséges iránt, semhogy bármit is hozzáfűzött volna. Meglehetősen bosszúsan távozott a kiállításról, s ha nem tartja féken a megrökönyödött csodások dühét, ellátták volna a bajomat ott a kiállításon. Különösen nagy szájat tátott egy kifogástalan cilinderrel és zseb- kendővel páváskodó behemót fickó, aki azzal akarta bizonyságát adni szertelen rajongásának a mester előtt, hogy vérserkentő ökölcsapással védi meg tekintélyét. Másnap déltájban ismét megjelenik a kiállításon Caragiale, ezúttal egyedül. Remek panamakalapot visel. Az asztalhoz lép. Felállok. Odanyújtom a katalógust, de keze fejérnél félretolja, elveszi a székemet, és leül; annyit se mond, hogy félkalap, csak rámszögezi a szemét. Hallgat. Körültapogat a tekintetével, mintha le akarna rajzolni .. . — Nagy csirkefogó vagy! — szólal meg végül mosolyogva Caragiale. Nem válaszolok. — Tudtad, ki vagyok .. . — Tudtam, Caragiale úr, de .. . — Egy szót se! Értem . . . Igazad volt. Akarsz velem ebédelni?