Népszabadság, 1977. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-30 / 25. szám
0 ION LUCA CARAGIALE Születésének 125. évfordulóján GIPSZBŐL ÖNTÖTT kerti törpék, virágágyásbeli üveggömbök, beszeszelt választópolgárok, hebegő népszónokok népesítették be Az elveszett levél nemzeti színházi előadását 1949-ben, amikor a kolozsvári Nagy Elek fordításában bemutatták. Gellért■ Endre, az előadás rendezője így foglalta össze Caragiale vígjátékát: „Részegek, hülyék, csalók, sikkasztok, paraziták a választópolgárok ebben a darabban, és ennek az osztálynak nem is lehetne méltóbb képviselője, mint a selypítő, dadogó, agyalágyult Dandanache.” Dandanachét a magyar színjátszás mindenkori legnagyobbja, Rátkai Márton, alakította, és jegyezzük le ide a színháztörténeti nevezetességű előadás többi szereplőjét is: Ladányi Ferenc volt Tipatescu megyefőnök, Gőzön Gyula Trahanache, a választási bizottság elnöke, feleségét, Zozóka asszonyt Somogyi Erzsi játszotta, Farfuridi ügyvéd Szendrő József, Branzovenescu Horkai János, Catavencu Mányai Lajos, a két tanító Baló Elemér és Tassy András, a városi rendőr Bihari József, a Részeg polgár Peti Sándor nevezetes szerepe volt. Ma már csak ketten élnek a pazar szereplőlistáról. Illetve: hárman, ha hozzávesszük, hogy a márciusban bemutatott Caragiale-mű Catavencu ügyvédjére kölcsön kapta a színház a marosvásárhelyiek kiválóságát, az azóta nemzetközi hírű Kovács Györgyöt. (Még az előző, centenáris évben bonyolította le sikeresen a Nemzeti romániai vendégjátékát dr. Petru Groza meghívására, és a baráti színházcsere viszontszolgáltatása volt a fiatal Kovács György megjelenése a Nemzeti színpadán.) Volt azóta több Caragiale-bemutató, színre került több magyar színpadon a Zűrzavaros éjszaka, árnyjátékszerű fölfogásban bemutatták Az elveszett levelet is, de az első Caragiale-bemutató művészi színvonalátnem érték el. Gellért Endre ebben a korai szakaszában megrendezett előadásban próbálta ki azokat a finoman szatirikus színpadi eszközeit, amelyek a Mikszáth-rendezéseknél vagy Csiky Gergelyszínreviteleinél oly bőségesen kamatoztak. Hiába játszódott Az elveszett levél „Romániában, 1883- ban, egy megyei székvárosban”, nem is csak hasonlóságokat kínált az egykorú magyar megyeszékhelyekkel, hanem azonosságokat az egybevágó társadalmi helyzet és a korabeli hamis politika összehangzásai okán. Gellért Endre a millenniumi évek magyar politikai arcképcsarnokát fogalmazta elő a román vígjátékból, miközben hűséges volt Caragialéhoz, divatlap- és lakberendezési metszetek hívségével idézte meg a kor Romániáját, nem román vagy magyar kisvárosi romlottságot ábrázolt, hanem egy osztály ábrázolásának realista bemutatása sikerült neki a most százhuszonöt éve született és hatvanöt éve halott Ion Luca Caragiale segítségével. EBBEN A POLITIKAI BOHÓZATBAN a politikát, a választást befolyásolni tudta, sőt, eldönteni volt képes egy elveszített szerelmes levél, egyetlen levél tekintélyek hegyomlását, érdekek átrendeződését, szövetségek fölbomlását és új érdekkapcsolatok, fölesküvések létreszerveződését, politikai vészt és rettegő fejetlenséget sodort magával, milyen francia komédiákba illően egyszerű és mennyire szatirikusan ördögi alapötlet is az, hogy néhány papirosra írott szó dönthet választási küzdelmekben, „megmondja, ki lesz a követ”, milyen egyszerű és ördögi, hogy nem a