Korunk 2010 (III. folyam 21.)
2010 / 11. szám = Net-nemzedék - MŰ ÉS VILÁGA - MISKOLCZY AMBRUS: Örök kortársunk: Caragiale
MISKOLCZY AMBRUS ÖRÖK KORTÁRSUNK: CARAGIALE ■ A román irodalomban Eminescu mellett Caragiale a klasszikus író. Kiegészítik egymást, vagy inkább kizárják? Erről ma is folyik a vita. Eminescu a vadromantika képviselője, a fennkölt pátoszé, Caragiale hipernaturalista, a kissé mocskos komikum klasszikusa. „Eminescunál minden abszolút, Caragialénál minden relatív” — hangsúlyozza Lucian Boia, hozzátéve, hogy „Eminescuval és Caragialéval a románok majdnem mindent elmondtak magukról”. Ebbe persze nehéz beletörődni. Néha már sokallják az Eminescukultuszt, Caragialét pedig időnként ki akarják iktatni a román irodalom történetéből. Ceaușescu uralma alatt nem tartozott a kedvenc szerzőkhöz, és amikor Kolozsvárt magyar diákok játszani akartak valamit tőle, akkor a történész rektorhelyettes betiltotta, mert „gúnyt űzött a románokból”.3 És még 2003-ban is az egyik legrangosabb román folyóiratban „Caragiale románnak álcázott idegen”.4 Talán ezek még használnak is a már lassan száz éve elhunyt írónak. És így korunk valóságában komédiái újra és újra megtalálják a helyüket, van némi pikáns aktualitásuk. Ceaușescu uralma alatt, ha nyugati románok az otthoni dolgok iránt érdeklődtek a kérdésre: „Mi van? Mi történt?”, válasznak elég volt ennyi: „Olvasd Caragialét!” Ez a felszólítás immár európai bölcsességnek is megjárja. Három nagy komédiája a bizonyíték. Caragiale humora sohasem volt veszélytelen. Hallgatólagosan még a legjobb irodalmárok is elfogadták a szeméremsértés vádját. Tudor Vianu ugyanis a második világháború alatt írt irodalomtörténetében éppen úgy hallgat a szerelmi háromszögekről, mint egyetemi előadásaiban. Az 1950-es években felkarolták a vígjátékokat, színre vitelük klasszikus érvényű. Nevetni lehetett, de a szavakkal jó volt takarékoskodni. Belu Zilbert részben Caragiale humora vitte börtönbe, pontosabban az, ahogy ő maga ezzel a humorral élni próbált, a továbbiakban azonban az tartotta benne az életet, hogy nem vesztette el humorérzékét, hála részben Caragialénak. Persze ez utólagos spekuláció, de alapja az, amit emlékirataiban megvallott, és szóban is hirdetett: Caragiale a modern Románia megalapítója, és a szocializmus Caragiale és Sztálin pecsétjét hordja magán.6 Kemény szavak ezek olyan valaki részéről, aki benne élt e nemzetközi kommunista mozgalomban, nem lévén más foglalkozása, mint „marxista”.7 Ebben a minőségében politikai gazdaságtant tanított az egyetemen 1946- ban, és állítólag a fenti idézettel kezdte előadását. Aztán közben annyifelé ügynökösködött, és annyit hazudozott, hogy a végén, ha nem az elején, a világot egy karneválnak nézte. Mindenesetre az amerikaiakat igyekezett meggyőzni arról, hogy ellensúlyozzák a szovjet befolyást, mert a végén ők is megjárják. Szemére vetik, hogy elárulta azt a Lucresiu Patrascanut, ezt a bojárfiút, aki a kommunista mozgalom legkomolyabb teoretikusa volt mint közíró, de akit éppen szellemi fölénye miatt tettek el láb alól elvtársai. Patraccanu komoly szerepet is játszott abban, hogy 1944. augusztus 23-án Románia szembefordult Németországgal, míg fő riválisa és hóhéra, Gheorghe Gheorghiu-Dej - az utólagos legenda szerint - a börtönből szervezte meg a fegyveres felkelést, amelyről a valóságban csak később értesült. A kiugrás egyébként komoly tett volt, még akkor is, ha Zilber belefáradva a sok öndicséretbe, úgy látta: „a A jelen dolgozat egy nagyobb Caragiale-esszé előtanulmánya.