Korunk 2013 (III. folyam 24.)
2013 / 1. szám = Nemzet/köziség/fölöttiség? - HORVÁTH ANDOR: Az érettségi tétel: Caragiale
AK 2013/1 Az 1909-ben megjelent Betegség (Meteahna) érdekes tükörjáték. Az elbeszélő beszámol arról, hogy több hetet töltött egy fürdőhelyen, ahol egy derék magyar férfi volt az asztaltársa. Eleinte nem sikerült vele szóba elegyednie, de rögvest megenyhült iránta, amikor magyarul üdvözölte, és közölte vele, hogy egykor beszélte kissé nyelvünket. Attól kezdve franciául értekeznek, s neki módja van betekinteni a magyar lélek rejtelmeibe. Ami igazán lényeges, a magyarról kiderül, az a nemzeti önteltség és önelégültség: minden jó, ha magyar, és minden csak akkor jó, ha magyar. Közben azonban ez a világlátás nem derűs, nem felhőtlen, mert a magyar létet minden idegen hatástól veszélyeztetve látja, akkor pedig „vége a magyarságnak, s ha a magyarságnak vége, akkor nincs többé, ha pedig már nincs magyarság, akkor megáll a világ, nem kering többé a föld, és kialszik a nap - kész egyetemes kataklizma, az emberiségnek befellegzett!” De az életképnek ezzel nincs vége, ironikus csavarással az elbeszélő hozzáfűzi: ez a patriotizmus - betegség, még szerencse, hogy a Jóisten a románokat megóvta attól, hogy ők is szenvedjenek ettől a kórtól. Viszonylagosság és túlzás: ez a caragialei perspektíva két kulcsszava. Minden relatív, ami azt jelenti, hogy mindennek csupán valamihez mérten van hitele, értéke, szilárdsága. Annak, hogy a világ szilárdság híján, cseppfolyósán, hígan kavarog az ember körül, nincs is más oka, mint az, hogy a világ dolgait az emberek nem tudják vagy nem akarják hozzámérni ahhoz, amihez kellene, ami mértékadóan biztonságos. Ezért esnek állandóan túlzásokba is: megijednek, és lódítanak, elvesztik a türelmüket, és kétségbe esnek. Ideje megállnunk egy szónál, amely központi szerepet játszik Caragiale írásaiban. A szótárban ez áll a most szó mellett: semmiség, csekélység, kényeskedés, finnyáskodás, moftangioaka: nagyzoló, pózoló nő, fecsegő, szószátyár nő, moftangiu: nagyzoló vagy pózoló ember, fecsegő, szószátyár ember. Címként első ízben 1893-ban jelenik meg. Az írás azt adja hírül, hogy nyolc év után újra megjelenik a Moftul román című szatirikus újság, ezt az eseményt üdvözli Caragiale, és rögtön megjegyzi: program gyanánt megismétli az első megjelenéskor a címoldalra került szöveget. Idézem az elsőt előbb románul, majd magyarul, s utána még néhányat (saját fordításomban): „Eu: Ce mai spun gazetele, nene? Nenea: Mofturi!” „Én: Mit mondanak az újságok? Az atyafi: Csupa hanta!” „Én: Mi volt ma a parlamentben? Képviselő: Sok duma.” „Didergő koldus: Alamizsnát, éhen halok! Úr szőrmekabátban: Jár a szád.” „Ifjú, pisztollyal a kezében: Klotild, ha nem szeretsz, megölöm magam! Klotild (arcán két gyilkos gödröcske jelenik meg): Már nehogy!” „Doktor Babel: Óvakodjanak a forralatlan víztől, tele van bacilusokkal. Egy nagyképű barom: Mesebeszéd.” Itt már bőven szembetaláljuk magunkat a Caragiale-fordítás buktatóival. A fenti mondatok mindenikében a most-mostani szó szerepel a válaszmondatban. Röviden beérem azzal a megjegyzéssel: alighanem lehetetlen egyazon szóval visszaadni magyarul, ezért is választottam helyette a beszédhelyzethez jobban illő fordulatot. Hogy miért van így, annak magyarázata nyilvánvalóan a nyelvi kifejező erő rejtelmeiben keresendő: ez a szó olyasmit sűrít magába, amit a beszédhelyzettől függően más nyelven nemigen lehet egyetlen, változatlan szóval kifejezni. (Szász János a „smafu” szóban vélte megtalálni magyar megfelelőjét.) 62