Kritika 34. (2005)
2005 / 7-8. szám - SZÍNHÁZ - Carr, Marina: A Macskalápon
2005. július-augusztus mulatságosak, nem sajnáljuk, inkább nevetünk rajta. Nehéz rajonganom érte Szervét Tibor Postása után (Radnóti Színház), aki akkurátus elemezgetéseivel, lassú mozdulataival minden apró részletében kidolgozott jellemet vitt színpadra. Sorsa megrázó, lelke valóságos pszichológiai csemege. Szervét a IV. Henrikkel szerepel a pécsi fesztiválon. Gothár Péter rendezésének ugyanis Postása van, Őrnagya nincs. (Vannak továbbá kacsák, van fürdőkád, van úszósapka - nem hiába, Gothár minden rendezésében elsőrangú díszlettervező.) „Sajnos nem igaz, hogy az író mindenkinek ír. De akik ezt a kort velem végigélték, azokkal még sokáig közös a jelrendszerem. Hogy a később jövők mennyit értenek majd belőle, nem tudom” - írta anno Örkény. Azt hiszem, Vidnyánszky Attila most közelebb vitt minket, „később jövőket” a szerző jelrendszeréhez, monumentális vállalkozása fordulópont a Tóték színpadi életében. KŐVÁRI ORSOLYA Marina Carr A Macskalápon A Nemzeti Színház Stúdiószínpadának előadása a főszereplő Básti Julia áll vagy bukik. Hogy se nem áll, se nem bukik, az játékának némely nagyszerű vonásától s néhány problematikus összetevőjétől nyeri magyarázatát. Az ír lápvidék „fekete hattyúja”, Hester Swane vezetékneve valóban hattyút jelent, a megtestesült szimbólumot, a halott hattyút pedig az első percekben siratja el, az immár középkorú (férjezetlen) nő és anya megjövendölt halála előtt még egy sikítót, sötétet, egyetlent dalol: annyi átkot szór kislánya apjára, az őt elhagyó, s épp nősülő egykori kedvesre, a nála fiatalabb Carthage Kilbride-ra, amennyit csak bír, s mert ez a mitológiai eljárás még egy (ál)modernül mitologizáló darabban sem feltétlenül hoz eredményt, az antikizáló biztonság és a nagyobb sokkhatás kedvéért mai Médeiaként megöli közös gyermeküket, hogy azután az öngyilkosságot válassza. Básti Juliban egy ilyen kétséges mintázású, a tradíciót egyvelegként és sablonként átörökítő, kizsigerelő színmű főalakjához is lakozik elegendő teremtő erő. Marina Carr hősnőjét szárazzá, kattogóvá, katonássá tett hangon szólaltatja meg. A minden kedvességétől, nőiességétől megfosztott némber hétmérföldes lépteiben, becstelen megjelenésében is sejtet valamit a hajdani, nyilván erélyes gyengédségből és az ifjúság szépségéből. Megelevenedett szoborként, a mocsári tájba belesötétülve rója zabolázhatatlan ingerültségében a fájdalom, a tehetetlenség köreit. Básti Juli mestere merő szétesés, merő diszharmónia. Kitűnő, ahogy a gyermek iránti rajongó szeretetét a tudatküszöb alá nyomja, hogy a férfi iránti rajongó szerelmét tegye fő szólammá: azt az önbecsülést, sorsvédelmet, jövővágyat, amely nem engedheti a társ elvesztésének, hűtlenségének sérelmét. Helyzetének javításán, az események visszafordításán fáradozva folytonosan rontja kilátásait, hiszen ez a lávázó igazmondás, ez a feketülő program sem Carthage (letarolt, beszélő név ez is, mint szinte valamennyi), sem a környezeti zsáneralakok helyeslését nem nyerheti el. E negatív felmagasláshoz (mely mögött nő és férfi, Hester és Carthage együttes vétke, a nem alvadó emlék csöpög a vértől) Szűcs Edit a színevesztett jelmezt, a középkori festményeket idéző öltözéket adta. Milyen színei lehetnek egy (Macska)lápnak? Olyanfélék, amelyeknek leverő palettáján mindegyik ruha egy-egy árnyalatot képvisel. A lap még az esküvő tilitarkaságát is föleszi, a szövetek, rongyok, cafrangok az erősebb fénynyalábokat is elnyelik. Radoslav Milenkovic rendező arra már nem ügyelt, hogy az epés indulatok ne ragadják el Básti Julit. Míg halkságával egész jelenetekre képes belakni, uralni a színpadot, hadaró őrjöngései viszolygást keltenek. A fékevesztéskor érthetetlen szöveg észrevétlenül is a viszonylagosan legnagyobb (erkölcsi) igazság birtokában levő asszonyalak ellen hangol. A gyengécske dráma rosszul megírt kulcsmozzanata, a gyermekgyilkosság is hangerő, mozgássor hűvösebb beosztását igényelné, mint amit látunk. Upor László és Háy János fordítása érzékletes magyar nyelven szól - mélyrétegében a kortársi európai és magyar színműirodalom már-már sablonos szókészletével és dikciójával, de semmiféle stiláris leleménnyel nem védheti ki, hogy az írónő kapott anyagból dolgozik. Abból, amit a Macska, a láp, a gyilkosság, a Médeia-árny majdhogynem automatikusan ad ki magából. Juraj Fábry díszlete kitűnő tere a saját lápi útvesztőiben el-eltévedő produkciónak. Ködös, tejüveges, csalképes látszatok opalizálnak a kintet és a bentet összeolvasztó vásznak mértanában. Komolyabb tárgyi offenzíva csak az esküvőkor hatol a térbe. Sajnos, ez az artisztikus, jobbára stilizált közeg nehezen veszi fel a naturalisztikusabb képeket, ráirányítja a figyelmet a két síkon mozogni igyekvő színmű darabosságára. Milenkovic színészvezetése mintha a közvetlen szóértés hiányának nyomait viselné magán. Bár az előzetes újsághírek a nyelvi korlátok ledőltéről informáltak, Bodrogi Gyula (Willow atya) több tartóztatást érdemelt volna a szenilisedő pap rossz gegjeinek hatásvadász pufogtatásától. Molnár Piroskának sem kellett volna ennyire rávetnie magát Mrs. Kilbride szerepére, mert a (mesterfokú) sürgésforgásban anyósvicc lett a nem ennyire lapidáris, riasztóbb alakból. Kulka János kosztümös filmek, képregények sémáit kapta hozadékul Red Cassidy gonosz replikáitól és főleg copfos, puskás küllemétől. Ezen a ponton a színház és a rendező nyugodtan kipróbálhatott volna egy kevésbé foglalkoztatott társulati tagot a számos nagy terhet viselő Kulka helyett - aki, ha már ott volt, emberré halkította a másodvonalbeli férfidémont; nem hagyta, hogy az ő jelenetei egy indiánregény vagy egy erőszaktörténet nevetséges epizódjaivá silányuljanak. Stohl András a taktikusan-praktikusan elpártoló lápi aranyifjút masszív, érdekes emberré gyúrja, ám aztán nincs az a dramaturgiai konditerem, amelyben újabb és újabb tartalmakat dolgozhatna rá erre a nem szellem nélküli fizikumra. Bognár Anna az esküvőbe zagyvált Caroline Cassidyje rendelkezik emberarccal, Bródy Norbert Joseph Swane-je pedig hullaarccal. Maga a színházi este nem varázsol el élő és halott, valóságos és szimbolikus világ együttes lebegésével, lebegtetésével, párolgásával, fluoreszkálásával, noha érezhetők az ebbe az irányba ható intenciók (a legtöbb fény- és hangkulisszában is). Marina Carr nem bízott talán eléggé A Macskalápon önerejében, a mítoszból, mondából, meséből, folklórból idézett történet sodrásában. A Szellemigéző nevű jelenéssel Orosz Róbert felesleges magyarázásra vállalkozik. Amit tőle megtudunk, megrendítőbben rebbenhetne a figurák (a ténylegesek) ajkáról. Vagy mondani sem kellene éppen ezt: a túlvilágit, a pokolit. A Macskalap házhoz szállítja amúgy is a borzongást és borzalmat. Rónai Lili a színpadon ügyesen mozgó kislány. Szinte egy masni. Josie-nek hívják, mi Bognár Anna és Stohl András __________53