Látó, 1998 (9. évfolyam)

1998 / 4. szám - IORGULESCU, MIRCEA: Caragiale világa (Esszé; Vallasek Júlia fordítása)

Ebben a világban a beszéd egyet jelent az élettel, bármit helyettesíthet. Időigényes tevékenység, bonyolult, egymásba fonódó szerepekkel. Kábítószer, mely elhódít, de a valóságban való lét tökéletes helyettesítője is: fecsegés, mint az élet elködö­­sítésének utolsó állomása. Egyúttal a megváltás pótlása is: a beszéd az egyetlen, ami még megmaradt nekik, az egyetlen, amit még megtehetnek. Locsogásba száműzik magukat. És beszélnek. Fecsegnek, locsognak, csevegnek, morfondíroznak, lökik a szöveget. Félrebeszélnek. Kiáltanak, harsognak, rikoltanak, vicsorítanak, jajve­­székelnek, pletykálnak, fenyegetőznek, odamondanak, kifiguráznak, tiltakoznak, tovasuttognak, értelmeznek, „piszkálódnak”. Orrvérzésig beszélnek, gátlástala­nul, összefüggéstelenül, szaggatottan, betegesen, bolondul, legtöbbször anélkül, hogy valamit is mondanának, de mindig kifogyhatatlan energiával. Mint a kétségbeesettek, talán azok is, anélkül, hogy kimondanák, ugye sokat érnénk vele, inkább a könnyebb oldaláról vesznek mindent, de jókedvüknek van egy sajátos tragikus vonása. Eufórikus betegek. Mi lenne ezekkel az emberekkel, ha úgy, ahogy vannak, némaságra lennének kárhoztatva. Caragiale világa meg­fulladna a hirtelen jött némaságban, a szavak füstje, a kifejezések felhője híján, derűt árasztó képe kegyetlen, apokaliptikus látvánnyá tisztulna, mindenesetre az élet utolsó jele is eltűnne belőle. Az életé és nem az emberségé - mert ez valóság alatti élet, szüntelen szózuhatagban fortyogó hulladékmassza. Torzulás­­tani alakzat. Az egyénenként is széthulló szóáradatok állandó közös zűrzavarrá válnak. Caragiale világában sosincs csend, de a zaj és nyüzsgés nem a lüktető élet jele, hanem a kisiklott életerőé. Bazár­ világ ez, ahol állandó a jövésmenés, és sosem szűnik meg a lárma. Az évszakok függvényében porral, sárral vagy hóval lepett utcákon éjjel-nappal nyüzsög a nem-tudni-mit kereső tömeg. Hisztérikus han­gyaboly. A kocsmák állandóan zúgnak a tömegtől, folyik az evés-ivás, de főleg a beszéd. Íme egy megszokott jelenet: „Késő éjszaka három régi barát beszélget a sörözőben...” A beszélőkedv összehozza az­ embereket, megszervezi őket, társadalmi kötőanyag ez, nem tartós, de mindenütt jelen van. Semmi nem állhat útjába. Még a rossz, „kutya” idő sem állíthatja meg ezeket az embereket, akik csak akkor érzik jól magukat, ha minél többen vannak együtt, ha összegyűlnek, fecsegnek mindenről, amiről lehet, jajgatnak egyért-másért, elméleteket gyár­tanak, mindezeknek megszokott helye a kocsma. „A külvárosi keresztúton messzire világítanak a kocsma ablakszemei, a mennyezetről lecsüngő lámpa fénye különböző színű, áttetsző, folyadékokkal telt palackokon át szűrődik ki. Kint kutya idő van, esik, mintha dézsából öntenék, s hideg szél fúj. Közeledik a tél. Egészen besötétedett. A fénysávon át egy árnyék halad sietős léptekkel. Követi a megvilágított utat, a pocsolyákat kerülgetve közeledik, és belép a kocsmába.” Ebben a világban a sörözők, falatozók, italmérések, kocsmák és

Next