Kritika 28. (1999)
1999 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Balogh Robert: Moliere: George Dandin
KRITIKA amelyet azonban - anélkül, hogy a játékot elnehezítené - indulatos társadalomkritika fűt. Az elveszett levél esetében nem is a szalonképes, kellemesen tolerálható fajtából, hanem abból a sötétebbikből, mely szerint társadalom az egész emberiség, és utálatos valamennyi egyede... Az elveszett levélnek például nincsen egyetlenegy szerethető szereplője sem. Végszükség esetén ugyan ráfanyalodhatunk, hogy kedveljük azt a bizonyos, név nélküli Részeges polgárt, aki időnként betántorog a színre, és az iránt érdeklődik, kire is kellene neki szavaznia. Egy nevet akar, egyértelmű eligazítást - hát ő a nép itt, ilyen a nép. Ez a részeges polgár egyébként a város előkelőségeit faggatja, akik persze éppúgy nem tudják az utolsó pillanatig, hogy kire kell szavazniuk, mint ő - csak őket éppenséggel nem is érdekli. Nem mintha a darab főszereplőit sokkal jobban izgatná az a felületes kis szerelmi háromszög-bonyodalom, amely egy elveszett - és ilyenformán kompromittáló - levél körül alakul ki. Tipatescu, a prefektus, Zaharia Trachanache, a gazdag és ezért befolyásos földbirtokos és az ő fiatal felesége, a nem kevéssé hisztériás Zoe ugyan mintha elsősorban a levél előkerítésén fáradozna - de hát egyikük sem ezt teszi. A küszöbönálló képviselő-választást szervezik teljes gőzzel: konspirálnak, ellenkonspirálnak, lázadást próbálnak letörni. És mindenek felett áhítatosan várják a „központból” érkező instrukciót: ki a fenére kell majd szavazni? Zsámbéki Gábor rendezésének egyik legfontosabb eleme ez az értelmezés. Ha tetszik, a könynyed franciás bohózati jelleg háttérbe szorítása, lefokozása. A Romániára való utalások, a román viszonyokra való rájátszás annyira távol van ettől az előadástól, hogy a lerobbant iroda (Khell Csörsz díszlete) egy egész kontinensen otthonosan ismerős, és még a nézőtér köré függesztett, betűhiányos jelszóban is „mánia” lett a Romániából. Zsámbékit sem a nemzetkarakterológiai sajátosságok, sem az elveszett levélke nem érdekelte. Amúgy a történet aktualizálása sem. Igaz, ez magának a drámának sajátja: alighanem nincs olyan helyzet, rendszer vagy kormány, amelynek egyes részelemei ne ismerhetnének magukra. A korrupció, a gátlástalan karrierizmus, a romlott hivatalnoksereg meg a szintén romlott demokratikus uralkodóosztály, a híres-hírhedt polgárság egy markáns csapata jó nyersen ábrázoltatik itt: képtelenség megállni, hogy tegnapi mai híradórészletek, parlamenti történések jussanak eszünkbe. Meg az, hogy nálunk mostanában milyen virulens az uralkodó pártok azon szegmense, amely ilyenolyan klánok felemelkedésén munkálkodik, szemtelen, mint a piaci légy szóval amelyről Caragiale „uram-bátyám”, „kéz kezet mos”, „ma nekem, holnap is nekem” darabja íródott. Amióta a Katona József Színház ráunni látszik a legmagasabb szinten általa képviselt realista színházra (amit én, személy szerint fájlalok, mert nagyon szerettem), annak legfontosabb elemeit beépítve valami másba, új utat keresgél. A „Művészet”-tel, az Árkádiával már azt is lehet mondani: nemcsak keresgél, hanem talál - most pedig Zsámbéki rendezése szól ugyanerről. Az előadás egyik legfontosabb kompozíciós eleme a bábok szerepeltetése. Már az első felvonásban is láthatók - ott ülnek-állnak a prefektusi iroda mellett, ha jól láttam -, de nem játszanak. A második részben, a választási gyűlésen azonban ők teszik zsúfolttá a termet - és korántsem némán, hanem színházi értelemben nagyon is hangosan. Először is Szabó C. Mária bábjai embereket, emberi karaktereket formáznak rendkívül szellemesen: az arcokon, öltözeteken egy-egy sors és élet. És jellem is: van köztük nyüzsgő, fontoskodó, izgága, közönyös, aggodalmas. Másodszor is mozognak: hajlik kezük-lábuk, forog a fejük. Tehát cselekszenek is: izgatottan felpattannak, majd visszazottyannak, sugdosnak, csitítanak, forgolódnak. És a botrányba és verekedésbe fulladt gyűlés kulminációs pontján ezek a többnyire öregemberek úgy fogdossák-taperolják a titkárnőt, hogy az már önmagában is botrány. Harmadszor: a bábok természetesen nem maguktól mozognak, hanem mozgatják őket. Méghozzá színészek, akik maguk is játszanak. A mozgatás voltaképpen tehát animálás, játszatás, mégpedig annak érdekében, abból a célból, hogy az általuk mozgatott bábbal maguk is interakcióba lépjenek. Játszatják, hogy játszhassanak vele. Aki a sugdosós figurát mozgatja, eljátssza, hogy az ő fülébe súgott valamit, amire ő visszasúg valamit, amire a báb egy kézmozdulattal reagál, ő erre egy bólintással felel - és így tovább. Fuccs a realizmusnak, mondhatnám tömören, mert hiszen ez történik itt: az egyébként nagyon is realisztikus helyzetet