Szabad Nép, 1950. március (8. évfolyam, 51-76. szám)

1950-03-11 / 60. szám

Beszélgetés Guidi elvtárssal az Olasz Vegyipari Szakszervezet főtitkárával Negyven év körüli, ráncoktól barázdált arcú férfi­út velünk szemben a Közlekedési Alkalmazottak Szakszervezetének „Vörös Csillag" üdülőjében. Eugenio Guidi elvtárs, az Olasz Vegyipari Szakszervezet főtitkára, aki, mint a vasárnap megnyíló Vegyipari Dolgozók Nemzetközi Szervezete előkészítő bizottságának elnöke érkezett Budapestre. Guidi elvtárs, az olasz munkás­­osztály régi, kipróbált harcosa. A fasiszta uralom alatt a földalatti mozgalom­ban dolgozott és a háborúban partizánként harcolt a fasiszták ellen. A fasiz­mus bukása óta tevékenyen veszi ki részét az olasz munkásság jogaiért foly­tatott harcban. Kérdéseinkre szívesen és részlete­sen válaszol. Hangja megtelik szen­vedéllyel, amikor az olasz munkás­ság harcáról beszél, amelyet az egy­ségért, a szakadár egységbontók el­len folytat. — A szakszervezeti egység, a mun­kásosztály egysége ma elsőrendű fon­tosságú kérdés a nemzetközi mun­kásmozgalomban — mondja. — Az­­amerikai imperialisták minden esz­közt megragadnak, hogy szakadást idézzenek elő a munkásmozgalomban, megbontsák és részekre osszák a munkásosztály sorait. Létrehoznak új szakadár, a Szakszervezeti Világszö­vetségen kívül álló szakszervezeteket, amelyek az amerikai dollárokból táp­lálkoznak. Ezekkel a törekvésekkel természetesen Olaszországban is ta­­lálkozunk. De hadd soroljak fel né­hány jellemző adatot és példát arra, hogy mennyire kudarcot vallottak az egységbontó törekvések az olasz munkásosztály széles tömegei közt. Jellemző, hogy 1949 júniusától a CGIL (az olasz SZOT) taglétszáma 5.200.000-ről 5.500.000-re növekedett. A szakadárok a legnagyobb erőfeszí­téseik ellenére sem tudtak félmillió­nál több tagot toborozni magaiknak és ez a félmilliós tömeg sem egysé­ges. Az olasz gyárakban és üzemek­ben gyakori eset, hogy a szakadár szakszervezetek tagjai — bár szak­­szervezetük vezetősége ezt megtiltja — a CGIL mellé állnak a munkás­­osztály jogaiért folyó harcokban. —■ Elmondok talán ennek bizonyí­tására egy példát is —folytatja Guidi elvtárs. — Avellinoban, egy Nápoly melletti csersav-üzemben az összes dolgozókat elbocsátották. „Nincs szükség csersav-gyártásra — mondták a gyárosok —, mivel a csersavat Amerikából importálják.“ Ezt az ál­láspontot az amerikai zsoldban álló szakadár szakszervezeti vezetők is magukévá tették. Más­­ volt azonban a dolgozók álláspontja és a CGIL fel­hívására megszállták a gyárat és ki­kényszerítették a további termelést. Ez az eset világosan megmutatta a gyárban dolgozó szakadár szakszer­vezeti tagoknak, hogy kinek az olda­lán is áll a vezetőségük. Levonták a tanulságot: eltépték szakadár igazol­ványukat és csatlakoztak a CGIL- hez. De felsorolhatnék még ezer és ezer hasonló akciót, amely mind a szakadárok vereségével végződött. Ezután Guidi elvtárs röviden is­mertette a Szakszervezeti Világszövet­ség szakmai tagozatainak és a vasár­­nap megalakuló vegyipari szakosztály jelentőségét: — Az egyes ipari szakosztályoknak az a céljuk, hogy ne csak az egyes orszá­gok szakszervezeti központjai között legyenek nemzetközi kapcsolatok, ha­nem az egyes országok ipari szakosz­tályai között is. Az ipari szakosztályokon keresztül egy-egy szakma dolgozói kezet nyújtanak egymásnak és közös erő­vel harcolnak jogaikért és a békéért. Az egység szempontjából nagy jelen­tősége van a szakmai szövetségnek, mert a dolgozók egységét sokkal köny­­nyebb egy szakmán belül megvalósí­tani. A szakmai szövetségek már egész sor iparágban megalakultak és megvalósítják a különböző kulcs­iparágak dolgozóinak szoros nemzet­közi összeköttetését.