Magyar Nemzet, 1950. december (6. évfolyam, 279-303. szám)
1950-12-12 / 288. szám
Szdd, 1950 december 12. Magyar Nemzet IRODALMI KRÓNIKA Petru Dumitriu: Családi ékszerek 1907. márciusa, a romániai parasztlázadás ideje. Moldvában lobogó csóvákkal jár a föld népe urai házaiban, s a tűz szétharapódzik az egész országban. Kigyúl mindenütt, alsó a parasztot élve szétrágja a penészes mátétól kapott pellagra, belekap a tetőkbe, s a földesúri szalonok függönyébe mindenütt, ahol a paraszt torkig van az önkénnyel, a kizsarolással, az embertelen nyomorúsággal. S ilyen egész Románia. A hercegek mindenütt megsörételőtik a földművest, ha nem hajol elég gyorsan és elég mélyet a homokfutójuk előtt, a bérlők mindenütt lenyúzzák cselédeik bőrét, a bojárok mindenütt a paraszt zsírján élnének, ha ugyanvolna rajta egyáltalán zsír, így hát a csontjából szívják ki az utolsó erőt. Szikkadt, zörgő jobbágyi testek országszerte, szegénységtől elfeketedett arcok, de mély üregükben is parázsló szemek.Parasztok és földesurak élnek Petru Dumitriu, román író „Családi ékszerek“ című regényében, emnek csakugyan, s nem csupán írva állanak. Az olvasó hallja, ahogy a paraszti odú deszkaajtaja megcsikordul márkában, s megroskadva, a hajszától nyögve belép rajta egyegy keserves, sovány alak, hallja az anya félszeg vinnyogását halott fia fölött — mert a szegénynek még a fájdalma sem lehet hangos —, érzi a zsúfolt harmadosztályú vonatfülke sűrű, nehéz szagait, látja, amint a lázadó parasztok kiélesített baltával, egyenes kaszával, ásóval vonulnak az urak ellen, mintha Derkovits Gyula egy metszetéről léptek volna le a sáros országútra. A tűzvészek forrósága az olvasó arcába csap, füstje csípi a szemét, a paraszti keserűség teljesen átjárja, mint a nyirkos köd. S ugyanígy kelnek életre a másik oldalon a vidéki kúriák zsúfolt szobái: bronz amorettek az ingaórán, száradt birsalmagecczdeik a szekrények tetején, s a szobákat lakó emberek: zsugori vénkisasszonyok, vörös hajszálerekkel behálózott arcú, szuszogó, vastag bérlők, unatkozó leányok, akiknek bűnét takargatja a család, haszonleső rokonok, szolgai prefektusok és cifra ezredesek. Kártya, üzlet, erkölcstelenség és mérhetetlen gőg a nép felé: „a lábunkat kellene megcsókolniok.“. Dumitriu rendkívül érzékletesen rajzol, megfigyelései emberről és tárgyakról pontosak és jellemzőek, s mindig a lényeges közepébe találnak. Legnagyobb írói erénye ez a nagy megjelenítő erő, a realista festés, az apróságokban el nem vesző megfigyelőkészség. Regényében köröskörül magas lánggal ég az ország, de észrevehető és jelentékeny az a gyertyaláng is, tintélve, egy özvegy gyújt városi lakásának asztalán, hogy iszimba vegye a családi ékszereket. ★ A könyv címét adó családi ékszerek története novellányi csupán a regényben. Az özvegy a lázadás zűrzavarában, menekülés közben, kirabolja vénjuk asszony-nővérét, s mikor azt a parasztok nem ölik meg, mint remélte, meggyilkolja hát sajátmaga, párnát szorítva alvó arcára. Így kaparintja meg véglegesen az özvegy a családi ékszereket, amelyeket aztán, mikor a lázadóért a katonaság már vérbefojtotta, bűntárs leányával együtt, lelkiismereturdalás nélkül sásér a színházban. E családi ékszerekkel jelemzi Dumitriu a századeleji rónán uralkodóosztály erkölcsi ültettségét. Ezek az ékszerek már eredetileg is összelopkodtak voltak, részint családtagaitól csente el apránként a énkisasszony, egészükben azonban értéküket a néptől raboltak. Csak