széphangzatú, döngő jelszavak, hanem az álfalak mögött működő, zsebbéli erők határozzák meg a mucsai politika életét Caragialénál. Színész gyereke volt, két nagybátyja is színészként szerzett hírnevet magának, mielőtt Caragiale beleült volna a bukaresti Nemzeti Színház igazgatói székébe, családja egy tagja már igazgatta az Intézményt. Caragiale maga is megpróbálkozott a színészettel, saját bőrén tanulta meg, mi a jó és mi az eljátszhatatlan szerep. De volt súgó is, ebben a minőségében színdarabok tömegét másolta le és szerepezte ki. Tanítóskodott, élclapot szerkesztett (Csehov módjára, éles megfigyelésekre épített humoreszkekkel közelített a drámai összefoglalásig). Szatíraírók sikerét a tapsnál és a színdarabokért kapott jövedelem számszerű kimutatásánál erősebben jelzi, mennyire volt elégedetlen saját kora mulattató munkáival. Arisztophanésztől kezdődően sok szatíraíróhoz hasonlóan Caragiale is elhagyni kényszerült hazáját, hogy nyolcévi önkéntes száműzetés után, 1912-ben Berlinben haljon meg. CARAGIALE Időről időre föltámád, és eleven erőt sugároz kortársi színpadokról. Utólagos hatása a legközelebbi drámairodalomban is világosan kimutatható. (Ionesco, az abszurd dráma nevezetese közvetítette az ötvenes évek elején: Caragiale tanulságaiból eredetinek látszó drámaírói világot voltaképpen visszaadva a francia irodalomnak azt a kölcsönt, amit állítólagosan még Caragiale vett föl a XIX. századi francia bohózati szerzőktől. S ha valaki kétkedne, hogy amikor Ionesco első színdarabjai mind zajosabb bukásokat arattak Párizsban meghökkentően badar mondandójukkal, miért lett egyszerre olyan fontos a román szellemi ős ismerete: 1955-ben sikerre viszik Párizsban Az elveszett levelet. Hirtelen ismét időszerűnek érződtek Caragiale vad tréfái, keserű nevetése ismerősen hangzott. S talán egy szójátékkal éreztethetjük kettejük különbségét: Caragiale számára az abszurditások is természetesen hatottak, míg Ionesco számára a természetes mozzanatok is abszurdnak.) Ion Luca Caragiale ötnegyed századdal születése után is újra,és újra, másként és másként olvasható szerző, aki olyan mélyen gyökerezett kora és országa valóságában, hogy napjainkban is elevenen élő Molnár G. Péter Rendhagyó irodalomtörténet, jókedvű költői világ. A sorozat harmadik darabja után álljunk meg néhány szóra, holott már előbb is érdemes lett volna. A játék kedvére van a képernyőnek, mert dramaturgiát biztosít, megmutathatóvá alakítja az elvont ismeretet is. Minden egyes alkalommal más-más formai mozzanat bújócskázik ezekben a játékokban. Amikor a gyerekek játszottak, akkor a ritmus bujkált a zöld ág alatt; a nonszensz versben a költői kép, a paródia mozgalmában a forma egésze adta ki magát. A költészet eszközvilágát, annak legfontosabb mozzanatait teszi e játéksorozat nyilvánvalóvá olyan helyzetekben, mikor az éppen megcélzott formai összefüggés közvetlenül tartalmas. Amikor a vers maga a ritmus, amikor a mondanivaló a kép meghasonlásában fejeződik ki, vagy — a paródiában —, amikor a formai jegyek eltúlzása biztosítja a jelentést. Amikor verselemzést csinálunk, a formai elemet kipreparáljuk, ezekben a játékokban viszont működése közben szemlélhetjük azt, mert megkeresték nekünk a helyzetet, melyben az elem maga az egész. Ez mulatságos, de nagyon hasznos tanulmány. Legutóbb Karinthy zseniális paródiáival találkoztunk. Az Így