Művelődés, 1958 (11. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám
44 BARBU STEFANESCU DELAVRANCEA Száz esztendővel ezelőtt született. Mindenekelőtt kiváló próza- és drámaíróként irta be nevét a román irodalomtörténet nagyjai közé és ugyanakkor mint jótollú újságíró és lenyűgöző hatású szónok emelkedett ki kortársai közül. A centenárium alkalmával életműve újból országos érdeklődés középpontjába kerül. Joggal és méltán. Szegény szülők gyermekeként vitte sokra. Van úgy, hogy néha kiszámíthatatlan a sors szeszélye. Ami nem adatott meg Eminescunak, Creangănak, Caragialenak („Időben-siker, pénz, háború, béke...“ Ady) — megtagadhatta volna a sors tőle is, de mégis kivételt tett. Ő pedig a legnagyobb siker és dicsőség közepette sem felejtette el soha a bukaresti külváros nyomorúságos, inségverte negyedét, ahonnan elindult, éjjel-nappal fuvarozó édesapja keserves kínlódását. Bármily messze került övéitől, egész életútján elkísérte nagyanyja sok szép meséje, mintha otthonról hozott, soha el nem fogyó hamuba sült pogácsa lett volna, ízét mindig szájában érezte, valahányszor írói tolla után nyúlt. .......Fejemet az ölébe hajtva, egyetlen mesét sem tudtam végighallgatni. El volt varázsolva az öle, a hangja, a lenszál, ezek aztán észrevétlenül elraboltak, ő meg mosolyogva nézte, hogyan álmodom.“ (Bunica — A nagyanyó). Nagyanyja nemcsak az álmok, a mesék csodás világa felé ragadta észrevétlen, — bűvös személyiségének emléke elválaszthatatlanul forrasztotta sorsát övéihez, az egyszerű emberek nagy közösségéhez. A népélettel való szoros kapcsolata döntő módon nyomta rá bélyegét egész életművére. Az egyszerű emberek gondjának-bajának nemcsak a törvényszék tárgyalótermeiben volt félelmetes hírnevű képviselője, — bár ügyvédi reputációjátkétségkívül ennek köszönhette, — hanem a szépirodalomban is: „Áhítatos imádattal szereti népét, — írta róla kortársa, Alexandru Vlahuţă, — és nincs senki, aki jobban megértette volna a régi dalok és legendák lelkét és mélységét.“ Ezért van az, hogy B. St. Delavrancea pozitív növeli adőseinek alakját a népköltészet levegője veszi körül. Prózája sajátságosan lírai, nem egyszer balladai feszültségű, s ugyanakkor realista és romantikus elemek különleges ötvözete. Mit értsünk mindezen? Novellái általában a való élet tényeire, eseményhálózatára épülnek, a román nép szomorú múltjának és akkori jelenének fájdalmas-derűs pillanatai elevenednek meg bennük. Hol törökdúlás perzselte fel a határt, hol a bojári kapzsiság rántotta ki a szegény ember lába alól az utolsó darab földet. A bizonytalanság és életveszély állandósulása tengernyi szenvedést zúdított a föld népére. (1858-1918) Az emberek az erdők sűrűjében kerestek menedéket ezekben a mostoha időkben. Nem válogatott senki a fegyverekben. Élet és halál mezsgyéjén az ellenállás minden formája jogosnak és szükségszerűnek tűnt: „Ragadjatok fejszét, kapát. Ami nekünk rendeltetett, az legyen a sorsunk mindannyiunknak.