Korunk 1989 (48. évfolyam)

1989 / 11-12. szám - BAJOR ANDOR: Beszélgetés egy zenebohóccal

BAJOR ANDOR Beszélgetés egy zenebohóccal Valamikor vonzott a cirkuszok cicomás kuszasága, ami nagy és ősi rendet takar. Ahol minden csak játék, de a játéknak kockázata és tétje van. Elégedetten bámuljuk, hogy a légtornász nem zuhan le, a műlovarnő nem szegi a nyakát, és az állatszelídítőt nem tépik szét a szörnyetegek. Titokban azonban arra számí­tunk, hogy a légtornász mégiscsak a mélybe zuhan, a műlovarnőt ledobja a szá­guldó ló, az állatszelídítőt pedig végül valamiképpen megeszik az oroszlánok. A sikeres mutatványba még behelyettesíthetjük magunkat, a mutatványos a mi em­beri lehetőségeinket tárja föl. De ha elvéti a lépést, az ugrást vagy a parancsot, az kizárólag a s­aját egyéni ügye és szerencsétlensége. Végül is ki kérte a kötél­táncost, hogy kötélen táncoljon? Megnézni megnézzük, de ha kitöri a nyakát, azt ő kereste magának. A cirkusz számai régiek, régebbiek, mint maga a cirkusz intézménye. Itt semmit s­em lehet tökéletesíteni, csak újra előadni. Új lóval, flitteres új lovarnővel, új oroszlánokkal, Rodolpho tengerészkapitány helyett Benedetto admirálissal. Ezekben a mutatványokban vagy szertartásokban különálló szerepet töltenek be a bohócok. Bukfenceznek, elvágódnak, utánozzák a légtornászt, a lóidomítót. A bohócok lova azonban pókos, kekes­ és vadabb, mint az eredeti. Ahogy torony­magas építményeik is ingatagabbak, mint az egyensúlyozó artistáké, ezért alattuk szabályosan jobbra-balra lengenek, mígnem össze is omlanak. Addig bohóckodnak a bohócok, amíg megjelenik egy szigorú és kedélytelen bohóc, és agyonrugdossa vagy eszméletlenre veri őket egy fahasábbal. A kedélybeteg bohóc kizárólag pü­­fölni tud. Ugyanis nem igazi bohóc, inkább csak egy maskarába öltözött szü­nettel. A bohócok osztályában külön alosztályt képviselnek a zenebohócok. Akik mindig és mindenből hangszereket húznak elő, egyfolytában muzsikálnak; ők evvel a szenvedélyes és deviáns viselkedéssel hívják ki a szigorú cirkuszi rend haragját. Mindent tudtam a mutatványos világról, bár a lényeget illetően nem adhat­tam volna több fölvilágosítást, mint egy cirkuszi műsorplakát. Amikor váratlanul azt a nevelői megbízatást kaptam, hogy egy nálunk vendégeskedő tizenkét éves lánykát, Zsókát vigyem el a cirkuszba. Zsóka nemcsak cirkuszt, de jóformán vá­rost sem látott addig. Neki a trolibusz épp annyira természetes vagy természet­­ellenes volt, mint a dróton lépegető kötéltáncos vagy a fűrészporban krákogó és sercegő oroszlán. Fölfogtam a feladat nehézségeit, készültem a logikus kérdésekre. Mitől va­dult meg a ló, de ha már megvadult, a kékruhás kisasszony miért áll rajta féllá­­bon, és miért mosolyog? A kötélen való szaladgálás rossz szokás-e, vagy előbb­­utóbb mindenkinek meg kell tanulnia? Zsóka azonban eleve semmit sem kérde­zett. Nem tartotta volna meglepőnek, ha a pénzt a kétpúpú tevét egyik púpjába dobom, és a belépőjegyet a másikból húzom ki. Akkor sem csodálkozott, amikor a jegyszedő megölelt, mert valóban, miért ne kezdődhetne evvel egy-egy előadás. — Zoli — kérdeztem a váratlan szerepben­­ elém lépő barátomat —, Te hogy kerülsz ide? Zoli mosolygott, szelíden. — Egy kis átszervezés történt. Egyébként itt van a Magánbajnok is. Szóval Simon Ferkó. De meg is pillantottam Ferkót a túloldalon, integetett, hogy megismert. Azért hívtuk Magánbajnoknak, mert „Magánbajnok“ címen rovata volt egy újságnál. Zoli — magasztos tisztségével visszaélve — belémkarolt, Zsókát kézen fogta, és az első sorba vezetett. Szabadkoztam. — A jegy nem ide szól . .. Mire Zoli megnyugtatott. — Én fizetem a különbözetét.

Next