orgazdát cseréltek teát.. Egy orgazda-társadalom épét vetíti fel a családi ékszek történetében az író, a rabásra, gyilkolásra, megvesztegesre, cinkosságra mindig kész ralkodó osztályét, amely pusztlásának csíráit már magában oldozza anélkül is, hogy kiiből kellene megingatni. Ám ez hosszú időbe telnék, éhezőket sürgeti az éhség. A velem, a nép egyetlen, szóprű- tulajdona elfogyott, s a felkelők megpróbálják , ledönteni az agyagbálványt, a zsarnokot, amelynek ereje már csak botosispánok terrorjában s rablótt kincsekben van. Nekivágnak. Diákok szavára, a Patyomkin-cirkáló szétbujdosott matrózainak szájról szájra adott híradásaira elindulnak Románia minden vidékéről az urak és a városok ellen. Vezetőjük, iránytűjük, tanácsadójuk, egyedül az elkeseredés. Szilárd szervezőerő nem tartja össze mozgalmukat, következetes forradalmi elmélet nem kovácsolja össze soraikat. Széthullanak tehát a csapások alatt, laza seregükbe bele tudnak tiporni a katonalovak, szét tudja ugrasztani őket az ágyú és saját katonafiaik, elegendő merészség híján halomra végzik ki őket. Igaz, hogy akad a katonák között olyan, aki a népgyilkosság után maga is öngyilkos lesz. A parasztfelkelés így hamvába hull s a családi ékszerek ragyognak még egy ideig a színházak páholyaiban. • Dumitriu kisregényének keretébe nem fér bele a romániai parasztlázadás bukása okainak szélesebb társadalmi elemzése. De érinti az okot s írói erejére éppen az a jellemző, hogy könnyű érintése is mély nyomot hagy a regényben. Ez az ok a munkásság elmaradása a felkelésből. A munkásság szeme előtt csak elvonulnak a szervezetlen paraszti tömegek, de az élükre állni nem tud, legfeljebb néhány gyakorlati, forradalmi tanácsot ad, miként kell egy zsarnoki rendszer idegközpontjait megbénítani. A tanács süket fülekre talál, az elemi elkeseredés eldugaszolja a parasztság fülét s jogos dühtől süketen és vakon rohan neki a falnak, azt zúzza szét, ami ép a keze ügyébe esik, így a felkelés szükségszerűen elbukik « igazuk lesz a bojároknak: «túlságosan idegenek a mai világtól, semhogy legyőzhetnének bennünket». Néhány roham ellenük, néhány zsoldos ezred attakja s mozgalmuk szétesik. A felkelők börtönbe és puskacső elé kerülnek s a romániai parasztságra ismét ráborul az elnyomatás éjjszakája. De nem örökre. A halál elé menetelük fekete sorában feldereng a holnap: «sohse féljetek, nincsen vége, ősszel újra kezdjük». S ha ők személy szerint nem is, de a fiaik, s ha ősszel nem is, de néhány évtized múlva csakugyan újra kezdik. Akkor azonban már a munkásosztály szövetségeseként, szövetségben a világ szabadságra szomjas népeivel, a Szovjetunióval az élen. ★ A történelem fejezi be Dumitriu regényét; a történelem írta és írja napjainkban is, egyre erősödő lendülettel a folytatását. Az író művészien kidolgozott, élő dmnborművet állított emlékül a századeleji romániai parasztlázadásnak ebben a művében. Emlékjelet vésett gondos és ihletett ötvösmunkával egy korról, amelyben a nép öntudatra kezdett ébredni s először mutatta meg önmagának és ellenségeinek is a hősiességét A nép végső győzelmének oszlopát már a történelem emelte Romána és a vele baráti országok terein, ledönhetetlenül, az igazság örök anyagából kifaragva. Ennek a diadaloszlopnak a talapzatát díszíti szép reliefként Petru Dumitriu könyve, mesteri jelenetekben örökítve meg annak az útnak egy hősi szakaszát, amely a romániai nép s a vele szövetséges, baráti népek győzelméhez vezetett. Ja. .A