Kritika 28. (1999)

1999 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Balogh Robert: Moliere: George Dandin

KRITIKA amelyet azonban - anélkül, hogy a játékot elnehe­zítené - indulatos társadalomkritika fűt. Az elve­szett levél esetében nem is a szalonképes, kelleme­sen tolerálható fajtából, hanem abból a sötétebbik­­ből, mely szerint társadalom az egész emberiség, és utálatos valamennyi egyede... Az elveszett levélnek például nincsen egyetlen­egy szerethető szereplője sem. Végszükség esetén ugyan ráfanyalodhatunk, hogy kedveljük azt a bi­zonyos, név nélküli Részeges polgárt, aki időnként betántorog a színre, és az iránt érdeklődik, kire is kellene neki szavaznia. Egy nevet akar, egyértel­mű eligazítást - hát ő a nép itt, ilyen a nép. Ez a részeges polgár egyébként a város előke­lőségeit faggatja, akik persze éppúgy nem tudják az utolsó pillanatig, hogy kire kell szavazniuk, mint ő - csak őket éppenséggel nem is érdekli. Nem mintha a darab főszereplőit sokkal jobban izgatná az a felületes kis szerelmi háromszög-bo­nyodalom, amely egy elveszett - és ilyenformán kompromittáló - levél körül alakul ki. Tipatescu, a prefektus, Zaharia Trachanache, a gazdag és ezért befolyásos földbirtokos és az ő fiatal felesége, a nem kevéssé hisztériás Zoe ugyan mintha elsősor­ban a levél előkerítésén fáradozna - de hát egyi­kük sem ezt teszi. A küszöbönálló képviselő-vá­lasztást szervezik teljes gőzzel: konspirálnak, ellenkonspirálnak, lázadást próbálnak letörni. És mindenek felett áhítatosan várják a „központból” érkező instrukciót: ki a fenére kell majd szavazni? Zsámbéki Gábor rendezésének egyik legfonto­sabb eleme ez az értelmezés. Ha tetszik, a köny­­nyed franciás bohózati jelleg háttérbe szorítása, le­fokozása. A Romániára való utalások, a román vi­szonyokra való rájátszás annyira távol van ettől az előadástól, hogy a lerobbant iroda (Khell Csörsz díszlete) egy egész kontinensen otthonosan isme­rős, és még a nézőtér köré függesztett, betűhiá­nyos jelszóban is „mánia” lett a Romániából. Zsámbékit sem a nemzetkarakterológiai sajátossá­gok, sem az elveszett levélke nem érdekelte. Amúgy a történet aktualizálása sem. Igaz, ez magának a drámának sajátja: alighanem nincs olyan helyzet, rendszer vagy kormány, amelynek egyes részelemei ne ismerhetnének magukra. A korrupció, a gátlástalan karrierizmus, a romlott hi­vatalnoksereg meg a szintén romlott demokratikus uralkodóosztály, a híres-hírhedt polgárság egy markáns csapata jó nyersen ábrázoltatik itt: képte­lenség megállni, hogy tegnapi­ mai híradórészle­tek, parlamenti történések jussanak eszünkbe. Meg az, hogy nálunk mostanában milyen virulens az uralkodó pártok azon szegmense, amely ilyen­olyan klánok felemelkedésén munkálkodik, szem­telen, mint a piaci légy­­ szóval amelyről Cara­­giale „uram-bátyám”, „kéz kezet mos”, „ma ne­kem, holnap is nekem” darabja íródott. Amióta a Katona József Színház ráunni látszik a legmagasabb szinten általa képviselt realista színházra (amit én, személy szerint fájlalok, mert nagyon szerettem), annak legfontosabb elemeit beépítve valami másba, új utat keresgél. A „Művészet”-tel, az Árkádiá­val már azt is lehet mondani: nemcsak keresgél, hanem talál - most pedig Zsám­béki rendezése szól ugyanerről. Az előadás egyik legfontosabb kom­­pozíciós eleme a bábok szerepeltetése. Már az első felvonásban is láthatók - ott ülnek-állnak a prefektusi iroda mellett, ha jól láttam -, de nem játszanak. A má­sodik részben, a választási gyűlésen azonban ők teszik zsúfolttá a termet - és korántsem némán, hanem színházi érte­lemben nagyon is hangosan. Először is Szabó C. Mária bábjai em­bereket, emberi karaktereket formáznak rendkívül szellemesen: az arcokon, öltö­zeteken egy-egy sors és élet. És jellem is: van köztük nyüzsgő, fontoskodó, izgága, közönyös, aggodalmas. Másodszor is mozognak: hajlik kezük-lábuk, forog a fejük. Tehát cselekszenek is: izgatottan felpattannak, majd visszazottyannak, sugdosnak, csitítanak, forgolódnak. És a botrányba és vereke­désbe fulladt gyűlés kulminációs pontján ezek a többnyire öregemberek úgy fogdossák-taperolják a titkárnőt, hogy az már önmagában is botrány. Harmadszor: a bábok természetesen nem ma­guktól mozognak, hanem mozgatják őket. Még­hozzá színészek, akik maguk is játszanak. A moz­gatás voltaképpen tehát animálás, játszatás, még­pedig annak érdekében, abból a célból, hogy az ál­taluk mozgatott bábbal maguk is interakcióba lép­jenek. Játszatják, hogy játszhassanak vele. Aki a sugdosós figurát mozgatja, eljátssza, hogy az ő fü­lébe súgott valamit, amire ő visszasúg valamit, amire a báb egy kézmozdulattal reagál, ő erre egy bólintással felel - és így tovább. Fuccs a realizmusnak, mondhatnám tömören, mert hiszen ez történik itt: az egyébként nagyon is realisztikus helyzetet ezzel