­­ Ami a vegyipari szakosztályt illeti, megalakulásának a mai nemzet­közi helyzetben az ad fokozott jelen­tőséget, hogy a vegyipar rendkívül fontos iparág a háborús előkészületek szempontjából. Az imperialista orszá­gokban a vegyipari trösztök urai mind­inkább a háborús készülődés szolgála­tába akarják állítani a vegyipar ter­melését. A vegyipari szakosztály meg­alakulásával azonban megsokszorozó­dik majd a vegyipari dolgozók ereje és így hatványozottabban, sokkal egy­ségesebben szállhatnak majd síkra a háborús uszítók terveinek meghiúsítá­sára, a béke védelmében. Végezetül Guidi elvtárs röviden el­mondja magyarországi benyomásait: — Az elmúlt hónapban voltam először Magyarországon. Akkor csak egy na­pig tartózkodtam a magyar főváros­ban. Akkor is, most is mély benyomást tett rám a népi demokratikus Magyar­­ország dolgozóinak felszabadult, gond­talan életmódja és az a hatalmas len­dület, amellyel a szocializmust építi. Amikor Magyarországra elindultam, tudtam, hogy milyen országba megyek. Mi, olasz dolgozók — a keresztény­­demokrata kormány minden rágalma és hazugsága ellenére — értesültünk mindazokról a vívmányokról, amelye­ket a szocializmus felé haladó Magyar­­ország munkásosztálya élvez. De amit itt találtam, az minden várakozáso­mat felülmúlta. Ezek a benyomások még nagyobb erővel és bizakodással töltenek el, új erőt merítek belőlük az olaszországi munkásság jogaiért folyó kemény harcban — fejezte be nyilatko­zatát Guidi elvtárs, a Vegyipari Dol­gozók Nemzetközi Szervezete előké­szítő bizottságának elnöke. ★ A Nemzetközi Vegyipari Szövetség március 12—14-i alakuló konferenciá­jára pénteken megérkezett a francia küldöttség, Paul Pigelet, a Vegyipari Szakszervezet és Robert Paul, az Üvegipari Szakszervezet küldötte és a lengyel vegyipari küldöttség egy tagja Viktor Drozd. Pavlenko „Boldogságáéban estéről­­estére komoly sikert aratott a Nemzeti Színház színpadán Mészáros Ág. S az utóbbi években nem ez volt az egyetlen kiemelkedő, örvendetes alakítása, tehet­sége, szorgalma népi demokráciánk leg­jobb színészei közé emelte. Érdemes, tanulságos megvizsgálni művészi útját. Szegény paraszti szülőktől szárma­zott, Ászáron született — ott, ahol Jászai Mari. A faluból korán elkerült, nevelőapja a debreceni színház szabója volt. Szeretett volna tanulni, de nem telt rá a pénzből, az első kereskedelmi­ből kimaradt. Tizenötéves korában ju­tott először színpadra.­ De hosszú éve­ken át meg se szólalhatott, vidéki sta­tiszta lett belőle, „kórustag”, ahogy a színháznál nevezik. Keserves élete volt akkoriban a vidéki színésznek; se re­ménye, se kilátása, — hát még a „némaszemélyzet”! Hosszú hónapokon keresztül egyszer sem lakhatott jól, faluról-falura vándorolt. A darabokat egy-két próbára játszották, művészet­ről, színvonalról álmodni sem lehetet. Egyszer valaki észrevette, szerepet adott neki. Szegedre került naivának. Ezt a szót a mai színházlátogatók sze­rencsére alig