ezzel a bábos játékkal nem egyszerűen elemeli a rendező, hanem egy másik síkon értelmezi. A bábokat mozgató színészek ugyanis nemcsak a mozgatás miatt, hanem elsősorban a bábok színészi minőségben való jelenléte miatt kénytelenek másképp játszani, másfajta színészi jelenlétet produkálni. Némileg leegyszerűsítése annak, ami történik, ha úgy fogalmazunk: a bábok emberszerűen, a színészek bábszerűen játszanak, így aztán találkoznak valami középponton, ahol egységes játékstílust lehet létrehozni. Máté Gábor játékában a legkönnyebb tetten érni ezt a bábszerűség irányába történő stilizálást. Tipatescu úgy feszeng és vonaglik merev bőrkabátjában (Szakács Györgyi megint isteni jelmezeket készített), miközben Zaharia a levélügyet meséli neki, mintha Mátét hátulról mozgatná valaki. A prefektus gerinctelenségét is szinte karikírozza a színész: annyira nem érdekli se szerető, se barát, hogy teljes mimikája, gesztusrendszere, metakommunikációja a hatalmi harc irányítására koncentrál. Mintha felül lenne - játssza Máté, hogy aztán annál erőteljesebb legyen az a dölyfös, tartás nélküli, önhitt szolgálatkészség, amellyel láthatatlan táviratok, üzenetek, telefonok után rohangál. Máté Gábor lehengerlően magabiztos ebben a nem realista, bábos játékban: miközben maga nem báb, bábot nem mozgat, a bábok bábja ő. Újlaki Dénes joviálisan ostoba férj és politikai manipulátor - fogalmam sincs, tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik körülötte. S ha tudja, érdekli-e? Nem biztos, hogy ez a határozatlanság erénye az alakításnak. Bertalan Ágnes a nőt játssza itt, az „olyan, amilyent ezek itt megérdemelnek” típusú nőt. Bábszerű ő is — a körülmények rángatják a zsinórokat, kicsit sok néha az eltúlzott visításból, kitartott hisztériából — szóval éppen ugyanazokból az idézőjelesített szólókból, amelyek Máténál annyira pontosan vannak kimérve. Tóth Anita a Titkárnő szerepében mintha egyenest az Yvonne-ból sétált volna át - ez idézet. Horváth József, mint az égből idepottyantott - és hasonló levélügylet nyerteseként idejutott - képviselő, a bornírt ostobaság, a gátlástalan önérvényesítés sűrítménye. Csoda, hogyan tud több morzsát kipergetni egy pogácsából, mint amennyi abban eleve benne volt... Jelenlétének minden pillanata színházi öröm. Hollósi Frigyes Részeges polgára, mint mondtam, tán a legkevésbé utálatos alak mind között. Egy osztály, egy egész történelmi meg újjászülető nagycsapat leledzik visszafogott, konstans részegségben az ő játékában. Csuklik, böfög, tántorog - de bírja részvétünket. Már megint nem az ő országa jött el. CSÁKI JUDIT Moliére: George Danain Moliére életműve olasz elődök nélkül aligha képzelhető el - a commedia dell’arte rögtönzésre épülő színészi játékstílusa versengésre késztette Goldonit és Moliére-t egyaránt, de az írott darabok győztek, „ellenfelük” erényeit magukba foglalták: a pergő színpadi játékot és a változatosságot dúsították árnyalt, szellemdús szövegekkel, szigorúbb színészvezetéssel, s megfosztották a sablonoktól. Moliére a commedia dell’arte hatására látványos színpadképek helyettegyszerűségre törekedett, vígjátékaiban a természetességet és a közvetlenséget részesítette előnyben. Moliére, a drámaíró alkalmazkodott társulata képességeihez, az adottságok nem engedményekre kényszeríttették, hanem testre szabott szerepeket eredményeztek. A följegyzések szerint színpadi rögtönzésre is adott alkalmat színészeinek, ám ő tüntette el a határvonalat az irodalmi dráma és a csak az előadásként létrejövő produkciók között. Az egykori aktuális társadalom mindennapi gyakorlatában fölbukkant problémákat ragadta meg, az ebben rejlő komikumra épített. Virtuozitás, merészség, morális érzék és kritika teszi Moliére darabjait klasszikussá. Ascher Tamás gesztusként nyúl a klasszikusokhoz, leránt porosodó kosztümöket, csak a darabbal foglalkozik. A George Dandint eredetileg egy versailles-i alkalmi színpadon mutatta be Moliére társulata, balett és zene körítésében. Ascher nemes egyszerűséggel kiragadja a darabot saját korából, áthelyezi az 1930-as évek valamelyikébe, a Latabár-Kabos-érába - az időpont nem aktualizáló szerepű. Már a nyitóképben szembesülünk a parasztudvari helyszínnel, cselédnépség, tyúkok, zsákok, kukorica, csap, futószalag, utánfutó billencs, és maga Dandin Gyuri (Bezerédi Zoltán) parasztbiciklivel. Az előadás legnagyobb ötlete, a legnagyobb nevetést kiváltó jelenet is hamar lejátszódik, a házassága miatt önmagát káromló Dandin kikapja a búvárszivattyút, istentelenül „megbrümmögteti”, s közben ordít, szidja magát, mint a bokrot. Az előadás legerősebb pillanatai ezek, nem az egyetlen pont, ahol az ascheri belenyúlás tökéletesen működött. Ilyen még a daráló a színpad előterében, amelyre Dandin- 44