Korunk 2013 (III. folyam 24.)
2013 / 1. szám = Nemzet/köziség/fölöttiség? - TÉKA - BODÓ MÁRTA: Nagy szellemek nyomában szellemtelen szellemi tájakon
Mítoszok és ellenmítoszok között. Párbeszéd irodalommal és történelemmel (Napkút Kiadó, Bp., 2008); Mitei religie in Cantata profana sau taina fiilor metamorfozai in cerbi (a Magyar-Román Történész Vegyesbizottság ülésén, Bpk., 2008. október 17.). A téma akár még ilyen összefüggésben is felbukkan nála: Mítosz és valóság. Az 1849. évi magyar zsidóemancipációs törvény (Tiszatáj 1998/12) vagy: Nemzetiség és gazdaság. Brassó város „mítosza” (In: Balogh Béni szerk.: Kötődések Erdélyhez. Alfadat-Press Kiadó - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat - Kernstok Alapítvány, Tatabánya, 1999), így nem előzmények nélküli és a legkevésbé sem véletlen, hogy a Kriterionnál 2011-ben megjelent, Caragialéval és Sebastiannal foglalkozó kötetének Modern mítoszok csapdáiban a címe. Szubjektívnek nevezett előszavában a szerző így fogalmaz munkájáról, témaválasztásáról: „A romlottság mitológiájának teljében, itt és most örök kortársunk: Caragiale és Sebastian.” (5.) Bevallottan kedves szerzőihez ezzel a kérdéssel közeledik: „A mítosz poétikája varázslatos hangulat, mint egy virágoskerté. De a romlásnak is lehetnek virágai. És ez már mitológia, Baudelaire mitológiája. De a romlottságnak lehet-e nálunk, a Balkánon mitológiája? Hiszen nálunk a romlottság javarészt középszerűség, a középszerűség márpedig nem terem mítoszt.” (7-8.) Ezért (is) szól csapdáról a cím. Különbség van azonban a két, górcső alá vett személyiség és munkássága között. Míg Sebastian maga tett arról, hogy mitologizáljon, és megteremtsen egyindividuális magánymitológiát, Caragiale úgy „esik csapdába”, hogy erről az őt befogadók tehetnek, recepciója folytán mitizálják, ezzel pedig inkább eltávolítják attól, amit valójában tett: „Amikor a romlottságot mitológiai szinten jelenítette meg, magát a romlottságot és annak mitológiáját leplezte le.” (137.) Humorba és karikatúrába oltott kritikáját hol jól, hol értetlenül vagy elutasítóan viselték kortársai, utókora pedig egyszerűen mitikus magasságba emelte, amikor odahelyezte Eminescu mellé, a vitathatatlan nagyságnak, a román nemzeti jellegzetességek „istenének” kiáltotta ki. „A román irodalomban Eminescu mellett Caragiale a klasszikus író. Kiegészítik vagy inkább kizárják egymást? [...] Eminescu a vadromantika képviselője, a fennkölt pátoszé, Caragiale hipernaturalista, a kissé mocskos komikum klasszikusa.” (9.) Lucian Boia, aki a román történelmi mítoszokat maga is megtépázta könyveiben, Románia, Gara de frontiera című kötetében hasonlóan értékel (Miskolczy idézi is): „Eminescuval és Caragialéval a románok majdnem mindent elmondtak magukról.” Ezekkel a skatulyákkal azonban csak arra történt kísérlet, hogy az áradó és bizony kényelmetlen Caragialét időnként kiiktassák a román irodalom történetéből. Ezt a bonyolult, még most is forrásban levő, mert égetően aktuális kérdéscsomagot elemzi Miskolczy Ambrus bámulatos tájékozottsággal és széles forrásismerettel (mind a Caragiale-életmű, mind a különféle korokból való bírálatok, értékelések, értelmező írások vonatkozásában). Elemzi a Caragialedarabokat a művek belső logikáját feltárva és a korabeli kontextust is felvázolva, s bemutatja a román köznapi életet és politikai kultúrát (vagy kulturálatlanságot), hatalmi gyakorlatot, amely előbbit táplálta. Körbejár olyan motívumokat, amelyek a Caragialeéletmű és a balkáni, a román élet sajátos jellemzői: a moft, a mahala. Előbbi maga is mitikus vagy mítoszelem, Caragiale beemeli a sajátos román mítoszvilágba egy módszeres mitológia teremtése céljával: „a Moftul átveszi Hesziodosz szerepét. Nemsokára »Nemzeti Teogónia avagy a Román Olümposz Moftológiája«”, „Oh, Moft! Te vagy korunk bélyege és jelszava. Hatalmas szótag végtelen tartalommal, és így számos jelentés fér el benned: örömök és bánatok, érdem és galádság, bűn és büntetés, jog, kötelesség, érzelmek, érdekek, meggyőződések, politika, kolera, himlő, diftéria, szibakitizmus, pusztító szenvedélyek, szenvedés, nyomor, tehetetlenség és hülyeség...” - idézi Caragialét Miskolczy. (11-12.) S hogy mire jó a mitológia? Mire alkalmas a Caragiale-életműben? Irodalmi módszer, az író világlátása kifejezésére alkalmas alkotói eljárás. A mitológia Caragiale esetében „képzelettúltengés és az emberi lélek szegénységének jele”. (87.) Saját mitológiája a romlottságé, a hagyományos mitológiák tükörképe, s mint ilyen módszeren, azaz formai, világszervező elven túl tartalom, a világlátás, a világról alkotott kép maga. „Caragiale mitológiája az Isten nélküli világnak a működését jeleníti meg. Komédia az is, hogy komédiáinak hősei Istenre hivatkoznak.” (87.) És komédia az is, ahogyan Caragialénak még a tragédiája is komédiává lesz utórezgésében, amelynek során a szerzőt plágiummal vádolta meg egy kifigurázott ügyvéd, miközben nem Caragiale plagizált, hanem őt plagizálták: egy német író lefordította, majd eladta „eredeti ötletét” egy franciának, aki maga is „egészen újat” írt belőle... És komédia, ahogyan a plágiumper során Bukarestben a védőügyvéd érvelt Caragialénak válaszul (hajmeresztő, mennyire aktuális egyébként): „Nálunk, román földön minden román szerző csak plagizálással tűnt ki, ezt tette mint