Korunk 2022 (III. folyam 33.)

2022 / 4. szám = Erdélyi magyar nőirodalmi hagyomány - MŰHELY CSAPODY MIKLÓS • Nyolcvan fababa. Marosvásárhelyi sorok és glosszák

CSAPODY MIKLÓS NYOLCVAN FABABA Marosvásárhelyi sorok és glosszák (Utazás, félálomban) ■ A képzeletbeli különvonat másodosztályán. Szerelvényünk a nosztalgi­kus Balt Orient nevet viseli, nem áll meg sehol, egyenesen Marosvásár­helyre száguld a Gálfalvi György születésnapi köszöntésére igyekvő kom­pániával. A száguldás a szokott stilisztikai túlzás; már boldogult úrfikorunkban helyénvalónak tartottuk volna, ha a Szeged-Marosvá­­sárhely vonalon lett volna metró, ha megépül, hegyek-völgyek alatt ka­nyarog, s nyilván kézen fogva ülünk benne románok és magyarok. Most néhányan előttem a pullmankocsiban, mások a fekete éjszakában fekete állami autón utaznak. Zakatoló álomfoszlány a sötét fülkében, eszembe jut, mit mondott Gyurka: ma már minden barátja valaki. Lesznek, akik te­lefonon, email­ben vagy ebben a könyvben érkeznek. Esetleg helikopter­rel? Léghajó és nehezéke. Géczi János nemzedéki versében a kiválasztott élő és holt költőket hívják meg egy irodalmi összejövetelre, Gálfalvi azon­ban tudtommal senkit sem csődített össze magát ünneplendő. Félálomban hirtelen nem tudom, későn van vagy korán, hogy az étkezőkocsiban egy­más hátát lapogatva demokratikusan összevegyüljünk a kamerák előtt. Vannak, akik talán nem szívesen találkoznának, ehhez már késő, lehet, meg sem ismernénk egymást, úgyhogy mellőzzük a demokratikus lát­ványgyakorlatot. Maradok léghajó és nehezék nélkül, ráadásul láztalanul, mert már nemcsak Farkas Árpád ment el, de „az ereinkben búgó liliom­­lángú lárma” hőemelkedése is nyomtalanul eltűnt. A Sebes-Körös völgyé­ben robog a vonat, fel­álmodom tovább, mert „Mi lesz a múlt, ha már nem álmodom, / s más­kor legeltet fenn a dombokon, / nem, aki tényleg végig beírta itt / fehér idők karcolt márványait...” (Lászlóffy Aladár: találkozá­sunk, a hetvenes évek eleje, az első erdélyi utazás.) hűvös nyári éjszaka, elhagytuk Váradot, a hold fakó fényében feketében kéklő hegyek és völ­gyek, sötétben is zöld réz, fenyők, kitekeredett öngyilkos napraforgók táb­lája látszik a fülkéből. Az alagút sötétjéből mesebeli megálló tűnik fel, az állomás színes ablakai rejtelmesen izzanak. Az erdei peron sárga lámpa­fénye titokzatos emberkére esik, aki talán Carbonaro, az asztrofizikus, ta­lán a szénégető Gyergyótölgyesről, aki palacsintasütőjével most enged zöld utat az alagút torkából előbukkanó gyorsvonatunknak. Útitársaim, a titkos erdélyi grófok és udvari méltóságok éberen figyelik az állomásfőnök titkos értelmű mozdulatait. Mert a köpcös mesealak nem más, mint nagy­ságos Második Szingulár, az ugyancsak titkos (már régóta földalatti) feje­delmek utóda inkognitóban, akinek az öccse egy elnéptelenedett Hátszeg 83 . műhely

Next