ismerik már. Mi az a naiva­ szerep? Egy szép barna kislány, aki három felvonáson keresztül énekel, emelgeti a lábát, a darab során többen szerelmesek lesznek belé, s a darab végén egy gazdag úriember feleségül veszi. Körülbelül száz ilyen szerepet játszott: a János Vitéz Iluskája, a Mosoly országa Mi-re is üdülés volt ebben a szennyes operett tengerben. Hajnaltól próbált, naponta háromszor is játszott. Lekváros kenyéren élt, hogy a színpadi ruháit megvásárolhassa, akkoriban ez is a színész gondja volt. 1939-ben csoda történt Pestre került. Ezer vidéki színész közül egynek, ha sikerült ez. A Nem­zeti Színházban lett segédszínésznő, havi százhúsz pengővel. Mehetett volna ugyan az operetthez is, nagyobb gázsi­val, de ő inkább a Nemzetit válasz­totta: azt remélte, fejlődhet, dolgozhat, tanulhat. Csalódott. A szerepei? Milyen figurák voltak ezek? Hazug, érzelgős, édeskés lányalakok, semmi közük az élethez. Shakespeare előadásnak, amíg a régi Nemzetiben volt, közelébe sem engedték. Néhányszor kiosztottak rá „nagyobb” szerepet, például Fejérvizy Béla „remekművében”, az Elcserélt vőlegényben. Éveken át egyetlen jelen­tős szerepe volt mindössze. Elkönyvel­ték, ha akadt parasztlány, cseléd „üd­­vöske”-szerep, kiengedték a színpadra. Az igazgató elé nem kerülhetett, nem tartozott a kedvencek közé. A felszabadulás­ Budán érte, szemben a lángoló, szét­lőtt csepeli gyárral. Gobbi Hilda jött ide érte, egy szovjet teherautón átvitte Pestre. Hat hétig egy öltözőben lakott a Nemzeti Színházban családjával, kis­gyermekével. Akkoriban a legtöbb színész úgy gondolta, évek is eltelnek, majd, amíg újra játszani lehet. De nem így történt. Még­ a tavasszal meg­indultak a színházak. Mészáros Ági számára az első hónapok nem hoztak nagy változást. Molnár Ferenc egy jelenetében játszott, aztán a Márkus Parkszínházban, a „Vannak még fér­fiak“ című vígjátékban. Élete első nagy szerepét 1945 őszén kapta. Szimonov orosz emberek­ ében játszotta Surát, a kommunista seffőr­­lányt. Ő addig szovjet darabot nem ismert, először félt, nem fogja meg­érteni. Próba közben szerette meg Su­rát: úgy érezte, a szovjet lány béke­vágyában kifejezheti a saját érzelmeit, irtózatát a háborútól, reménységét egy új, jobb világban, ahol ő is tehetségé­hez méltó helyet kap majd. Egyszerű és emberi hang szólalt meg ebben a darabban: ilyet még sose hallott. Hosszú éveken keresztül csak azt hallotta, hogy a kommunisták a kul­túra ellenségei, hogy a világirodalom klasszikusait betiltják. Mészáros Ági Moliéret először a felszabadulás után játszhatott a Nemzeti Színházban, a Nők iskoláját. Sikere volt, fölfigyel­tek rá, izgalmas napok voltak ezek: amikor a Szabadság-híd fa-elődjét el­vitte a jégár, nem tudott átjutni Pestre, az előadás elmaradt. Azóta már korán reggel átvitette magát a propellerrel: ott élt a színházban. Maga is érezte, mint nyílik, halad előre a munkájában. A Sok hűhó sem­­miért-ben Beatricet játszotta. Szívéhez nőtt ez a Shakespeare alak: nem ki­agyalt, valószínűtlen figura volt, ha­nem élő, hús-vér ember. Az első Go­ku­-darabban a Jegor Bulicsovban Surecska szerepét kapta meg. Újra megijedt, nem akarta eljátszani. Azóta ez a legkedvesebb szerepe. Minden évben előveszik. Valami egész új dolog tárult ki most előtte: a világ kettészakadt, azokra, akik a saját zsírjukban