Forum. Irodalmi, társadalomtudományi és kritikai folyóirat 5. (1950)
1950 / 2. szám - F. Pacurariu: Mihail Eminescu
1869-ben Eminescu Bécsbe utazik, majd Berlinibe kerül, és idejét elmélyült komoly tanulmányokra használja fel. „Rengeteget olvasott — írja I. Slavici erdélyi novellista, aki ekkor ismerte meg —, ... valóban sokat is tudott és a saját fejével gondolkodott. Meglepő alapossággal ismerte valamennyi nép irodalmát, a világtörténelmet s kiváltkép a román történelmet, az egymást követő korszakok bölcseleti rendszereit, a klasszikus nyelveket és a román nyelvet.“ Ebben az időben költeményes filozófiai távlatai kiszélesednek, a forradalmi eszmék egyre lendületesebben hevítik sorait, mint a párizsi kommünt megelőző, a későbbi „Császár és Proletár“ első részét képező „A proletár“ című versben: „A nagyhatalmú flották, hadak rakásnyi zsoldja, Királyok koronája, mely homlokdíszre kell, A zsebrák milliója pazar halomba hordva, Csupán az elbutitott nyomorgót nyomja holtra. Mind izzadtsága árát rabolja tőle el. A vallás? — ők koholták e frázist rab szíveknek, A hajcsár ennek örvén a fojtó hámba nyom; Ha nektek túlvilági reménnyel nem fizet meg, Akik halálig ínség keservétől sziszegtek: Viselnétek ti átkát, mint ha igásbarom?“ Erre azután a következő sorok felelnek: „Törjétek össze végre a jogfosztott rendet, Mely mindent kétfelé oszt: Itt gazdag, ott szegény.“ (Szemlér F. fordítása.) Ugyanez a gyűlölet és forradalmi lendület jut kifejezésre a „A festett ifjakhoz“, az „Epigonok“ és az „Angyal és Démon“ című versében. Ebben a korszakban nincs egyetlen román költő sem, aki ilyen elszánt haraggal mutatott volna rá a burzsoá-földesúri rendszer ellentmondásaira és fekélyeire, a vallás ködösítő jellegére, a burzsoá-földesúri állam törvényeinek a kizsákmányolok védelmében betöltő szerepére stb. A párizsi kommün bukása és a német idealista bölcselet — különösen a schopenhaueri pesszimizmus — hatása alatt azonban a költő forradalmi lendülete ellankad. Versei egyre jobban kiteljesedő lángelméjének fényében egyre gyönyörűbb sorokban kristályosodnak ki, de már átvillan rajtuk a küzdelem hiábavalóságának téves érzése: „A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő, S szemedben mégis folyva-folyvást a mának arca tűn elő. A csillogó és változó táj, Az elszáguldó földkerek: a gondolat fényzáporában örök egyformán szendereg.“ („A tegnapokkal fogy az élet.“ Dsida Jenő fordítása.) Hazatérése után a l’art pour l’art román teoretikusa, az ismételten miniszteri székben pöfeszkedő, konzervatív Titu Maiorescu vezette „Junimea“, irodalmi kör igájába kerül és ugyanakkor, egy konzervatív lap 100