a bábos játékkal nem egyszerűen elemeli a rendező, hanem egy másik síkon értelmezi. A bábokat mozgató színészek ugyanis nemcsak a mozgatás miatt, hanem első­sorban a bábok színészi minőségben való jelenlé­te miatt kénytelenek másképp játszani, másfajta színészi jelenlétet produkálni. Némileg leegysze­rűsítése annak, ami történik, ha úgy fogalmazunk: a bábok emberszerűen, a színészek bábszerűen ját­szanak, így aztán találkoznak valami középpon­ton, ahol egységes játékstílust lehet létrehozni. Máté Gábor játékában a legkönnyebb tetten ér­ni ezt a bábszerűség irányába történő stilizálást. Tipatescu úgy feszeng és vonaglik merev bőrka­bátjában (Szakács Györgyi megint isteni jelmeze­ket készített), miközben Zaharia a levélügyet me­séli neki, mintha Mátét hátulról mozgatná valaki. A prefektus gerinctelenségét is szinte karikírozza a színész: annyira nem érdekli se szerető, se barát, hogy teljes mimikája, gesztusrendszere, metakom­munikációja a hatalmi harc irányítására koncent­rál. Mintha felül lenne - játssza Máté, hogy aztán annál erőteljesebb legyen az a dölyfös, tartás nél­küli, önhitt szolgálatkészség, amellyel láthatatlan táviratok, üzenetek, telefonok után rohangál. Má­té Gábor lehengerlően magabiztos ebben a nem realista, bábos játékban: miközben maga nem báb, bábot nem mozgat, a bábok bábja ő. Újlaki Dénes joviálisan ostoba férj és politikai manipulátor - fogalmam sincs, tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik körülötte. S ha tudja, érdekli-e? Nem biztos, hogy ez a határozatlanság erénye az alakításnak. Bertalan Ágnes a nőt játssza itt, az „olyan, ami­lyent ezek itt megérdemelnek” típusú nőt. Bábsze­rű ő is — a körülmények rángatják a zsinórokat, ki­csit sok néha az eltúlzott visításból, kitartott hisz­tériából — szóval éppen ugyanazokból az idézője­­lesített szólókból, amelyek Máténál annyira pon­tosan vannak kimérve. Tóth Anita a Titkárnő szerepében mintha egye­nest az Yvonne-ból sétált volna át - ez idézet. Horváth József, mint az égből idepottyantott - és hasonló levélügylet nyerteseként idejutott - képviselő, a bornírt ostobaság, a gátlástalan önér­vényesítés sűrítménye. Csoda, hogyan tud több morzsát kipergetni egy pogácsából, mint amennyi abban eleve benne volt... Jelenlétének minden pil­lanata színházi öröm. Hollósi Frigyes Részeges polgára, mint mond­tam, tán a legkevésbé utálatos alak mind között. Egy osztály, egy egész történelmi meg újjászülető nagy­csapat leledzik visszafogott, konstans részegségben az ő játékában. Csuklik, böfög, tántorog - de bírja részvétünket. Már megint nem az ő országa jött el. CSÁKI JUDIT Moliére: George Danain M­oliére életműve olasz elődök nélkül aligha képzelhető el - a commedia dell’arte rög­tönzésre épülő színészi játékstílusa versen­gésre késztette Goldonit és Moliére-t egyaránt, de az írott darabok győztek, „ellenfelük” erényeit magukba foglalták: a pergő színpadi játékot és a változatosságot dúsították árnyalt, szellemdús szövegekkel, szigorúbb színészvezetéssel, s meg­fosztották a sablonoktól. Moliére a commedia dell’arte hatására látványos színpadképek helyett­­egyszerűségre törekedett, vígjátékaiban a termé­szetességet és a közvetlenséget részesítette előny­ben. Moliére, a drámaíró alkalmazkodott társulata képességeihez, az adottságok nem engedmények­re kényszeríttették, hanem testre szabott szerepe­ket eredményeztek. A följegyzések szerint színpa­di rögtönzésre is adott alkalmat színészeinek, ám ő tüntette el a határvonalat az irodalmi dráma és a csak az előadásként létrejövő produkciók között. Az egykori aktuális társadalom mindennapi gya­korlatában fölbukkant problémákat ragadta meg, az ebben rejlő komikumra épített. Virtuozitás, me­részség, morális érzék és kritika teszi Moliére da­rabjait klasszikussá. Ascher Tamás gesztusként nyúl a klasszikusok­hoz, leránt porosodó kosztümöket, csak a darabbal foglalkozik. A George Dandint eredetileg egy ver­­sailles-i alkalmi színpadon mutatta be Moliére társu­lata, balett és zene körítésében. Ascher nemes egyszerűséggel kiragadja a darabot saját korából, át­helyezi az 1930-as évek valamelyikébe, a Lata­­bár-Kabos-érába - az időpont nem aktualizáló sze­repű. Már a nyitóképben szembesülünk a parasztud­vari helyszínnel, cselédnépség, tyúkok, zsákok, ku­korica, csap, futószalag, utánfutó billencs, és maga Dandin Gyuri (Bezerédi Zoltán) parasztbiciklivel. Az előadás legnagyobb ötlete, a legnagyobb neve­tést kiváltó jelenet is hamar lejátszódik, a házassága miatt önmagát káromló Dandin kikapja a búvárszi­vattyút, istentelenül „megbrümmögteti”, s közben ordít, szidja magát, mint a bokrot. Az előadás leg­erősebb pillanatai ezek, nem az egyetlen pont, ahol az ascheri belenyúlás tökéletesen működött. Ilyen még a daráló a színpad előterében, amelyre Dandin- 44

Next