fürdenek és azokra, akik dolgoznak, küzdenek a jobb, igazabb életért. Itt tanulta meg, hogy a színész is mondhat véleményt, hogy­­állást foglalhat, pártos lehet. És ezután a klasszikus szerepekben is jobb lett: a Kényeskedőkben, Dan­­din Györgyben, Férjek iskolájában. Új emberek gyűltek a színházba: nem az unatkozó, a drága bérleteken rágódó, nagyképű régi közönség, hanem egyre inkább a gyárak, üzemek népe. Nem volt könnyű ezeknek játszani, egysze­rűbben, tisztábban, meggyőzőbben kellett a szerepet megszólaltatni s mindig úgy, hogy önmagán túl is mu­tasson, hogy mondjon valami olyat, ami a mai közönség felé hang­zik. De megérte a fáradságot: soha színész nem élhetett ilyen közel, így együtt a publikumával Mészáros Ági a Víz­­kereszt Violájával, a Szentiváréji álom Puckjával az ország egyik legjobb Shakespeare színésze lett Aztán ismét parasztonyt játszott — de az Úri muri Rozikájá­nak, a Talpalatnyi föld Marijának nem volt semmi köze már a régi, hazug, rózsaszínűre festett papírfigurákhoz. Úgy érezte, itt magáról, a saját múlt­jából mondhat el valamit, az alak közel volt hozzá, önmagában kellett csak mélyebbre ásni. Érdemes volt dolgozni, most már tudta, kinek és miért. De amikor a Boldogság Léná­ját kellett eljátszania, újra felvetődött benne: hogyan tölti meg élettel a bá­tor, komoly szovjet lány alakját! A próbák nehezen indultak, csak lassan közeledett a szerephez. Először lá­­gyabbra akarta formálni s feleúton jött rá, hogy tévedett. Másképpen kezdte el, rengeteget vívódott vele. Végre megértette ezt az önfeláldozó, hősi alakot: úgy érezte, ez a küzdelem felért egy alapos szemináriummal. Budán lakik azon a vidéken, ahol a zöld hegyoldal­ból egymásután nőnek ki a sárgára vakolt új házak. Korán reggel autó­buszra száll, indul a színházba. Dél­előtt próbál — most Osztrovszkij jövedelmező állását — megebédel, dél­után szerepet tanul, szemináriumot hallgat, gyakorol. Fél nyolckor föllib­ben a nehéz bársonyfüggöny. A szí­nésznek minden este újra győznie kell. S aki nem fejlődik, nem halad előre, visszahúzza a többit is. A széksorok felett forró lesz a levegő, minden szó visszapattan a közönségről, szinte kézzel tapintható, jól hangzott-e, vagy hamisan. Késő éjszaka kerül haza, még soká olvas, vidáman alszik el. Tudja és látja a munkája célját: hű maradni a néphez, amelyből szárma­zott s amely kibontakozását biztosí­totta. Karinthy Ferenc EGY SZÍNÉSZNŐ ÚTJA SZABAD NÉP SZOMBAT, 1950 MÁRCIUS 11 Románia Ion Andreescu kiváló román festő születésének 100. évfordulóját ünnepli Most van száz éve, hogy Ion Andreescu kiváló román festő, a ro­mán realista festészet egyik megala­pítója megszületett. A Scanteia az év­forduló alkalmából írt cikkében rá­mutat, hogy Andreescu egész élete so­rán a kizsákmányoláson és igazságta­lanságon nyugvó társadalom ellen harcolt és ragaszkodással fordult az elnyomott dolgozó nép felé. Andreescu korának burzsoá-földesúri rendszere éppen olyan ellenséges, elutasító ma­gatartást tanúsított vele szemben, mint többi híres kortársával: Eminescu költővel, Creanga íróval és Caragiale íróval szemben. Andreescu művei an­nak a társadalomnak az életét tükrö­zik, amelyben élt: a múlt század má­sodik felének rabszolgasorban tengődő kizsákmányolt osztályának életét. A festő maga is nagy nyomorban halt meg 32 éves korában. Ma