Magyar Nemzet mai Irodalmi Krónikáját a Magyar-Román Barátsági Hét könyveinek szenteli. Román könyvekről szóló beszámolókat talál mai számunkban az olvasó. ízelítőt kap az új könyvekből, amelyek a szocializmust építő baráti Románia új életét ábrázolják s ízelítőt kap a múlt haladó irodalmából, amelytől a régi Magyarország urai mesterségesen zárták el a mi népünket. Balcescu válogatott írásai Balcescu Miklósnak, a román történelem egyik legjelentősebb alakjának válogatott tanulmányai jelentek meg most magyar nyelven. A 100 év előtti román történelem lapjai nyílnak meg előttünk e tanulmányokban; olyan események, amelyek szervesen kapcsolódnak a magyar történelemhez, s új fénnyel világítják meg a szabadságharcot és az azt követő időket. Balcescu Miklós, ez a széles látókörű politikus és modern gondolkodó, bojár családban született 1819-ben. Huszonegy éves korában már tagja volt egy kisbojárokból és értelmiségiekből alakult összeesküvő csoportnak, amely az idegen elnyomás ellen harcolt és amely a földreform s a független polgári nemzetállam megvalósítását tűzte ki céljául. Az összeesküvést leleplezték, Balcescu két esztendőt fogságban töltött s kiszabadulása után történelmi tanulmányokkal kezdett foglalkozni. 1845-ben megindítja a Magazin Istoric pentru Dacia (Dácia Történelmi Tára) című folyóiratot. Már ebben a lapban is, de későbbi műveiben egyre inkább világossá válik, hogy a történelemben tisztán látja az osztályharcok szerepét. 1846. tavaszán Párizsba megy, bekapcsolódik az ottani mozgalmi életbe. Olaszországba kerül, majd a februári forradalom napjaiban újra Párizsban van. A forradalmi eszméktől telítve, társaival együtt visszatér Romániába. 1848. június 21-én kitör a forradalom A forradalmi kormány külügyminisztere lesz. A szultán és a cár csapatokat küld a forradalom leverésére. A forradalom elbukik, Balcescu Magyarországra kerül. A román-magyar együttműködés érdekében tárgyal Kossuthtal — akit igen nagyra tart —, Batthyányval és Szemerével is. Majd újra Párizsban van és az ottani román emigrációt szervezi. A megfeszített munka következtében régebben szerzett tüdőbaja kiújul. A reakció nem engedi vissza hazájába. Palermóig utazik és egy elhagyott szállodai szobában hal meg 1852. novemberében. Balcescu válogatott írásai csak ma jelenhettek meg magyar nyelven. A magyar — és ugyanakkor a román — uralkodó osztály céljaival és érdekeivel homlokegyenest ellentétben áll mindaz, amit Balcescu Miklós, ez a felvilágosult román politikus egy évszázaddal ezelőtt leírt. Valamennyi tanulmány és főként az azokban sűrített történelmi tények, bizonyítékai annak, hogy a társadalmi fejlődés Romániában és Magyarországon lényegében azonos volt. Balcescu írásai megcáfolhatatlanul igazolják, hogy e nemzetiségi ellentéteket az uralkodó osztályok mesterségesen szították és ezek csak arra voltak alkalmasak, hogy gyengítsék az országot, mert a széthúzó nemzet teljes mértékben tehetetlen a külső ellenséggel szemben. Ennek ellenkezőjét, vagyis azt hogy a szomszéd népek összefogása biztonságot és erőt kölcsönöz azoknak, bizonyítja a kötetben Balcescu egyik legkedvesebb — azonban befejez-venül maradt — munkájából, Mihály vajda életrajzából átvett részlet. A calugareni-i csata leírása ez. Calugareni a román Nándorfehérvár, vagy ahogy Balcescu nevezte, a román Thermopylae, ahol a maroknyi román sereg fényes győzelmet aratott a tízszeres török túlerő fölött. A román seregben magyar csapatok