Korunk 1975 (34. évfolyam)

1975 / 1-2. szám - EMINESCU, MIHAI: Feledés éjszakáján (vers, Oláh Gábor fordítása)

egyfajta félelem az önmaga legbensőbb lényével való szembenézéstől. Születik-e költő, aki Dsida sírba vitt adósságát lerója a magyar irodalomnak? Eminescu egyike azoknak a nagy alkotóknak, akik nemcsak „tükrözték“ a világot, de gazdagabbá, teljesebbé is tették önmaguk csodájával. Ha — mint a fentiekben tettük — csak egyetlen hullámgyűrűjét nézzük is neve, művei, hatása továbbrezgésének az egyetemes irodalomban, egyetlen költeménye ismételt meg­szólalásait egyetlen nyelven, akkor is ámulattal s hálával látjuk, mennyi szépség­gel ajándékozott meg bennünket. MIHAI EMINESCU FELEDÉS ÉJSZAKÁJÁN Feledés éjszakáján Ha lelkem útra kel: Vigyetek néma-árván A tengerpartra el. Gyász-zászló ne lobogjon, Erckoporsó se kell, Fiatal gallyakból font Ágyon pihenjek el. Csöndes legyen az álmom, Közel a rengeteg: A derült napsugáron Mély vizek rengjenek. Parti nagy bánatoknak Kínján szívük zokog, Míg szirtbe kapaszkodnak Hulló hullám-karok. Morajlanak, amíg mind Tajtékzón visszahull. Fenyő-erdő fölött ring A hold álmatagul. És senki ne sirasson Állva fejem felett. Csak a halál zúgasson Fonnyadó levelet. Mindentudó nagy árnya Szélben suhanjon itt... Fölöttem hársfa rázza Omló virágait. Véget ért bujdosásom, Nem tébolygok tovább: Emlék emeli bársony kézzel hűs sátorát. Fenyvesek ormán gyűlő Hajnali csillagok: Barátaim, simulón­yáin mosolyogjatok. Nem sejtik, mily merő seb Kínok hegysúlya nyom; Míg kék liánok nőnek Magános síromon. OLÁH GÁBOR fordítása A Mai am un singur dor első változatának fordítása. Oláh Gábor kéz­iratos hagyatékából közli Szabó Sándor. 37

Next