Korunk 1988 (47. évfolyam)
1988 / 3. szám - LÁTÓHATÁR - SZILÁGYI JÚLIA: Hogyan volt modern Caragiale?
Látóhatár Hogyan volt modern Caragiale? A román irodalom világirodalmi rangú klasszikusának halála óta 75 év telt el. Mint mindig, ismét bebizonyosodott, hogy a legnagyobb alkotók életműve kimeríthetetlen tárháza az ismert értékeket is új meg új megvilágításba helyező értelmezési lehetőségeknek. A Viața Românească (1987. 11.) nem kevesebb, mint kilenc jegyzetet, kommentárt, kisesszét vont össze Caragaliana címen, Florin Manolescu titiából pedig egy eredeti gondolatokat sugárzó, terjedelmes tanulmányt tesz közzé arról, amit korszakról korszakra Caragiale modernségén értettek/értenek kortársak és az utókor. Manolescu Caragialéban „a kritika és az irodalomtörténet nagy sztárját“ látja, amennyiben körülbelül száz éve olvassák növekvő érdeklődéssel és azzal a törekvéssel, hogy végül megértsék, anélkül, hogy ez a „végül“ — állapítja meg az esszéíró — egyet jelentene a végérvényessel. Manolescu emlékeztet arra, hogy Ion Luca Caragiale nem számított mindig kedvezően fogadott, időszerűnek és reprezentatívnak tartott szerzőnek. 1889-ben kiadott színmű-kötete (Teatru) a mai bibliofilek szemében ritka kincs, de évekig porosodott a könyvesboltokban, a fia által 1915-ben összeállított posztumusz kötet 3000 példányából 1920-ban még lehetett kapni. Caragiale egyes kortársai nem titkolták meggyőződésüket, hogy ő az a szerző, akit néhány év múlva már senki se fog olvasni. Ma már ez az álláspont érthetetlennek tűnhet, mégsem vitathatjuk az irodalomtörténész kötelességét, hogy megérteni próbálja az okokat. Számolni kell mindenekelőtt a szubjektum hajlamosságával arra, hogy valóságos és általános érvényűnek vélje a maga személyes elképzelését, ízlését, vágyait. Igen nyomós okuk lehetett Caragiale leértékelésére azoknak, akik makacsul elutasították az életmű jelentését, nem utolsósorban a politikai mondanivalóját, azt, ahogyan az író bizonyos tabukhoz viszonyult. Végül Manolescu felhívja a figyelmet arra, hogy Caragiale kortársai közül egyesek a maguk értéktudatát mértékegységként igyekeztek érvényesíteni. Minthogy az újságírás népi rétegeiből, egy megkövesedett normatív esztétika által a kultúra perifériájának tekintett kávéházi értelmiség közegéből jött, Caragialét gyakran kezelték azzal a fölénnyel, amelytől olykor még Eminescu sem mentesült. Ez az a mentalitás, amely — állítja Manolescu — a butaság tartós tekintélyének legbiztosabb ismérve a világban. De ellenpontként azt a helyzetet is idézi, amelyben a kisebbrendűségi komplexus nem túlkompenzál, hanem a másik fölényének elismerésével egyet jelentő csodálata az értékek normális rangsorát bizonyítja. Ilyen példa a „funimista“ vezéregyéniség P. P. Carpé, a Caragialekorabeli parlament legfélelmetesebb szónokáé, aki debattőri képességei érdemén joggal tekintette magát — és tekintették őt — kora legokosabb emberének. Ő volt az, aki az addig büszkén viselt „Románia a legintelligensebb embere“ címet önként engedte át az írónak. Hasonlóképpen vallott Caragiale berlini jóbarátja, Zarifopol, egy Ibraileanuhoz írott levelében: „világnyi ember“-nek nevezi Caragialét, és nem titkolja, hogy szinte fel akar beszélni, akár írni róla. Erről a félelemről Manolescu indokoltan feltételezheti, hogy valójában a fenntartásmentes elismerés jele, és arra figyelmeztet, hogy Caragiale művével kapcsolatban az, aki nem akart nevetségessé válni, kénytelen volt — ha képes volt — egy sajátos tisztelettel teli szemléletmódot elsajátítani, felkészülni a legváratlanabb meglepetésekre és feladni minden előítéletet. Akik végigmentek ezen az úton, tudják, hogy jutalmuk éppen az a modernség, vagyis időszerűség — a klasszikusok előjoga —, hogy mindig közöttünk maradjanak. Csakhogy éppen mert ma már Caragiale kezdetben ösztönösen megsejtett modernsége felé annyi tudatos és tudós út vezet, a túlzások kockázata is megsokszorozódik. Ide sorolja Manolescu azt a hatvanas évekbeli divatot, amely Caragialét —■ hangvétele, nyelve, szerkesztésmódja, helyzetteremtése okán — az abszurd irodalom ősévé avatta. Ezt követte az a járvány, amely már gyorsan terjedve a tragikus tudat diagnózisát állította fel holmi, Caragialénak tulajdonított metafizikai szemlélet „tünetei“ alapján. Platón, Arisztotelész, a görög mítoszok és az íróval kortárs filozófiák szócsövének kiáltva ki a két sorsjegy szerzőjét. Jószándékú torzítás ez is, feltehetőleg az a stratégia termelte ki, hogy a „pórias közönségesség“ skatulyájából kiemelve, a zseniális írót egy elitista-ezoterikus — ámde szellemiségétől merőben idegen — kultúrkörbe emelje be. Ha azonban nem kívülről, hanem belülről szemléljük a művet és az alkotót, nem közönségesnek, nem is szorongónak vagy metafizikusnak látjuk, hanem annak, ami: a jóérzés és a józan ész — vagyis a leghallatlanabb merészség dik 236