is verekedtek s ez a tény alkalmat ad Balcescunak, hogy itt is a román-magyar barátság gondolata mellett foglaljon állást. Balcescu már kizsákmányolókra és kizsákmányoltaka osztja a társadalmat. Világosan látja a fejlődés elvét. «A forradalom menete a románok történelmében» című tanulmányában többek közt ezeket írja: «Nézzünk bele a történelembe... látni fogjuk, hogy a román nép tizennyolc évszázad óta nem áll egy helyben, hanem szüntelenül alakulva és harcolva halad előre...», és: «Egy osztály uralma, egy egyén uralmához képest haladás volt, mint ahogy a jobbágyság is haladás volt a régi római birodalombeli rabszolgasághoz képest.» Az egy esztendővel később megjelent «A múlt és a jelen» című tanulmányában világszemlélete már közel áll a dialektikus materializmushoz. Így ír: «Az emberiség nem áll egyhelyben. Szakadatlanul halad előre, minden akadályt szétzúzva a cél elött... Különös érdekességgel bírnak magyarországi levelei, amelyekből kitűnik: írójuk világosan látta, hogy a népek összefogására, az elnyomással való közös szembefordulásra van szükség, csak ez teszi majd lehetővé a szomszéd népek ügyeinek békés és igazságos rendezését. A nagy román politikus és történész könyve, méltán számíthat a magyar olvasóközönség nagy érdeklődésére. S. Gy. A Napi- és Hetilapkiadó Vállalat hürdetési osztályának csekkszámlaszáma 61.080 Kérjük • vidék! hirdetőnket, hoff? hirdetési díjas csat * fenti szemen küldjenek be és feltét énül tüntessék fel szí is bem az összeget melyik tipra küldik: Magyar Nemzet. Friss Ujság. Kis Újság Független Magyarország Magyar Vasárnap Szabad Szó Népsport Szabad szál Kérjük mindenkor a hirdetés megjelenési napját is feltüntetni. Két sorsjegy I. L. Caragiale elbeszélései láncú Luca Caragiale, a nagy román író novelláskötete ez a könyv. Annak a Caragialenek, akinek élete tele van ellentmondásokkal, aki ugyan nem volt forradalmár, de aki a XIX. század végén már élesen látta osztályának — a román középosztálynak — és a burzsoáziának minden romlottságát, életképtelenségét. ‘ Mintha régi-régi fényképekkel teli album lapjait forgatná az ember, amikor Caragiele novelláit olvassa. Minden novella egy*«?y pillanatfelvétel. Mindennapi életében ábrázolja az író a minisztériumi tisztviselők, ügyvédek, részeges pópák, rendőrkomiszárok világát. Hazug világ ez, tele álszent képmutatással, felületes műveltséggel, ahol csak az számított embernek, aki tudott valamicskét franciául és a pincérnek így köszönte meg a kávét: «Mercit» A XIX- század végének Romániája elevenedik meg a könyv lapjain. Az élesre vasalt, de a sok használattól már kifényesedett zsakettek, zsírfoltos szalagú, fényes cilinderek, afive o’clock theci-nek világa. Az író maró gúnnyal ábrázolja alakjait, nevetségessé téve oszlásának minden finomkodását, az egész környezetet, amelyben él. Ő maga sehol nem fejti ki álláspontját, nem ítéli el nyíltan alakjait, de minden sorból érezzük, hogy megvetést érez ez iránt a társadalom iránt, amelyből azonban nem tudja kiszakítani magát. Kitűnő írás valamennyi novella. Néhány merész vonás és ott áll előttünk a minisztériumi kishivatalnok, az elszegényedett falusi család, a társadalomban helyét nem találó, semmire se való Canutája, a részeges, életvidám pópa, aki káromkodik, mert a gyertyák szörnyen füstölnek és ez árt az egészségének. Finom technikával dolgozik az író, egy-egy képén keresztül szereplőinek, egész életéről fogalmat alkothatunk. Hanyatló világ utolsó «virágzásának» idején írta ezeket a novellákat Caragiale. Olyan időben, amikor még látszólag minden rendben volt, s csak kevesen tudták, kevesen érezték, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Ezek közé a kevesek közé tartozott az írés is. Látta, érezte, hogy ez a társadalom, amelyben él, hazug, felszínes, életképtelen. Látta, a hivatalok, minisztériumok bürokráciáját, benne élt a polgári életformában, belülről látta életüket, amely törtetésből, a pénz hajszolásából állt s kifelé az «előkelő eleganciát» mutatta. Gúnyolja kortársait, de ugyanakkor — és ez vitathatatlan — szánalmat is érez irántuk. Ebben talán a mi Mikszáthunkhoz hasonlíthatjuk Caragialet. Látja a hibákat, , tudja, hogy azokon változtatni kellene, de kiutat nem lát. Osztálykorlátai megakadályozzák abban, hogy felismerje annak az osztálynak a szerepét, amely egyedül van hivatva arra, hogy a román népet kivezesse abból a zsákutcából, amelybe a bojárok és a burzsoázia szövetsége juttatta a munkásosztályéi. Mégis haladónak mondhatjuk Caragialet, mert van ereje és bátorsága hozzá, hogy kimondja az igazat kora társadalmáról. És ezt úgy mondja ki, ahogy az akkori román irodalomban csak igen kevesen. Novellái élvezetes, tartaim** olvasmányok és ebben nem kis része van a fordítónak, aki kitűnő írói érzékkel adja vissza az eredeti szöveg minden fordulatát, finom, könnyed, de ugyanakkor gyilkos iróniáját. (Révai) V. B. 2 Varsóban, a II. Békevilágkongresszuson Békedíjjal jutalmazták Mihail Sadoveanu legutóbbi regényét, a „Mitrea bokor útjá“-t. A kiváló művet valamenynyi népi demokratikus ország nyelvére lefordították és a bolgár, albán, lengyel, cseh és magyar dolgozók százezrei, milliói olvassák azóta és merítenek gondolataiból erőt további kemény harcaikhoz. Mihail Sadoveanu új regényének hőse Mitrea Kokor béreslegény, a regény az ő életét mondja el. Sadoveanu kiemeli a dunamenti falucska sok vágányon futó életéből a legfontosabb szálakat, színeket, sorsokat, amelyek a leghűebben tükrözik vissza a nyomorult zsellérfaluk „Partja Szakadt" két évtizedét. Mitrea Kokort kiskorában csak az apja szereti, az anyja gyűlöli és üti veri, ahol élt. Tulajdonképpen Lungu lenne a becsületes neve, de pofonoktól elgörbült orra miatt a Kokor, vagyis „Daru“ gúnynevet bigygyesztik rá a jókedvű falusiak, akiknek a csipkelődés az egyetlen örömük az életben. Mitrea bátyja, Gica Lungu kapzsi, vérszívó malmos, aki a korán árván maradó Mitreát kiforgatja szülői örökségéből és eladja Háromorrú Kosztreának rabszolgául. A hájférfi, puskával-korbácscsal ítélkező, bőrnyúzó földbirtokos rémuralma közepette Mitreának hamar felnyílik a szeme és magamagától meglátja a tömérdek igazságtalanságot. A Háromorru Uraság sokszor úgy megkorbácsoltatja, hogy majd baléba!. Hiába kínozzák, annál makacsabbul ragaszkodik az egyszer már önnön-bőrén megismert igazsághoz. Sanyarú, nyomorúságos életének egyetlen vigasza bátyja feleségének húga, a gyönyörű Anasztaszja. Megható, tiszta szerelem szövődik köztük, akár a vihar utáni szivárvány íve az égen. t1 ’ f ‘ f ■ Utána katonának áll, ahol megtanul irni-olvasni s kapcsolatba kerül az Eszme bátor harcosaival. Életreszóló barátságot köt Florea Koszlával, a tüzérezred patkoló kovácsával, aki régi szervezett munkás és irányitja Mitrea ideológiai fejlődését. A sors aztán a háború véres vágóhídjára sodorja a román katonákat is a Hitlerrel cimboráló román kapitalisták parancsára. Mitrea eddig csak