Népművelődés, 1952 (2. évfolyam, 1-5. szám)
1952-01-01 / 1. szám
megpróbálta a maga oldalára állítani Caragialet. Ezért 60-ik születésnapjára zajos ünnepséget terveztek, az író azonban elutasító választ adott. Mi sem természetesebb minthogy a régi Akadémia, amely a polgári társadalom szolgálatában állott, elutasította Caragiale jutalmazását, és époly természetes, hogy az új Akadémia, a Román Népköztársaság Akadémiája, Caragialet post mortem tagjává választotta. A magyar olvasóközönség annak idején nem nagyon ismerte Caragialet. A két nép uralkodó társadalma mindent elkövetett, hogy fenntartsa az ellenségeskedés légkörét. A felszabadulás óta magyar dolgozó tömegeink sorra megismerik a testvéri román nép irodalmi és tudományos kiválóságait. Caragiale színdarabjait a magyar színházak állandóan műsorukon tartják, az Állami Könyvkiadó még 1948-ban novelláskötetet adott ki Caragiale fordításokkal. .Most, születésének századik évfordulója alkalmával újabb, bővített kiadás jelenik meg Caragiale elbeszéléseiből, hogy városi és falusi dolgozó tömegeink közelebbről is megismerjék a román irodalom kiváló alakját, Ion Luca Caragialet. /í 'tíW'W’ö'f't' otC'C’fotiLO'S — Ezek szerint azt állítod, te jan, hogy többet kérek tőled tíz kapanapszámnál? Igy-e? — Ééén? ... Úgy emlékszem, hogy azt is elvégeztem. — Két esztendeje, amióta itt vagyok, neked nem akaródzik hozzászokni a rendhez? — Hát, nagyságos uram, sok éhes száj vár otthon ... . — Aztán, nekem nincsen nagy családom, te Ion? Tudhatnád, hogy itthon négy gyermek, két leány meg az intézetben odabent a városban. — Hinnye! Még a városban is. — Párisban is van két fiam. — Jaj szegény fejünknek! — Na látod, te Ion, nekem is megvan a magamé. — Igenis, nagyságos uram, de én amondó vagyok, hogy mindenki a saját gyermekeit nevelje. — Aztán, te Ion, tán én rád bízom, hogy neveld őket? — Dehogy, nagyságos uram, de ha az ember kapál, adják meg neki, ami dukál. — Megállj csak, te Ion, megadom én neked, ami dukál. Ezzel aztán odamegy a paraszthoz és csépelni kezdi agyba-főbe. Kábultan botorkált el a paraszt és megy panaszt tenni a községházára. Alig telik belé egy óra, beállít a bíró, a bojár házába, kezében szorongatva kucsmáját. — Nagyságos uram, mit csinált az a ton, az a semmirekellő? — Nem a te dolgod az, bíró, nézz te csak utána, hogy elég ember legyen holnap a munkán és ne felejtkez el arról az adósságról sem, tudod, mert aztán... — Igenis, nagyságos uram, csókolom, a kezét-Ion a következő napon egy kérvénnyel az alprefektushoz megy, aki dönt a kérdésben és a döntéssel a bíróhoz utasítja. Amikor a bíró megpillantja a hivatalos pecsétet, odaszól a parasztnak. — Aztán minek mutatod ezt nekem? , Vidd a bojárhoz. — Van eszemben, hogy megint agyonverjen?! Vigye csak kend oda neki. — Én aztán nem viszem neki, mert megint emlegetni fogja az adósságomat. A paraszt fuvart fizet, bemegy a városba, írásbafekteti a panaszt és átadja a prefektusnak arról, hogy a bérlő mit követel tőle, meg hogy istenesen megverték. ^ ^ 1. A prefektus azt sem tudja hányadán áll, úgy fő a munkától a feje. A helyi kormánypártot kettésza rtat ION LUCA CARAGIALE kadás veszélye fenyegeti, s ha a kormánytól még az a néhány mameluk is elpártol, akkor az ő állásának is lőttek s aztán ... nagy a család ... így hát az alprefektushoz küldi a parasztot a sérelmével. Az alprefektusnak pedig van egy némely elintézésre váró magánügye a bérlővel, elküldi hát a parasztot s megnyugtatja, hogy hazafelé menet úgyis utoléri. Csakugyan utoléri és el is hagyja. Amikor megérkezik a községbe, magától értetődően a bérlőnél tölti az estét. Lakmározik, alaposan megöntözi a torkát, ledül egy-két órára, majd felmegy a községházára karonfogva a bérlővel és hivatja a kérvényező parasztot, hogy vizsgálják meg az ügyét. Amint megjelenik a paraszt, a bérlő tüstént üvölteni kezd, kivörösödve a méregtől: — Te bocskoros, te tökkelütött, te büdös paraszt, te! Még te akarsz ujjat húzni velem?!... Kimért léptekkel odamegy hozzá és kegyetlenül kezdi ütni-verni. Az alprefektus odaszól neki szelíden: — Nagyságos úr! Arghir nagyságos úr! De a bérlő annyira belelovalta magát, hogy rá se hederít. Egyre csak ütlegeli s amikor már belefárad, akkor otthagyja tajtékozva. — Most aztán megkaptad a kivizsgálást! Amint a paraszt egy kicsit magához tér, az alprefektus hozzáfordul: — Na mondd csak el, hogy is volt.. . — Aztán ,maga nem volt itt? — Nem ezt kérdem, hanem a másikat. — A másik sem különbözött ettől. Csak még egy ilyen verés hiányzik és egész nyáron nyomhatom az ágyat, télen meg éhen pusztulhatok. Elvégzem én inkább azt a tíz napszámot s aztán lesz, ami lesz ... — No lám, van neked sütnivalód. Ember! amikor a zsellér meg a bérlő egyetért, akkor egyik sem látja annak a kárát; ha megértés, ha szeretet van a paraszt és a bérlő között, az áldást jelent egyiknek is, a másiknak is ... még most sem érted? •.. az ember inkább szeretettel és békességgel, érted ugye, annak ellenére, hogy érted ugye. .. hogy is fejezzem ki magam... hogy végtére is rend legyen és béke az emberek között... Aztán még így egy álló órán keresztül az alprefektus adja a tanácsokat és nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire gondját viseli a kormány a föld népének, elmondja, hogy a parasztot., és a többi... és a többi... Befejezésképpen pedig megírja a prefektushoz szóló jelentést, melyben közli, miszerint a nézeteltérések békés úton megoldódtak. 27