Orvosi Hetilap, 1979. szeptember (120. évfolyam, 35-39. szám)
1979-09-30 / 39. szám - Kardos György: Alkohol-dependentia, elvonási syndroma, "elvonó"-kezelés
% 2344 conditionálás alatt fel kell tárni az őt abususra szoktató társaslélektani „problémákat”, illetve az őt symptomás ususra és abususra késztető alapbajt, legyen az neurosis vagy psychopathia pl. ún. „basic depressive character”, illetve schizophrenia vagy családtherapiát igénylő familiáris conflictus stb. Ezzel szemben az alkohol-dependentia esetén elengedhetetlen és első teendő az abstinentia beállítása, következetes fenntartása, a beteget az ivástól évekig visszatartó módszerrel: Anticol-medicatióval, Esperal-beültetéssel, karbimid, illetve cianamid származékok adásával „prolongált” gondozással, adaequat psychotherapiás methodussal, esetleg munka-therapiás intézeti vagy betegotthoni „muszáj-abstinentiával” stb. Alkohol-dependentia esetén a deterrens-medicatio nyílt és/vagy lárváit módszereit hosszú ideig kell folytatnunk. A nálunk szokásos tanács szerint „az Anticolt lehet szedni 12 vagy 22 évig is, de két évig minden áldott nap be kell venni... aki ennek az ellenkezőjét állítja, vagy azt mondja, hogy ő enélkül is tud józanul élni, az hazudik és inni akar! .. (20, 22, 24, 27, 31). Mind az irodalmi adatok, mind a saját katamnesztikus vizsgálataink azt mutatják, hogy a recidivák száma kétévi abstinentia után nem éri el a lÖ°/o-ot! Ezért olyan fontos a kórházi kezelést követő, legalább két évig tartó, teljes abstinentia. S ha a visszaesés mégis előfordulna, akkor ez a végleges „életfogytiglani alkoholmentes diéta” szükségességét jelenti (25—27, 68). Célszerű a dependens alkoholistákat „kettős” elvonó, pontosabban: leszoktató kezelésben részesítenünk, mert az averziós kezelésekkel, akár hipnózissal, akár apomorfin kúrával elháríthatjuk a korai recidivákat, míg a deterrens szerekkel kivédhetjük a későbbi visszaeséseket (20, 26, 50). Arra mindig kell számítanunk, hogy a betegségbelátással és együttműködési készséggel rendelkező, kezelésüket önkéntesen kérő vagy annak a szükségességét egy-két heti abszinentia után elfogadó alkoholisták nagy része nem az első félévben, hanem főként a második vagy (kevesebben!) a harmadik-negyedik félévben esik vissza. Más szóval, az alkoholisták gyógyulása nem azon a kevéske kórházi ágyon múlik, ahol az elvonásuk megtörténik, és az abszinentiájuk „beállítódik”, hanem a gondozókra hárul, vagy hárulna. Jelenleg a férfi elmeágyak 40%-án alkoholistákat kezelünk kéthárom hétig (!), az alkoholgondozók „kapacitása” még szűkösebb. Jóllehet az alkoholisták utókezelése, illetve tulajdonképpeni kezelése, abstinentiájuk fenntartása, következményei és társbetegségeik ellátása (a dementia alcoholicától a cardiopathia alcoholicáig), személyiségük recreatiója, valamint a resocialisatiójuk és rehabilitatiójuk megoldása mind-mind a gondozóintézetekre hárul, és fog hárulni, még nagyon sokáig. Ti. elegendő kórházi ágyunk belátható időn belül nem lesz, hiszen ha minden alkoholistát háromévenként egyszer, három-négy hétig tartó kezelésben akarnánk részesíteni, ahhoz máris 4000 speciális ágy volna szükséges. A fő probléma mégsem az ágyhiány, hanem a „káderhiány”, vagyis az alkoholisták kezelésére és gondozására alkalmas, szakképzett és e munkára „kapható” orvosok, psychológusok, „social-worker”-ek, sőt, ápolók és asszisztensek hiánya. Mindez érthető, hiszen az elmeorvoslás hazánkban mindig „négermunka” volt, és még a „feketék” között is utolsó előtti munkakörnek számított az alkoholisták „orvoslása”. Manapság (és ez így lesz még sokáig!) az elvonáson átesett és abstinentiára beállított alkoholistáink szociális kiközösítését és „lefokozását”, az inkább visszaesésre, mint józanságra késztető társaslélektani constellatióját csak az „orvosolhatja”, hogy ha sikerül őket a kórházi kezelés alatt vagy után beágyaznunk egy gyógyító közösségbe, azaz therápiás klubba. Itt egyfelől „konkrét segítséget” pl. átmeneti szállást és munkát is kaphatnak, másfelől olyan új barátokra és bajtársakra lelhetnek, akikben önmaguk jobbik, „felettes mását” látva, s tőlük támogatva tehetik meg a gyógyuláshoz vezető hosszú út sok-sok kis lépését. Anélkül, hogy a véletlenre bíznánk, hogy milyen találkozások merre terelik őket az elbocsátás után, vajon a körülményeik a remissio vagy a recidiva felé viszik-e őket stb., illetve „átszállnak-e valami másra”, pl. barbiturátokra, tranquillánsokra (főleg Seduxenre, Andaxinra), „elmerengetőkre” (leggyakrabban Eunoctinra, Noxyronra) vagy sem. Elég sok esetben az történik, hogy az abstinentiához pár hónapig ragaszkodó alkoholista „rátér” a nyugtatók és altatók lassacskán emelkedő, rendszeres fogyasztására — azután visszatér az iváshoz is, és polytoxicomániás, asociális vagy antisociális „rokkanttá” válik. Mindebben a kereszt-dependentia és a psychotherapia hiányát „áthidaló”, iatrogén receptírás, valamint a gyógyszerek szabad forgalma is támogatja őket, hiszen manapság ki-ki annyi gyógyszert vásárol, ahány patikát talál. Más szóval, a fogyasztói szokások, „szükségletek” alakulása és divatja, sőt hovatovább a szociális normák is az abszinentiára szoruló és arra épp hogy beállított alkoholisták gyógyulása ellen „dolgoznak” (5, 9, 26, 49, 52). Az eddigieket röviden összegezve: A rendszeres és mértéktelenkedő italfogyasztás: az iszákosság még nem alkohol-dependentia jellemezte alcoholismus-betegség, „csak” társaslélektani körülmények által indukált szokás, vagy kórlélektani alapbajra visszavezethető symptoma (kvázi „ellentünet”), vagy mind a kettő. