Muzsika, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám - ERNEST ANSERMET: Kodály Zoltán mint alkotó
ERNEST ANSERMET: KODÁLY ZOLTÁN MINT ALKOTÓ A Nyugat zenei érdeklődése a háború óta fokozottan olyan esztétikai jellegű kísérletek felé fordul, amelyek merő technikává alacsonyítják a muzsikát. A mesterségnek és az új line hajhászásának biztosított elsőbbségben, a zenének technika útján kívánt megújításában Sztravinszkij egy húron pendül a dodekafonistákkal. Ez a szemlélet, amely szem elől téveszti a zene emberi jelentését, sőt végzetesen a muzsika értelmének kiforgatására vezet, kultúránk mélységes válságára utal. Mert a zene nem csupán művészet, hanem művészetből sarjadzó nyelv is, amely valóban csak akkor hatásos, ha a Szép feltételeivel áll összhangban. Hangsúlyozom, a zenében a nyelvezet kezelése a művészet, nem pedig végcéljának, rendeltetésének vagy hatásának irányítása, mely utóbbiak az emberi érzésvilág sokrétűségének és normáinak kifejezésére hivatottak. Ez azt jelenti, hogy a muzsikus esztétikai tevékenysége csak annyira értékes, amilyen mértékben saját személyének, mint érzelmi lénynek, elkötelezettségét művében kifejezésre juttatja. Azaz, az érzésvilágnak a zenei műben kifejezésre jutó sokrétűsége és normái az ember erkölcsének értékmérői, mégpedig olyan értelemben, hogy az emberi érzékenység, a cselekvésben hajtóerőként közrejátszó érzelem önnön értékét határozza meg a kozmikus és az emberi világ előtt. Ilyképpen a zene végső fokon az emberi erkölcs esztétikai kifejezője. Gondolati létbe, képzeletbeli világba vezet, ahol az ember, megszabadulva az anyagi lét bizonytalanságaitól, érzésmódján keresztül ébred rá a létéből fakadó lehetőségekre. A zenei alkotásban a külső kötöttségektől felszabadult lélek hívja életre a mű tárgyát, éppen ezért ad önmagáról eszményi és törvényszabó jelentést. Ha viszont ez így igaz, akkor minden zenemű kettős értékkövetelményt támaszthat: erkölcsit és esztétikait. Az esztétikai követelmény a formák állandó megújhodását, a zenei lényeg kívánatos frissítését célozza. A zenész képzelőerején és találékonyságán múlik, hogy ennek megfeleljen. De az ilyen találékonyság mit sem ér, ha nincs összhangban a kifejezés kényszerítő erejével. A mű tehát megfelel az esztétika követelményeinek, ha alkotója kellő kifejező erővel rendelkezik és ura a nyelvnek. A muzsikus ne kényszerítse önmagát arra, hogy újat alkosson s műve ezáltal jelentsen új hozzájárulást a zenéhez. Muzsikája azért legyen új, mert az egyéniségnek hiteles kifejezője, az egyéniség pedig mindig eredeti. Mindaz, ami a muzsikában kifejezésre jut, egyébként mindig az emberi személyiség általános vonásaira utal, de sajátos módon. Az utóbbi viszont az alkotó egyéniségre, továbbá arra a közösségre jellemző, amelyhez a szerző tartozik. Ezért a zene ha nem is nemzetközi nyelv, amint túl gyakran hangoztatják, olyan nyelvezet, melyen a legkülönfélébb emberek érintkezhetnek egymással és felismerhetik egymás emberi voltát, sőt egymástól eltérő sajátosságait is. Egy zenemű attól lesz jelentős, hogy a művész nem fontolgatva, hanem ösztönösen és mint Ernest Ansermet .