Látó, 2009 (20. évfolyam)
2009 / 4 . szám = BukarestLátó - ION VIANU: Séta a Mátéi Caragiale utcában (Esszé; Csutak Gabriella fordítása)
Mielőtt véget érne az út a város földrajzi határán a térkép szerint elérkezünk a „Mátéi Caragiale (régi nevén Alkotmány) utcába”. Megállunk, fényképezek, már-már áhítattal. Három öregember üldögél kint az utcán a kora tavaszi napon, gyanakvóan néznek. A rogyadozó kunyhók mellett az utca mindkét oldalán vannak új házak is: emeletesek, stukkódíszítéssel (azt hiszem, erre mondják, hogy „javul az életminőség”). Rokonszenves, farmeros fiatalok tűnnek fel. Mennek a városba. Úgy képzelem, tele vannak reménységgel, szerelmesek, tervezgetnek, valahol máshol képzelik el az életüket, talán nagyon távol ettől a helytől. Verőfényes napunk van. Elérkezünk az utca végére, pontosabban a zsákutca utolsó épületéhez: nyomorúságos, bekerítetlen, kartonból és bádogból összetákolt valami (nem tudtam eldönteni, hogy ház-e vagy sátor). Mintha a szél sodorta volna ki a mezőre, a Pantazi által olyannyira kedvelt néphez tartozó lakóival együtt. Valaki gyanakvóan megkérdezi, hogy miért fényképezek. - Egy újságtól jöttem. - Ez megnyugtatja, pedig nem kellene így lennie. Az Arefu utcában nincs csatornázás. Esett. Kétéltűvé vált kocsink elképesztően mély tócsákon gázol át. Egy hamuszínű falra kékkel ráfújták: Jézus eljön. A Danteléi utcán átvágva visszatérek a Ghencea útra. Sétám véget ért. Ismét tömbházak, a város... Vajon ki akarták gúnyolni? Kései bosszú az impertinens sznob ellen? - Nem vagyok biztos benne. Nem annyira a puszta véletlen, mint inkább Mateiu sorsa áll a bizarr névadás mögött. Igen, sokáig lakott félreeső helyeken. Az N. A. Boicescunak írt leveleket külvárosi címekről küldte. Crángasi-Grant, ahol a fiatal sznob, a lehetőségektől megfosztott törtető jóformán éhezett, saját apja által „kirabolva”, megfosztva az örökségtől; 10-es műhely, az állomás mellett. Egy szép napon a Popa Rusu utcába kerül. Később, Al. Bilciurescu szerint, egy Francmasona utcai lakásban lakott, ahol végül a tulajdonos elkobozta tőle a kulcsot, mert nem fizette a lakbért. („Bohémia, a gyűlöletes, szutykos Bohémia él, és gyakran nem csak átvitt értelemben”)... Mind ez idő alatt terveket sző, prefektus, meghatalmazott miniszter akar lenni... kitüntetések után áhítozik, olyan intenzitással, hogy meg is kapja őket... de mindenekelőtt feleséget keres, aki idős, gazdag és kitartja őt. És meg is találja. Mateiu eléri azt, amire olyan régóta vágyott: azt a tiszteletreméltó rangot, amely a földbirtokosi státussal jár, így tett szert egy olyan bukaresti címre, amely méltó hozzá: Robert de Flers 9. Naplója tanúsága szerint nagyravágyó elképzelései és körülményei folyamatos összeütközése következtében eluralkodott rajta a sértett hiúság érzése, ami őrült, sőt egyenesen gyűlölködő tervek kiagyalására sarkallta. Ez odáig fajult, hogy a szélhámos esztétaként és a „természet elleni vétkek szájhőseként” aposztrofált Bogdan Pitesti kirablását (meggyilkolását?) is fontolgatta. Feljegyzéseiben talán csak egyetlenegyszer (az 1928. november 3-ai naplójegyzetben) merül fel, hogy kizárólag a tehetsége hozhatta volna el számára a feloldozást. Ez a tehetség a mi szemünkben fel is oldozza.