“ Csakhogy nem mindenki érte el az erdőt. Suier és Kira, igen, („Suier“), Miu és Cabila azonban nem menthette át életét békésebb napokra („Răzmirița“). B. St. Delavrancea írásművészetében talán nem következetlenség, kisiklás a realista és a romantikus elemek egymásmellettisége, párhuzamossága, hanem mintha — nála is és főleg M. Sadoveanu életművében — a valóság és a népköltészet szintéziséből szükségképpen következő kettősség lenne. Sultănică eszményi szépségű portréja, gyémántkeménységű jelleme és környezetének gonoszsága, irigysége közötti áthidalhatatlan ellentét már a novella első fejezetei után előrevetíti szomorú végét. Az író nagyapjának és nagyanyjának határtalan odaadása és szeretete megkapó egyszerűséggel jut kifejezésre két elbeszélésében. A két öreg alakja a népmesék hőseinek tulajdonságaival áll előttünk anélkül, hogy a legkisebb mértékben is bántaná valóságérzékünket. Mind a két rövidlélekzetű írás az áhítat legmagasabb fokán sikerült remekbe és felejthetetlen élménye marad mindenkinek, aki egyszer elolvasta. Egy példát említsünk még arra, hogyan szövődnek össze elválaszthatatlanul a valóság és a népmese fantasztikus elemei Delavrancea írásművészetében. Egyik meséjében a román Borsszem Jankó, Neghirtiţă társaságában járja be egykori országát a trónjáról letaszított király. Fején —a korona helyett — keserűlapi, kezében — királyi jogar helyett — somfabot. És nagyon elcsodálkozott azon, amit látott: ..— Mondd csak, Neghiriţă, miért ütik azt az embert, úgy üvölt, mintha nyúznák? — Mert a király süket és nem hallja — válaszolta Neghiniţă. — Mondd csak, miért van annyi mezítelen ember? — Mert a király vak és nem látja. — Mondd csak, Neghiniţă, annak az öregnek, aki ott dolgozik, miért jut csak száraz kenyérhal? — Azért, hogy a király telezabálhassa magát (Neghiniţă). A századforduló királyi Romániájának valósága természetszerűen épült be a mese tradicionális keretei közé. Kira helyzete sok tekintetben hasonlít a M. Sadoveanu „Baltagul“ című regényéből jól ismert hősnő helyzetéhez. Mindketten a magányos asszony sokszor elviselhetetlenül nehéz életét élik fenn a havasok között. Életük javarészét férjük hazavárásának idegtépő napjai, hetei töltik ki. Kira sorsa azonban még sivárabb. Sok nehéz esztendőt töltött már a havason minden emberi közösségből kirekesztve, hűségesen osztozkodott urával az állandó bizonytalanság, az űzött vad sorsában, hogy biztosíthassa az életből kiszorult, de emberméltóságára büszke, sorsa ellen lázadozó szegény ember legutolsó menedékét, a családi fészket. Kétségtelenül ez a legnagyobb áldozat, amelyet egyszerű asszony férjéért, családjáért s ezen túlmenően a jövendőért akkor hozhatott. A novella cselekménye azzal kezdődik, hogy Kira ezúttal más állapotban várja haza az urát, miközben „a szél vadul rohan s egyre fokozódó vad nótát üvölt.. . Kira keresztet vetett... Szíve alatt új életet érzett megmozdulni ...“. Fiút szeretett volna és legalább a gyermeke számára emberséges, békés élet nyugalmát biztosítani. Aztán hirtelen beléhasitott a balsejtelem: „— Jaj nekem, — szólalt meg halkan ... — az ember a szélviharban ment el s a gyermek is fergetegben mozdult meg!“ Egész éjjel álmok és látomások gyötörték. Urát másnap holtan hozták haza bajtársai és így később a szép szál legénnyé emberesedett fia sem kerülhette el, de nem is akarta elkerülni az apja sorsát. Az eddigiekből talán eléggé kiviláglik, hogy itt a cselekmény és a jellemábrázolás jellege romantikus: — lélektani és logikai motivációja tartalmában primitív szemléletű világkép, formájában folklorisztikus gyökerű szín- és vonalvezetés szintézisének remeke; — egészében pedig az adott történelmi és társadalmi valóság hiteles művészi tükörképe.