Literatura 13. (1938)
1938. január 1. - Gáldi László: Eminescu
EMINESCU Az a terület, amelyet a mai románság elfoglal, távolról sem mondható egységesnek. Északról délre s keletről nyugatra a Kárpátok hatalmas hegykoszorúja vágja ketté. Más a szellem, más a nyelv és más az irodalom a hegyeken innen és túl, s ezért talán sehol sem oly fontos a tájrajzi tényezők fokozott figyelembevétele, mint a román irodalom vizsgálatában. A Kárpátok keleti, illetve déli lejtőjén és a hozzájuk simuló síkságon terül el a két hajdani román fejedelemség, amelyeket csak a 19. század eseményei forrasztottak egységes királysággá: keleten Moldva nyúlik, délen pedig a Havasalföldet és az Oltvidéket találjuk. Havasalföld és Moldva belső lényege, szellemének igazi arca is nagy eltéréseket mutat, amelyeket a román írók maguk is gyakran bevallanak. Havasalföld mindig közelebb volt a Balkánhoz és Bizánchoz. Az orosz sztyeppék e végső nyúlványa valósággal nyitott kapu volt minden idegen eszmeáramlat számára. Nem véletlen, hogy a 18. században a görög-török elemek elsősorban Bukarestben vernek gyökeret és az is természetes, hogy száz év múlva megint ez a város főfészke a gyors elfranciásodásnak, az annyit támadott felületes európaiasodás folyamatának. Moldva egészen más: városi élete csekély, parasztsága gazdagabb, tősgyökeresebb nyelvet beszél, földesurai patriarchálisabbak. Az élet ritmusa lassúbb itt és mélyebbek a történelem hagyományai. Közel van ide az orosz világ és a »sápadt szlávok melankóliája« — ahogy Kosztolányi mondaná —itt találkozik a keleties kényelmességgel és a passzív szemlélődéssel. Bár Moldvát csak a Nagy Lajos idején Mármarosból kivándorolt vajdák szervezték meg, jórészt a középkori magyar élet mintájára, e vidék a román nemzeti érzés misztikájában mégis a nemzeti múltnak hagyományokkal megszel lelt földje. Itt zendítette meg a 17. században Doszoftej érsek román nyelven Dávid zsoltárait, itt írt száz év múlva jóízű történeti anekdotákat a kedvesen mesélő Nekulcse János, Mikes Kelemen kortársa és szellemi rokona. Itt született a 19. század közepén a modern román irodalom leggazdagabb egyénisége, Eminescu Mihály. Ragyogó tehetsége nem érhette be a moldvai vidék szűk kereteivel. Gyermekkorában sokat bolyongott a Kárpátok rengetegeiben, talán azért, hogy egy életre magába szívja a végtelen erdőknek s a románság sajátos ősfoglalkozásának, a pásztorkodásnak szeretetét. De hamar elkerült innen. Szülei az akkor még osztrák Csernovicba adták iskolába, és itt lett tanítványa Pumnul Áronnak, az Erdélyből 1848-ban távozott nagy nevelőnek. Eminescu általa ismeri meg Erdélyt és ekkor ébred arra a tudatra, hogy neki az egész románság költőjévé kell válnia. De tanárja révén más jótéteménybenis részesült. Pumnul Áron kis könyvtárában megismerkedett jóformán mindazzal, amit az alig meginduló román irodalom addig termett., Csak akkor értjük meg, mit jelent ez, ha figyelembe vesszük az akkori idők teljesen szervezetlen, rendetlen könyvforgalmát. A nyugodt fejlődést és a csöndes tanulást heves érzelmi hullámok kavarják fel: Csernovicba színtársulat jön s a kis Eminovici — családi nevén ekkor még így hívják — épp úgy megszédül a rivalda lámpáitól, mint nálunk Petőfi vagy Arany. Otthagyja az iskolát és sokáig Erdélyben bolyong. Eljut Balázsfalvára, Erdély román szellemi életének »kis Rómájába«, de ott nem a tudós érdeklődésű papokkal érintkezik, hanem a szegény diákokkal s az egyszerű emberekkel. Évek múlva is legszívesebben egy balázsfalvi pásztorra emlékszik vissza, aki »nagyon szépen mesélt.« Majd egy román színtársulat súgója lesz és bejárja Lugost, Aradot, ■ Temesvárt. Később ugyanezzel a társulattal Bukarestbe sodródik. Alig 19 éves, ismer már minden románlakta tartományt és rossz csűrökben, rongyos ruhában olvas Shakespeare-t, Heinet és Schillert oly