írtok ti éppúgy feltételezi a parodizált költői világok ismeretét, mint a görög tragédia az antik mitológiában való járatosságot. Horváth Jenő nem tartja elegendőnek a paródiát, az eredeti mű is kellene hozzá. Nem akarja megsérteni a nézőt, nem kívánja kioktatni, nem emlékezteti a nélkülözhetetlen feltételre." Amit kitalál, nem is fondorlat, hiszen csak a szükséges három dimenziót keresi, amelyben paródiákat mondó színészei természetesen viselkedhetnek. Inkább vállalja a túlzás buktatóját, mert reménykedik benne, hogy a paródia eredeti szelleme ezt is elviseli. Madách-paródiái is vannak Ka-rinthynak. Az ember tragédiája XVI. színe paródiájának terére vonultatja színészeit Horváth Jenő, s a New York irodalmi kávéházban a parodizált költők mímelt alakmásai mondják el a rájuk, verseikre vonatkozó karikatúrákat. A XVI. szín paródiája nemcsak Madáchra üt, mert a nyugatosok irodalmi életformájának a karikatúrája is. A paródiákkal megtűzdelt karikatúra már olyan, mint a mikroszkóp alá igazított metszet. Nem veszti el vajon ilyen nagyításban Karinthy az eredeti varázsát? Meg kell hagyni, túlexponált a kép. A költőt alakító színész olykor jobban ráhagyja magát a külsőségre, mint szükséges volna. A játék most komédiázásba csap át. De minden egyenetlenségével, túljátszottságával is megérte a próbálkozás A komédiázásban szóhoz jut, ha recsegés-ropogás hangzavarában is, a Karinthy így írtok ti-re. E komédiázásban viszont a vers sajátos természetére eszmélhetett, aki nézte. Olyan benyomások sorozata rögzült tudatában, amik ha nem is tudatosulnak, de nem is oltják ki egymást A néző gyakran áll föl olyan érzéssel a képernyő előtt, hogy megint okosabb lett, de másnap már nemigen tudná megmondani, hogy mivel. Látta az így írtok ti világát, de nem jut eszébe, hogy tanult. De a paródiákban kifejezett jellegzetességeket rögzítette az emlékezete. Benyomásairól később is tudna beszélni, s ha Ady-verset, Móriczprózát talál, még föl is ismeri. Többet tud tehát, mint vélné, többet, mintha beszéltek volna neki azokról. Benyomásokat őriz az irodalmi művek megkülönböztető valóságáról. S ha még azt is tudja, hogy ezekről a valóságokról nem kell megkülönböztetett módon beszélni, ilyenkor is megfelel a mindennapi nyelvhasználat, vagyis a műalkotásról, a vele kapcsolatos tapasztalatról ugyanúgy lehet beszélni, mint az élettapasztalatról, elhárult az irodalmi műveltség gyarapításának legnagyobb akadálya. Az irodalomról való beszéd azonban legtöbbször a beavatottak nyelvén szól; észre kell vennünk, hogy önmaga paródiája. Szívesen látnék ebben a sorozatban olyan összeállítást is, ami arról a művelődési jelenségről tanúskodnék, mely a beavatottság látszataival téveszti meg a közönséget. Olyan szövegeket is be lehetne mutatni, amik semmi túlzást nem igényelnének, mert amint vannak, már paródiái annak, aminek látszani szeretnének. Nemcsak a rendhagyóság és a jókedv miatt tetszik nekem A költészet játékai. Olyan iskolába kerülhet a néző e sorozat révén, ahol nehéz megkülönböztetni az órát és a szünetet. Az órának nincsen dermedt csöndje, a szünetben pedig nem csap égig a lárma. A folyosón a jóhangú mozgalom, s az óra csöndjének is jut belőle. Hatékony ismeretközlés ez a sorozat. Többet nyújt annál, amit akart, mert nem kívánt más lenni, mint helyzetében eltalált formája szerint lehetett. Bata Imre KÖLTÉSZETI