Korunk 2022 (III. folyam 33.)
2022 / 4. szám = Erdélyi magyar nőirodalmi hagyomány - MŰHELY CSAPODY MIKLÓS • Nyolcvan fababa. Marosvásárhelyi sorok és glosszák
CSAPODY MIKLÓS NYOLCVAN FABABA Marosvásárhelyi sorok és glosszák (Utazás, félálomban) ■ A képzeletbeli különvonat másodosztályán. Szerelvényünk a nosztalgikus Balt Orient nevet viseli, nem áll meg sehol, egyenesen Marosvásárhelyre száguld a Gálfalvi György születésnapi köszöntésére igyekvő kompániával. A száguldás a szokott stilisztikai túlzás; már boldogult úrfikorunkban helyénvalónak tartottuk volna, ha a Szeged-Marosvásárhely vonalon lett volna metró, ha megépül, hegyek-völgyek alatt kanyarog, s nyilván kézen fogva ülünk benne románok és magyarok. Most néhányan előttem a pullmankocsiban, mások a fekete éjszakában fekete állami autón utaznak. Zakatoló álomfoszlány a sötét fülkében, eszembe jut, mit mondott Gyurka: ma már minden barátja valaki. Lesznek, akik telefonon, emailben vagy ebben a könyvben érkeznek. Esetleg helikopterrel? Léghajó és nehezéke. Géczi János nemzedéki versében a kiválasztott élő és holt költőket hívják meg egy irodalmi összejövetelre, Gálfalvi azonban tudtommal senkit sem csődített össze magát ünneplendő. Félálomban hirtelen nem tudom, későn van vagy korán, hogy az étkezőkocsiban egymás hátát lapogatva demokratikusan összevegyüljünk a kamerák előtt. Vannak, akik talán nem szívesen találkoznának, ehhez már késő, lehet, meg sem ismernénk egymást, úgyhogy mellőzzük a demokratikus látványgyakorlatot. Maradok léghajó és nehezék nélkül, ráadásul láztalanul, mert már nemcsak Farkas Árpád ment el, de „az ereinkben búgó liliomlángú lárma” hőemelkedése is nyomtalanul eltűnt. A Sebes-Körös völgyében robog a vonat, felálmodom tovább, mert „Mi lesz a múlt, ha már nem álmodom, / s máskor legeltet fenn a dombokon, / nem, aki tényleg végig beírta itt / fehér idők karcolt márványait...” (Lászlóffy Aladár: találkozásunk, a hetvenes évek eleje, az első erdélyi utazás.) hűvös nyári éjszaka, elhagytuk Váradot, a hold fakó fényében feketében kéklő hegyek és völgyek, sötétben is zöld réz, fenyők, kitekeredett öngyilkos napraforgók táblája látszik a fülkéből. Az alagút sötétjéből mesebeli megálló tűnik fel, az állomás színes ablakai rejtelmesen izzanak. Az erdei peron sárga lámpafénye titokzatos emberkére esik, aki talán Carbonaro, az asztrofizikus, talán a szénégető Gyergyótölgyesről, aki palacsintasütőjével most enged zöld utat az alagút torkából előbukkanó gyorsvonatunknak. Útitársaim, a titkos erdélyi grófok és udvari méltóságok éberen figyelik az állomásfőnök titkos értelmű mozdulatait. Mert a köpcös mesealak nem más, mint nagyságos Második Szingulár, az ugyancsak titkos (már régóta földalatti) fejedelmek utóda inkognitóban, akinek az öccse egy elnéptelenedett Hátszeg 83 . műhely