Korunk 1980 (39. évfolyam)
1980 / 5. szám - LÁTÓHATÁR - Filmtermésünk a filmmetafora és az illusztratív művészetellenesség között
LÁTOHATAK Filmtermésünk a filmmetafora és az illusztratív művészetellenesség között Az ismert filmszakíró, Florian Petra ebben a sokatmondó és már címében is ítélethirdető tanulmányában (ERA SOCIALISTA, 1980. 6.) egész filmtermésünk mérlegét vonja meg. További árnyalásra és elmélyítésre buzdító végkövetkeztetését — filmiparunk még mindig adós azokkal az alkotásokkal, amelyek a nemzetközi filmfesztiválokon a román képzőművészet, zene, irodalom, színház vagy népművészet színvonalán képviselhetnék filmiparunkat — a filmkritika tárgyának szigorúbb körülírásával kezdi. Teljes joggal hangsúlyozza, hogy a román filmmel kapcsolatos interdiszciplináris tanulmányok, a vonatkozó esztétikai, művészetelméleti, szociológiai, lélektani, pedagógiai és gazdasági jellegű elemzések hiánya döntő módon megnehezíti a román filmtermésre vonatkozó összegező következtetések megfogalmazását. Jelentkezik ugyan egy pontosan nem körülírt és diffúz elégedetlenség a hazai filmalkotásokkal kapcsolatban mind a közönség, mind a filmkritikusok táborában, de ez az elégedetlenség a legtöbb esetben ellentétes igényekre épül. Miközben a filmbeszámolók szinte kórusban filmtermésünk naturalizmusát, felületes didakticizmusát és illusztrativizmusát említik, a közönség hosszú sorokat alkot a Nea Marin, miliardart bemutató mozik pénztárai előtt. Megfelelő szociológiai felmérések hiánya miatt nem tudjuk megfelelően értékelni a „bevételek barométerét“ sem. Mi a kritikus teendője akkor, ha — úgy tűnik — a közönség a Mihai Viteazulvagy a Cuza Vodă-szerű filmeket igényli? Támogassa vagy bírálja ezt az igényét? Erre a kérdésre Florian Potra nem válaszol direkt módon, de az Elfújta a szél óriási közönségsikerére hivatkozva és a filmet bíráló szakkritika ítéleteivel polemizálva megállapítja, hogy az említett film korántsem lebecsülendő terméke a nagyközönség igényeit kielégítő filmnek (filmül ca spectacol popular). Ebben az összefüggésben hangsúlyozza a szerző, hogy hazai filmjeink ritka kivételtől eltekintve a nemzetközi összehasonlításokban nem versenyképesek, nem tartja őket számon sem a filmesek tábora, sem a közönség, a Karlovy Vary-i, moszkvai és taskenti nemzetközi fesztiválok pedig a nálunk alig előforduló „szerzői filmeket“ (filme de autor) részesítik előnyben. Mindezek ellenére Petra úgy véli, hogy „középfajú“ filmjeink elég látványosak, és művészeti színvonaluk is megközelítően kielégítő volna ahhoz, hogy bevonuljanak a világ filmszínházaiba. Arra a kérdésre viszont, hogy ez miért nem következett be, a szerző nem válaszol. De kategorikusan állítja, hogy a nemzeti filmgyártás nem teljesíti a vele szemben jogosan támasztott hazai követelményeket sem. Ebben a helyzetben a filmkritikus feladatát Florian Potra abban látja, hogy ez egyfelől ösztönözze a már említett „középfajú“ filmek mind igényesebb kivitelezését, másrészt hogy a kiemelkedően jelentős „szerzői filmek“ megfelelő értékelésével modellt állítson a „középfajú“ filmek számára. Az előbbiek segítenék a nagyközönség művészi ízlésének formálódását, az utóbbiak pedig nemzeti filmiskolánk kialakulását mozdítanák elő, amely csak kiemelkedően jelentős egyéniségek révén jöhet létre. Mindkét esetben természetesen döntő módon a filmek művészi színvonaláról van szó, amely ezek minőségével függ össze, és implicite a sokat emlegetett nevelő-oktató hatékonyság elmélyülését is involválja. A szerző joggal hangsúlyozza, hogy az annyiszor emlegetett „új ember“ kialakításához a filmművészet csak a minőségi és kifogástalan, a tartalom és a forma harmóniájára épített alkotásokkal járulhat hozzá. Ezt a követelményt a film akkor teljesítheti eredményesen, ha elszakad a valóságot szolgai módon tükröző naturalizmustól, ha nemcsak tükröz, de sejtet is. Ahhoz, hogy a filmes ezt a követelményt teljesíthesse, le kell győznie eszközei (mindenekelőtt a felvevőgép) ellenállását, és a mondanivaló kifejezésére kell alkalm