játékai NÉPSZABADSÁG 1977. január 30., vasárnap Új Kossuth-könyvek A Kossuth Könyvkiadó megjelentette a Bevezetés Marx, Engels és Lenin tanulmányozásához című kötetet, Josef Schleifstein munkáját. Napvilágot látott A Bolgár Kommunista Párt története, A Dél-afrikai Kommunista Párt története, valamint — a pozsonyi Madách és Pravda kiadóval közös gondozásban — a Napjaink történelme; utóbbi a csehszlovákiai forradalmi mozgalom történetéből ismertet néhány fontos fejezetet. Megjelent Dolores Ibarrumi visszaemlékezéseinek kötete, Az egyetlen út, a Magvetővel közös kiadásban a Tények és tanúk sorozatban. Egy angliai matrózsztrájkról szól Len Wincott Őfelsége tengerésze című könyve, az idegenlégiósokról A pokol zsoldosai, Aszódy János tollából, a Népszerű történelem sorozatban. BARÁT 11 LAJOS, ÉS A VÉGÉN?... A műhely sarkában állt harminc szál gyalult, falcolt deszka. A frissen vágott, megdolgozott anyag olyan kívánatosan támaszkodott egy öreg faesztergának, mint a konyhaasztalra kitett, pőrére vetkőztetett, hízott kacsa bontás előtt. Mikor az öreg Fajkusz Endre benyitott az ajtón, még köszönni is elfelejtett. A bentiek tréfás-komolyan kioktatták. — Anyád nem tanított meg köszönni ? — Dicsértessék... a pálinka! Meg a bor! — Alázatos tiszteletem! De ő csak a deszkacsomót nézte. „Príma anyag, háromméteres!” Ezt pillanatok alatt megállapította. Mindig is szeretett fával dolgozni, értett is hozzá valamicskét. De hát más a dögnehéz gerendákból ácsolatot készíteni a bányában, s más lehet például gyalult deszkából himihumot fabrikálni. Mindegy, mit, csak kézbe vehesse az ember, gyalulhassa, fűrészelhesse, fúrhassa kedvére. Egészen közel ment a pakkhoz, némelyiket megtapogatta, s a gyanta illatát mélyen a tüdejére szívta. — Megkukultál? — Tetszik? Kéne? — Hát... elfogadnám! Biz’isten hazahordanám. — Ha háromszorra elviszed, ki az udvarból... hát nem bánom! Fajkusz legyintett. — Ilyen öreg emberből bolondot akarsz csinálni? — s közben újra és újra megtapogatott egyegy szál deszkát. A meleg tapintás, meg ahogyan a fa sorsa fantasztikus alakokat formált, mindjobban megszédítette. Még arra is gondolt egy villanásnyi időben, hogy ha kamaszkorában betéved egy ilyen műhelybe, akkor bizonyára asztalosnak szegődik, s ki is tanulja a mesterséget, még ha fát vágnak a hátán közben. S mintegy mélázva megjegyezte: — Ilyen príma anyagot nem a csálingereknek csinálják... A brigadéros nevetett, még jószerével csak most vették észre: Fajkusz Endrét megbűvölte egy deszkarakás. — Te csálinger vagy? A nagyfőnök a cimborád volt. Kérsz tőle egy papírt, aztán elviheted... De mondom neked, ha háromszorra kiviszed az udvarból... a tiéd! — Bolondos vagy! — Nem hiszed el? Becsületszavamra. Majd én rendezem a nagyfőnökkel. — Á! öreg vagyok én már. — A vén kappan! Hallani, amit hallani! (Valóban beszélnek róla, hogy a megözvegyült Fajkusz a fiatalabb telepesi asszonyokat be-becsalogatja a lakásába, azzal,, hogy maradt pár szép ruha az asszony után... Ki tudja?) "Pajkusz Endre leszámolta a deszkákat. Harminc darab! Pontosan harminc. Háromszor tíz. Kimondani nem sok. Ránézésre se félelmetes. A szép sárgás színe, a lapon futó szálak könnyedsége mind-mind azt a látszatot keltik: még egy gyerek is megbirkózna vele. De Fajkusz negyven évig cipelte azokat a gerendákat, melyekből ilyen látszatra pihekönynyű deszkákat vágnak a