Andreescu festményeit, amelye­ket egykor a „hivatásos műbírálók“ lefitymáltak, a dolgozó nép a meg­érdemelt megbecsülésben és szeretet­­ben részesíti. A Román Népköztársa­ság Akadémiája most „post mortem (halála után) tagjává választotta a festőt és országos festészeti díjat ala­pított nevére. Andreescu eddig felku­tatott mintegy száz műve méltó helyre kerül a köztársasági palotában meg­nyíló új képtárban. Vers-, novella és egyfelvonásos színdarab­­pályázatot hirdet a Főváros Népművelési Központja Kéthavonként megismétlődő pályázatot hirdet a Főváros Népművelési Köz­pontja. A vers-, novella- és egyfelvoná­sos színdarabpályázatra a művek terje­delemre való tekintet nélkül beküld­hetők, ha még sehol sem jelentek meg nyomtatásban. A beküldött művek tük­rözzék a szocializmus útján elindult ország problémáit. A pályamunkákat névvel, lakcímmel vagy jeligével a Fő­városi Népművelési Központ címére — V. Szép­ utca 5 — kell beküldeni. A pá­lyázat nincs határidőhöz kötve. Az ered­ményt kéthavonként teszik közzé: a pá­lyázat díja novelláknál 400, egyfelvoná­sos műveknél 500, verseknél 250 forint. „Táncolj velünk ..." Dolgozóink körében mind erőtelje­sebb a­ kívánság, hogy a népi tánc ne csak színpadi produkció legyen, hanem kapjon helyet mindennapi szórakozásai között is. A Szaktanács kultúrosztálya „Táncolj velünk” mozgalmat indít olyan egyszerű, vidám, szórakoztató táncok megteremtésére, amelyeket egy-egy mulatság alkalmával min­denki könnyen, szívesen táncol. Az a célja, hogy ezeket az új táncokat a magyar népi táncok alapján, a tánc­mozgalom eddigi tapasztalatai nyomán maguk a szakszervezeti és üzemi tánc­csoportok alakítsák ki. A Szaktanács kultúrosztálya és a Táncszövetség pályázati felhívást tett közzé: a tánccsoportok tervezzenek ilyen táncokat, próbálják ki összejöve­teleiken, mulatságaikon. A legjobban bevált táncok leírását küldték be a Magyar Táncszövetséghez (Zoltán­­utca 14), a Szövetség továbbítani ágja a „Táncolj velünk”-mozgalom bírálóbizottságához. A pályázat határ­ideje: április 15. A legjobb táncokat pénz- és könyvjutalomban részesítik. OBRAZCOV EGYÜTTESE NÉGY „FELNŐTT-MŰSORT” MUTAT BE BUDAPEST DOLGOZÓINAK A Magyar-Szovjet Barátság Hónapja rövidesen további jelentős kultúrese­­ménnyel gazdagodik. Magyarországra érkezik a Moszkvai Állami Központi Bábszínház mintegy hatvantagú né­pes csoportja, a világ legkiválóbb báb­művésze, Szergej Obrazcov veze­tésével. _ . A Szovjetunió Központi Bábszín­háza kétszáznál több művészeti és technikai dolgozót foglalkoztat. Külön együttes lép fel a felnőttek, külön a gyermekek számára rendezett előadá­sokon. Magyarországra a „felnőtt-mű­sor“ három, egész estét betöltő, kiváló darabjával érkeznek: Az 1001 éjszaka meséjéből készült „Aladin csodalámpá­jával”, a „Világszépe“ című orosz mesejátékkal és az amerikai filmvilá­got maró gúnnyal leleplező „Szempil­lák zizzenése alatt“ című szatirikus játékkal. Bemutatja ezen kívül Obraz­cov a magánszámokból álló „Szerzői est“ című híres műsorát is. Vendégeink hatalmas apparátussal érkeznek. A bábukat, kellékeket, dísz­leteket, színpadi berendezéseket 60 ha­talmas ládában két 60 tonnás teher­­vagon szállítja. Az előadásokhoz el­hozzák Magyarországra saját hang­erősítő berendezésüket, fényszóróikat, sőt a megfelelő méretű függönyt is. Obrazcov társulata