Nagy Kalendárium, 1958

Jon Luca Caragiale: A román árendás

JON LUCA CAR­AGI­ALE A fMICUA CvkMjdaL — Szóval, azt mondod, Jon, hogy én még tíz napi kapálást akarok a nyakadba sózni? — Tekintetes úr... én elvégeztem a magamét. — Két éve vagyok itt, s azóta csak te nem akarsz kötélnek állni, mi? — Hajaj, nagy a család tekintetes úr ... — Hát az enyém nem nagy, hallod-e? Itt is van négy gyermekem, két lányom meg a városi Intézetben... — Nohát, még a városban is!! —• Két fiam Párizsban .. . — Jajaj, szegény fejünk!! —• Láthatod, hogy nekem is éppen elég a bajom. — Látom én, tekintetes úr, dehát amondó volnék, hogy kiki nevelje fel a magáét. — Micsoda? Én tán veled akarom felnevel­tetni őket? —• Azt nem mondom, tekintetes úr, csak a kapálás dolgában nem hagyhatom a magam iga­zát. — Megállj, Jón, megkapod a magadét. Ezzel odamegy a paraszthoz és öklözni kezdi a fejét. A paraszt kabultan kimenekül és a község­házára siet panaszt tenni. Egy óra múlva megjelenik a bojár­­portán a bíró, kucsmáját a kezében szorongatja. — Ugyan mit tett az az akasztófáravaló Jón, tekintetes úr? — Nem a maga dolga, bíró uram; inkább az­zal törődjék,­­hogy holnapra itt legyenek a mun­kásaim, és ne feledkezzék meg az adósságáról, mert különben ... — Meglesz tekintetes úr kezét csókolom. Másnap Jón kérvényt visz az alprefektushoz, az láttamozza és a bíróhoz utasítja. A bíró megvakarja a fejét és azt mondja: — Minek hozod énhozzám? Mutasd meg a bo­járnak. — Még mit nem? Hogy megint fejbeverjen? Mutassa meg kend. — Már pedig én nem mutatom, mert akkor újból előveszi az adósságot. A paraszt bemegy a városba igával, és írásban panaszolja a prefektusnak, hogy a bérlő tíz napi kapálásra akarja fogni, s meg is verte. A prefektus nyakig van a munkában, mert a kormánypárt helyi szervezetében veszedelmes széthúzás ütötte fel a fejét, s ha a kormány elveszíti híveinek egy részét, ő is elveszíti az ál­lását ... pedig nagy családja van neki is. Ezért az al­prefektushoz utasítja a paraszt pa­naszát. Az alprefektusnak amúgyis van egy s más személyes elintéznivalója az árendással, hát hazaküldi a parasztot, hogy majd útközben beéri. Be is éri, sőt el is hagyja. Ahogy megérkezik a községbe, persze mindjárt az árendáshoz tart. Nagyot eszik, iszik, alszik egy-két órát, ka­­ronfogja az árendást, beállít vele a községházára és odahívatja a panaszost. Ahogy meglátja a parasztot, az árendás elvö­rösödik dühében és ráordít: — Piszkos, büdös bocskoros, te akarsz engem perbe fogni?!... Ráront és elkezdi ököllel verni a fejét. Az alprefektus szelíden csitítgatja: — Argir úr, Argir úr... De az árendás se nem lát, se nem hall veszett haragjában. Tovább csépeli a szerencsétlent, csak akkor engedi ki a keze közül, amikor bele­fáradt. Kimegy, de az ajtóból még visszakiáltja: — Jobb lesz, ha leszoksz a panasztevésről! Mikor a paraszt magához tér egy kissé, az ál­prefektus megkérdi: — Nohát, mondd csak el, hogyan történt i. t ■— Hiszen látta az alprefektus úr is .. t !— Nem ezt, amazt. — Amaz is csak­ így történt, mint emez* Ha még harmadszor is nekem esik, egész nyár

Next