gyűjtőtte a fennhéjázó németeket, most már meg is veti őket gyávaságukért. Megsebesül a kováccsal együtt, majd szovjet fogságba kerülnek. Rövid idő alatt megismeri Mitrea a szovjet embereket, akik különbek nála és mindenkinél, akiket ismert egész életében. Rajtuk keresztül pedig a szovjet élet hétköznapi csodáit, csodálatos hétköznapjait. Mitrea pártiskolára kerül, tanul éjjelnappal. A szovjet,román különbéke után Mitrea a Tudor hadosztály alhadnagya lesz és kiveszi rérészét a felszabadító harcokban. A súlyos felszabadító harcokkal párhuzamosan Sadoveanu mesteri egyszerűségű eszközökkel ábrázolja Malu-Szurpat életét; a dunamenti dolgozó parasztok öntudatra ébredését; harcukat a pópával, földesúrral, álnok, dupla vámot szedő molnárral, hitehagyott zsandárokkal, babonával, pletykával. Anasztaszja pompás fiúgyermeket szül Mitreának; a falu szájára veszi érte, míg Mitrea haza nem tér. Mitrea Kokor első dolga, hogy érvényt szerezzen a román kormány földosztó rendeletének és kiosztja Malu Szurpat parasztjai közt az uraság földjeit. Politikai téren is rendet teremt: megbuktatja tulajdon basáskodó bíró bátyját, Gica Lungut, aki Háromorrú Kosztrea úr zsoldjában a nép java ellen tör. Mondhatatlan öröm tölti meg a parasztok szívét, mikor látják: Gica Lungu vezeti a mezsgyehúzó ökröket és a Háromorrú Kosztrea úr tartja az ekeszarvát — életében először... Mindezt millió színnel, filmszerű elevenséggel írja le Sado, véanu. Rövid, tömör mondatok pergő dialógusai, kitűnő jellemábrázolásai, ízes, népi nyelve, kerek cselekmény-szerkesztése az első oldalaktól kezdve lekötik az olvasót. „Kevés szóval ilyen sokat elmondani csak igazán jó írónak sikerülhet!“ — írta Sadoveanuról egyik szovjet kritikusa. Szemünk láttára bomlik ki Mitrea élete, öntudata. Az ősz, tönösen hangoskodó béreslegény, bői osztálytudatos kommunistává fejlődik, aki tudja: „A maluszurpatiak elsorvadnak a múlt árnyékában“. Ezekre vár a forradalom. A régi rendet teljes egészében fel kell fordítani. A szocialista állam késedelem nélkül el fogja látni az egykori rabokat a tudomány minden hatalmával, úgy, hogy ahol valamikor sár, tenger közepén kunyhók álltak, széles utak és villanyvilágítású házak nöjjenek; ahol az aszály sújtott, csatornán folyjék a víz gyönyörűsége; ahol gyötrődve izzadt az ember, gépek könnyítsék meg a munkáját! Szabaduljanak meg a múlttól, lépjenek be a világ új korszakába,. ..“ Mihail Sadoveanu minden eddigi írása a román nép múltjából merítette tárgyát; a „Mitrea bokor útja“ az első műve, mely a jelen problémáihoz nyúl bátor, biztos kézzel és a távoli jövőbe mutat utat. Tagadhatatlan, hogy Mihail Sadoveanunak jelenünk felé fordulásában nagy szerepe van annak, hogy a kitűnő író teljes erejével belekapcsolódott a nemzetközi békeharcba. . A „Mitrea Kokor útja“ sok teekintetben a magyar dolgozó parasztok útja is. A Kokor vívta kemény harcokban saját küzdelmeikre ismernek a népnyúzó földbirtokosok és kulák lakásaik ellen és megegyezik sorsuk abban is, hogy mindkét népet a nagy Szovjetunió indította el a felszabadulás dicsőségteljes útján, az emberi élet felé. Sadoveanu harcos írói és emberi állásfoglalása példa íróink számára is: így kell a tollal a békéért és az emberért, egy idejűleg és sikeresen küzdeni. * A kiváló regényt Réz Ádám fordította magyarra kitűnő nyelvérzékkel, mely az eredeti mű minden szép ízét és színét hűen tükrözi vissza. Hisstady József Mitrea bokor útja Mihail Sadoveanu regénye