műhelyesek. Ő aztán tudja, hogy belegebed az ember, ha alá áll. „Estél te össze egy fa alatt is?” — kérdezte ekkor tőle egy belső hang. — Soha! A szűzmárijáját a dögének! — mondogatta. S vitte. Régen volt az öt éve? Tíz? Nem szívesen emlékszik rá. Meg nincs is mire visszaemlékeznie. Egyszer bement Pál Vincéhez, akivel tizenöt évig együtt, egy párban dolgozott. Bement hozzá, s azt mondta: — Most már elegem volt... adjál könnyebb munkát. — Pál Vince ránézett, s mintha a tekintetével megveregette volna a vállát. — Vártam, öreg, hogy egyszer szólsz. Más is így teszi... —s holmi culáger munkára osztották, de persze a vájár pénze maradt. Mért ment be hozzá? Nem esett ő össze előtte ácsolat alatt, nem fordult ki kezéből a lapát szén. Csak reggel azt súgta “neki az a belső hang, amelyik az előbb is megszólalt benne: „Most már elég, Fajkusz Endre! Szakadjon bele harminc évig más is. Te megtetted, amit megtehettél. Ott a régi cimborád, nagy ember lett, kérj tőle nyugodtan ...” Hát így volt valahogy. De most kedve lenne kipróbálni: létezik-e olyan, hogy az ember ne bírjon valamit? Hogy az ember csak úgy közönségesen, nagy szégyenére, valami alatt összeessen? Ha ez a bolondos Bozsó igazat mondana, a szűzmárijáját a dögnek — mondaná, s megpróbálkozna. Rásandított, csak úgy oldalasam — Szóval... tényleg állnád a szavad? Ha háromszorra kivinném. — Megmondtam! Nem? Vagy kérj. De többet nem megy Pál Vincéhez kérni. Akkor is, milyen sajnálkozva nézte, s lehetséges, magában azt gondolta: „Kérni jött ez a Fajkusz, mert valamikor együtt kutyaúristeneztük a csilléket... No persze, hát kapjon, módomban áll!” Rajta ne essen meg senki szíve. Tizenöt év alatt kimondatlanul is törvény volt köztük: egy ember egy fa, egy csille, egy lapát. Nem számlálták ugyan se a fát, se a lapátra vett szenet — de ez már a becsület dolga. Tízet szépen egymásra rakott, s aláfeszítette a vállát. Még csak támaszkodott a deszka, nem mutatta a kegyetlenségét. A műhelyesek körbefogták. — Ne tojj be, Fajkusz! — Hajintsd el, te bolond! — Hajrá, bányász! — Megszakadsz, ember! Felnézett, érezte, fölötte szinte — mint egy ősi ellenség — liheg, készülődik az anyag. Gyürkőzött. S érezte, erre a harminc szál deszkára szüksége van, s ha beledöglik, akkor is kiviszi az akna udvaráról. Bozsó aztán tartja a hátát. Eszébe se jutott, hogy mire is neki ez az irdatlan sok fa. Már közel járt a nyugdíjhoz, semmit nem gyűjtött, szenvedélye se volt. Igaz, az asszonyt olykor megkívánja. Meg is szerzi, nem olyan nagy dolog azt megszerezni, hiszen független ember, jó pénzt keres. Bent meg zakatolt az a hang: „Kell az neked, Fajkusz. Milyen príma anyag! Himihumi lesz belőle. Valami...!” A zajgás is tolta, lökte, próbál- írakozzon. Ha felveszi a hátára, akkor már csak az első lépésekre kell ügyelni... Megkerüli a gurítót, a fürdőt, de előbb még a gépműhelyt. „Csak kettővel lenne kevesebb. Igen, kettővel. Ne tíz, hanem csak nyolc lenne!” Kis szédülést érzett. Azt a régi szédülést, amikor inas, csontos vállát a négyméteres akác alá illesztette. Fohászkodott, káromkodott, s vitte... Soha nem lépett ki a fa alól, soha le nem tette útközben, csak az orrnál, ahol aztán faragták, vágták, illesztették. Pál Vincével de sokat is. S ott állt előtte Pál Vince. — Bolondos vagy, cimbora? Beleszakadsz! Nem is hallotta a hangját. Csak a kerek, füstös képét látta meg