Kritika 38. (2009)
2009 / 12. szám - ZENE - Fittler Katalin: Operahónap: november. Szeged, Operaverseny és Fesztivál a MEZZO Televízióval
látlelet Kosztolányi érájáról, a kor hangulatáról, az általános életérzésről. Az alkotók javarészt sötét, mélybarna színekkel operálnak, a képek pedig óriási műgonddal vannak kidolgozva. Meg kell hagyni, ifj. Seregi László olyannyira megkedvelte a kolostor miliőjét, hogy nem is akar kimozdulni onnan, azt a jelenetet ugyanis, amikor két hősünk éjjel a város felé kalandozik, viszonylag rövidre vágja, hogy aztán mielőbb visszatérjen abba a kollégiumba, amely már régen több puszta helyszínnél. Kosztolányi novellájának filmes átirata, Gárdos rendezésében, aki nemcsak egy lehetetlennek tűnő vállalkozást tudott sikerre vinni, de képes volt pluszadalékokkal kibővíteni az alapsztorit úgy, hogy a mű mindvégig megőrizze azt hamisítatlanul kosztolányis hangulatot. Testi fenyítés, szigor kontra haladó szellemiség egy kolostor falai közt, azaz heccből elkövetett gyerekgyilkosság. Mert minden csak egy ártatlan tréfával kezdődött... CSŐKE KATALIN Szuperbojz Nem lehet nem azt fogalmazni meg, ami van. Egy filmben vagy a rendezői intuíció, vízió, a kifejezés ereje, a gondolat mélysége mond valami érvényeset a világról, amelyben élünk - vagy a puszta létezése. Ugyanis egy vacak film is jelentéssel bír, még ha ez nem is volt szándékában alkotóinak. Nem tudja nem tükrözni azt a világot, amelyből vétetett. Kabay Barna új komédiája - vagy mi - is éppen olyan, mint a közeg, amelyben született. Multiplex moziban kell nézni - aminek agreszszív hang- és fényerejét, hivalkodó méreteit a magam részéről amúgy szívből utálom -, s még idejében kell érkezni, hogy le ne maradjunk egyetlen hülye hollvndi művi előzeteséről sem. Ha látjuk, mi energiát fektet egy Meryl Streep a legkönnyedebb vígjátéki szerep megformálásába is, ha tudatosodik, mennyire ki van dolgozva a legutolsó lövöldözős film is, ha érzékeljük azt a temérdek tehetséget, odafigyelést, jelenlétet és munkát, ami a legközhelyesebb romkomba is okvetlenül bele van fektetve - akkor látjuk csak igazán, mennyire át vagyunk verve az előzeteseket követő főműsorral. Az ember nem a katarzisért megy be egy Bajor Imre, Gesztesi Károly, Kálloy Molnár Péter, Mucsi Zoltán főszerepelésével hirdetett magyar vígjátékra, hanem mert arra számít, nevezettek végigbohóckodják neki azt a másfél órát, lesz móka, kacagás, jó poénok stb. A baj csak az, ha ezt a rendező is így gondolja. Ha azt hiszi, leszerződteti a négy mókamestert, beleteszi valami kvázi történetbe, s aztán jönnek a poénok maguktól. Esetleg, hogy a kabaré- és stand-up fronton már bizonyított, ezúttal a forgatókönyvet jegyző Litkai Gergő poénjai majd megoldják azt a kínos problémát, hogy magának a rendezőnek semmi nem jut eszébe az amúgy éppenséggel nem reménytelen alaphelyzetről. A kiérdemesült rocksztár húsz év utáni hazatérése és a popszíntérre való visszakapaszkodása önmagában humorforrás lehetne, pazar lehetőség kiváló szatirikus helyzetek megteremtésére és kidolgozására. Jellemkomikumra, helyzetkomikumra! De nem. Ilyesmiről nincs semmi mondanivalója a film létrehozóinak, az egész kiinduló helyzet csak váz, fogas, amire rá lehet aggatni az egymással összefüggésben sem lévő jelenetek szokásos kabarétréfáit. Ha az ember a tévé távirányítóját nyomogatja, egyszerre legalább öt különböző csatornán megy ilyesmi, napi 24 órában. Nem rossz az, csak tíz perc után fárasztó. Van minden fene: vidéki bukolika (Haumann Péter mint paraszt) és szőke nő (Stefanovics Angéla már többedszer), Kelet-mániás médiacápa (Rudolf Péter, kisujjból) és mackós házmester-paródia (Scherer Péternek sem kellett messzire mennie a legutóbb épp a Made in Hungáriában is bevált figuráért). És főleg romantikus szál, ami aztán rá is telepedik szépen a filmre. A már ifjan is kellemetlenül modoros Kolovratnik Krisztián és az egyetlen hiteles mozdulatra, hangsúlyra, pillantásra nem képes Kerekes Vica édesgi és keménykedi, konspirálja és bazsalyogja végig voltaképpen a produktumot, háttérbe szorítván azokat, akikkel pedig eladni igyekeznek azt. Bajortól a szokott részeges különszámot rendelik meg tehát, Gesztesit az obuigát macsóskodásra kérik fel, Kálloy Molnár némi egyéni szint azért csempész a végképp megpolgárosodni nem tudó rocker figurájába, Mucsi pedig szintén nem vadonatúj, de megunhatatlan fanyarságát hozza. Csak egy rendező hiányoznék már. Nem lehet nem azt fogalmazni meg, ami van. Ez van ezen a fronton. Nyegleség, megúszás, igénytelenség. Láttunk már ennél is roszszabbat, hajjal. De azért ez nem lehet mentség örökké. nak járó közönségdíj teljesen egyértelmű volt: nem kaphatta más, mint Alföldi Róbert rendezésében A salemi boszorkányok. Tanulékony az érdeklődő: immár rutinosan veszi az akadályokat, próbál figyelni zeneműre, rendezésre, előadói teljesítményekre egyaránt - s teszi ezt elfogulatlan érdeklődéssel, hatni hagyva magára mindazt, ami a színpadról (és a zenekari árokból) sugárzik. Miként a játékra, úgy a versenyre is vonatkozik, nem szabad komolyan venni - ugyanakkor halálosan komolyan kell venni. Erre a kettősségre több intézmény is ráérzett, s ami a verseny szempontjából legalább annyira fontos: számos énekes. Idén a Debreceni Csokonai Színház képviselte a hazai színeket, a tavalyi résztvevők közül visszatért a New York-i Dicapo és Gdanskból a Balti Opera, új szereplőként Svájc legkisebb színháza, a Theater Biel Solothurn és az ostravai Morva-sziléziai Nemzeti Színház vett részt a projektben. A szentek maguk felé hajló kezére utalva, érdemes a hazai nyereségek feltérképezésével foglalkozni: Szegeden két hét alatt öt zenés színpadi produkció került színre, felpezsdítve a város kulturális vérkeringését. Olyan művek, amelyek nemcsak bővítik, hanem gazdagítják is időszakosan a kínálatot. Az egymás közelségében felcsendülő darabok egyszersmind megéreztetik a XX. századi zene sokféle „útját”, éspedig nem az egységes zenei köznyelv hiányát hangsúlyozva, hanem az egymás mellett élő stílusok létjogosultságát bizonyítva. A versenyjelleg (ezzel együtt a szavazás lehetősége) oldottabbá teszi a közönség hangulatát; a tényleges műsoron túl megannyi megfigyelési szempontot kínálva. A Vántus István nevével fémjelezhető közönségnevelés hatására Szeged egyébként is élenjáró a kortárs kompozíciók iránti nyitottságot illetően - most is öröm volt látni a többnyire megtelt nézőteret. A város közönsége kihasználja a fesztiválkínálta lehetőségeket. Így korántsem csak a szűkebb értelemben vett szakma belügyévé válnak az előadások. Az sem tántorítja el az érdeklődőket (akik között örömmel látni a fővárosból idelátogatókat is), hogy tv- és rádióközvetítés biztosít kényelmesebb/olcsóbb részesedést eme élményekből. A publikum összetételét látva, azt kell gondolnunk, generációról generációra hagyományozódik a tapasztalat Szegeden: az élőzene-hallgatás élménye pótolhatatlan! És akkor volt a TÓTH PÉTER PÁL Operahónap: november Szeged, Operaverseny és Fesztivál a MEZZO Televízióval H a igaz, amit Arany János állított (a remekmű létrejöttében az sem közömbös, hogy hogyan éri a napsugár az íróasztalt), korántsem véletlen: „a napfény városa” ideális helyszín érdekes izgalmas kezdeményezések számára. Ráadásul, az érdeklődés reflektorfénye is beragyogta a Szegeden másodszor megrendezésre kerülő „Operaverseny és Fesztivál a MEZZO Televízióval” rendezvénysorozatát. Két hét „faltól falig zene”, öt produkció két-két alkalommal, valamint gálakoncert, eredményhirdetéssel. Amikor a tavalyi, első versenyt megelőzően a rendező Armel Produkció igazgatója, Havas Ágnes körvonalazta az első hallásra bizony nehezen áttekinthető „versenyfeltételeket”, az egész valahogy megfoghatatlannak tűnt. Aztán ahogy működésbe lépett, fokozatosan egyre áttekinthetőbbé vált. Tavaly az öt előadás ismeretében a hallgatónak legfeljebb tippje lehetett a férfi és női kategória nyertesére, a produkció 2009. december Lapunk támogatói : Oktatási és Kulturális Minisztériumokmaka Nemzeti Kulturális Alap József Attila Alapítvány Szabad Sajtó Alapítvány Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapítvány ÉS MAGÁNSZEMÉLYEK