Korunk 1983 (42. évfolyam)
1983 / 11. szám - GÁLL ERNŐ: A nemzeti egység eszméje Nicolae Bălcescunál
GALL ERNŐ A nemzeti egység eszméje Nicolae Balcescunál A gyulafehérvári Nagy Nemzeti Gyűlés 65. évfordulóján az Egyesülés eszmei előkészítőire emlékezve, mindenekelőtt Balcescut kell felidéznünk. Egyébként a közelmúltban a könyvpiacon megjelent több mű is serkenti ama rendkívüli társadalomfilozófiai, történetírói és politikai teljesítmény méltatását, amely az ő nevéhez fűződik. Ezek a munkák (N. Bălcescu: Opere II. Buc., 1982.; Cornelia Bodea: 1848 la Români I—II. Buc., 1982.; Documente privind revoluţia de la 1848 in Ţările Române. C. Transilvania, Buc., 1982) számos, eddig ismeretlen dokumentummal, adalékkal járulnak hozzá az 1848-as események, a Bălcescu nézeteit és tetteit meghatározó fejlemények megvilágításához. Művei most újra kiadott II. kötetének, valamint a két másik forrásgyűjteménynek az áttanulmányozása újból csak megerősítheti azt a régebbi felismerést, hogy a nemzeti egység gondolatában Bălcescu egész világfelfogásának és társadalomalakító tevékenységének a vezérmotívumát ragadjuk meg. A Balcescu-életmű — túlzás nélkül állítható — páratlanságát viszont az a körülmény biztosítja, hogy az összes románok egyesülésének, az egységes nemzeti állam megteremtésének eszméjét egy olyan — tudományosan aládúcolt — általános forradalmi koncepció szerves részeként fejti ki, amely megóvja őt mind a történelmileg napirendre került szociális kérdések elhanyagolásától, mind a kelet-európai térségben fellépő más nemzeti törekvésekkel való szembefordulástól. Éppen ezért teljesen indokolt volt I. Tóth Zoltán véleménye, aki szerint „a havaselvei és egyben az egyetemes románság legnemesebb és leghaladóbb egyéniségei sorában Bălcescu [...] kétségtelenül a legdíszesebb helyek egyikét foglalja el“. Szélesítve a kört, még azzal a megállapítással egészíthetjük ki ezt az értékelést, hogy az összes közép-kelet-európai „ébresztők“ között Bălcescu volt az a nemzeti szempontból legkevésbé elfogult, következetes, önfeláldozó forradalmár, aki az elmélet és a gyakorlat egységének jegyében össze tudta kötni szűkebb pátriája társadalmi és nemzeti emancipálásának ügyét az egyetemes emberi haladás eszményével. Bălcescu sohasem választotta el nemzete ébresztését a humánum követelményétől. Mielőtt rátérnénk a nemzetről és a nemzeti egységről vallott felfogásának értelmezésére, tanulságosnak tartjuk bemutatni, miként érvényesülnek Bălcescu szemléletében és akcióiban a többi ébresztőre is jellemző gondolatok, kezdeményezések. A nemzeti öntudatra ébredést kezdeményező írástudók — a nemzeti nyelv és irodalom ápolása, a népművészet kincseinek értékesítése mellett — különös gondot fordítottak a történelmi múlt (gyakran romantikusan megszépített) felidézésére, a lelkesítő ősök keresésére. Képzelőerőben Bălcescu is gazdag volt, és attól sem idegenkedett, hogy nemegyszer hőseinek eszményítésével időszerű feladatokat a letűnt századokba vetítsen vissza. A múlt feltárására irányuló erőfeszítéseit, történetírói munkásságát azonban döntően a tudományos igény és színvonal, a kizsákmányoltak és elnyomottak létfeltételeinek, küzdelmeinek felidézésére összpontosuló figyelem jellemezte. A múltból ő is erőt akart meríteni a jövő meghódítására, ám a szebb és jobb holnapok távlatát mindig mély társadalmi reformok bevezetéséhez kötötte. Az elődök tettei — vallotta — csak akkor válhatnak erőforrássá, ha kiemeljük őket a feledésből, ha nem csupán fejedelmek krónikáit állítjuk össze, hanem a társadalmi intézmények, a kereskedelem és a műveltség változását, fejlődését írjuk meg az utódok épülésére. Bălcescu mindenekelőtt a katonai intézmények tanulmányozását szorgalmazta, mert újjáéledésüktől várta — feltehetően a forradalmi háborúk perspektívájában is — a „románok országáénak kijáró nemzetközi megbecsülést.” Ebben a szellemben kezdeményezte August Treboniu Lauriannal együtt Daciatörténelmi okmánytárának egybegyűjtését és kiadását, hogy megmentse a meg-