Kritika 43. (2014)
2014 / 3-4. szám - Szekeres Szabolcs: Pisztoly és lovaglópálca. Ibsen: Hedda Gabler
2014. március-április Pisztoly és lovaglópálca Ibsen: Hedda Gabler A Radnóti Színház Hedda Gabler című bemutatójához készített szórólapon vöröses-barna háttér előtt céltábla látható. A három, golyók ütötte lyuk igen messzire elkerülte a céltábla közepét. A reklámanyagot látva joggal bízhatunk abban, hogy a lőfegyver kiemelt jelentőséggel bír majd az előadáson. Ez így is van, nem csalatkozunk tehát, ha efféle reményekkel ülünk be a nézőtérre, ám aki ennél is többet kíván, netán krimiszerű izgalmakra vágyik, vagy bármiféle szimbólumot, ne adj isten, mélyebb értelmet keres a produkcióban, az már csalódni fog a látottakban. Henrik Ibsen 1890-ben írt remekműve elsősorban a szabadságról szól. Arról, hogy életünk folyamán belekényszerülünk bizonyos szerepekbe, amelyekből aztán hiába is akarnánk kitörni, mert abroncsként szorítanak bennünket a mások által megfogalmazott elvárások. A menekülés a jól megszokott, de annál unalmasabb és lélekölőbb keretekből sokszor vezet kudarchoz. Születés, felnőtté válás, megcsalatás, megcsalás, esküvő, szülés, megcsalás, megcsalatás - Hedda Gabler ezeken az állomásokon nem kíván leszállni, ő, önmagát sem kímélve, valahova a távoli messzeségbe tart, ám nincs igazán formátumos társa ennek a bátor tervnek a megvalósításához. A Valló Péter rendezte előadás némileg hamis képet sugall az erősebb nemről. Ugyanis, mi, férfiak a titokzatos, nehezen elérhető hölgyeket szeretjük. Néha magunk is csodálkozunk azon, bárhogyan is kapálódzunk ellenük látszólag, mennyire a hatásuk alá tudunk kerülni. Azonban a dominák, ezt a jelen sorok írója egészen bizonyosan ki meri jelenteni, csak egy kisebbség számára vonzóak, ha egyáltalán. A fentiekkel, valamint a rendezői koncepció pontatlanságaival függ össze az, hogy a címszerepben Petrik Andrea komoly csalódást okoz. Ez a Hedda Gabler ugyanis nem elérhetetlenségében vonzó nő, a polgári konvencióknak kegyetlenül fittyet hányó asszony, nem megkeseredett inkább rombolásra, semmint építésre született lélek, hanem egy fiatal lány, aki szeretne mindenáron femme fatale-nak tűnni. Mintha egy August Strindberg-drámából csöppent volna ide, Henrik Ibsen világába. Az alakítást nézve nehezen elképzelhető, hogy ez a figura hogyan, és főleg mivel tudná megbabonázni a férfiakat. Csak félni lehet tőle, vágyódni utána, esetleg szeretni, egyáltalán nem. Petrik háromféleképpen próbálja leplezni a színészi játék hajlékonyságának hiányát. Az ablakból a kertet nézi, a pisztolyával lövöldöz, vagy éppen a lovaglópálcájával csapkodja hol a virágokat, hol az asztalt. Mintha Valló Péter mindenre jobban figyelt volna, mint a főszereplőjére, hiszen az alakításból jobbára hiányoznak az árnyalatok, a csábító trükkök, a pasifogó játszmák. Pedig a figurára e tulajdonságok is jellemzők lennének, legalább néhány pillanat erejéig. Például, amikor az asszony hosszú idő után újra találkozik egykori szerelmével, Éjsert Lövborggal, Hedda meg sem kísérel újra közel kerülni a férfihoz, holott a szövegben egyértelmű utalás van erre. Kevés az igazán jól megoldott, önmagán túlmutató szituáció, ezek közé tartozik a jelenet, amelyben Hedda és a férje, Jörgen összevesznek, és a férfi első dühében az asszony egykori édesapjának portréja felé hajítja a papucsát. A nő döbbent tekintete, amellyel az akciót fogadja, sokatmondó: neki még mindig megkérdőjelezhetetlen tekintély a katonatiszt apa, ahogy az is kiderül ebből a pillantásból, hogy a férj mennyire nem potens férfi számára. Adorjáni Bálint szürke Jörgen Tesmanja és Pál András feltűnően indiszponált Éjsért Lövborgja nem jelent igazi alternatívát a címszereplőnek. Az aszszony kapcsolata a jóindulatú férjével már a cselekményidő előtt végleg megpecsételődött, legalábbis az előadás alapján ez lehet az érzésünk, míg Lövborg túl puhány és erőtlen. Kétségtelenül Hirtling István magabiztos, sármos Black bírója a legformátumosabb a három, Heddát elnyerni kívánó férfi közül. Nem lenne ő rossz választás, ám a másik szabadságának feladása, amit a férfi követel, túl nagy ár a kényelmes házibarát szerepköréért. Wéber Kata alázattal veszi tudomásul, hogy ezúttal nincs esélye emlékezeteset alkotni Elstedné szerepében. Az előadás nagy szerencséje, hogy a társulat olyan régi, tapasztalt színészei, mint amilyen Csomós Mari és Martin Márta nagyszerű kabinetalakításokkal rukkolnak elő. Martin Márta emlékezetes pillanatai közé tartozik, amint Berte házvezetőnőként lábujjhegyen oson az alvó Hedda Gabler mellett, nehogy felébressze rettegett úrnőjét, vagy ahogy egy-egy odavetett megjegyzéssel képes derűt csempészni az igencsak szürkén folydogáló előadásba. Csomós Mari hallatlan rutinnal építi fel a bölcs nagynéni, Julianne Tesman figuráját. Ritkán történik meg, hogy egy összeszokott, nagy neveket felvonultató társulat produkciója színészileg ennyire egyenetlenre sikerül. Kosztolányi Dezső 1907-ben írt kritikájában így írt a címszereplőről: „Ez a norvég leány alapjában véve démoni, irigy és kegyetlen nő.” Ez a három tulajdonság maradéktalanul meg is jelenik a Radnóti Színház előadásában, ám Hedda személyiségének bonyolultsága, igazi mélysége rejtve marad a néző előtt. SZEKERES SZABOLCS 35