a színház húsz éves fennállása óta a Szovjetunió 250 városában vendégszerepelt, ezenkívül járt Lengyelországban és Csehszlová­kiában is. A színház állandóan zsúfolt házak mellett játszik, különösen a fel­nőtteknek szóló előadásokra kell már hetekkel előbb megváltani a jegyet. Obrazcov bábszínháza igen komoly hivatást tölt be az ország 250 hivatá­sos bábszínházának és a pionírottho­­nok bábegyütteseinek patronálásában is.. Rendszeres l­evelezéssel, helyszíni látogatásokkal, tanfolyamokkal bizto­sítják a módszere­s tapasztalatátadást. A Moszkvai Központi Bábszínház nem egy darabja már több, mint ezer­­ötszázszor került színre. Ezeknek a kitűnő előadásoknak fényképeit is ma­gukkal hozzák Obrazcovék és kiállí­tás keretében fogják megismertetni a magyar dolgozókkal. NAGYSIKERŰ ELŐADÁSOK A MAGYAR-SZOVJET BARÁTSÁGI HÓNAP MŰSORÁN A Magyar-Szovjet Barátsági Hó­napra Budapestre érkezett kiváló népi tánccsoport, a Pjatnyickij-együttes diadalútja során, Ózd, Diósgyőr, Mis­kolc, Debrecen, Szolnok után Kecske­méten tartott előadást. A kecskeméti dolgozók ünnepélyesen fogadták a szovjet művészeket és este az előadás­nak oly nagy közönségsikere volt, hogy a színház nézőterére pótszéke­ket kellett beállítani. Az est kiemel­kedő része az a felköszöntő volt, amelyet az együttes Molotov elvtárs 60. születésnapjának tiszteletére adott elő. A közönség a szovjet művészekkel együtt forró lelkesedéssel ünnepelte a nagy Sztálin harcos társát. A nagy­sikerű előadás után a Pjatnyickij­­együttes pénteken Szegeden tartott előadást. A Magyar-Szovjet Barátsági Hónap idején országszerte irodalmi előadáso­kon és ankétokon ismertetik a szovjet szépirodalom remekeit. Abaúj megyé­ben ebben a hónapban újabb 30 ol­vasókört indítanak meg, több község kéri, hogy jöjjön hozzájuk is író elő­adást tartani. Az irodalmi körök alakulása, a könyvankétok, a szovjet vendégek lá­togatásai az ország valamennyi ré­szében, magukkal hozták már eddig is és hozzák ezután is a dolgozó nép további kulturális felemelkedését A Szovjetunió Legfelső Tanácsa kitüntette a szovjet film kiváló munkatársait A Szovjetunió Legfelső Tanácsa a szovjet film harmincéves jubi­leuma alkalmából sok szovjet film­művészt és filmszakembert tüntetett ki kiemelkedő érdemeiért. Lenin-renddel tüntették ki Ivan Bolsakovot, a Szovjetunió filmügyi miniszterét, Grigorij Alexandrov ren­dezőt, a Cirkusz, a Fényes út és a Találkozás az Elbán című világszerte ismert filmek rendezőjét, Mihail Csiaurelit, a szovjet filmművészet egyik legkiválóbb alakját, az Eskü és a Berlin eleste rendezőjét, Vszjevolod Pudovkint, a világhírű filmrendezőt, Nikoláj Cserkaszov filmszínészt, to­vábbá Vlagyimir Vasziljev film­­műszerészt és Leonid Szulimovot, a szahalini filmügyi igazgatóság veze­tőjét. A „Munka Vörös Zászlaja“ rendjé­vel kitüntetettek között vannak Borisz Babocskin és Szergej Vasziljev. Mihail Gelovani filmszínészt és rendezőt, Marija Ladinyina, Tamara Makarova, Ljuba Orlova, Vlagyimir Petrov, Mihail Romm, Nikolaj Szim­o­­nov és Borisz Csirkov filmszínészeket és filmrendezőket a „Szovjetunió népművésze“ címmel tüntették ki. A KIVÁLÓ MAGYAR ÍRÓK­NÓK összeállították a MINSZ „Felszaba­dulás" irodalmi pályázatának bíráló­bizottságát, mely a pályázatra mun­kás- és parasztfiatalok által beküldött műveket fogja megbírálni.

Next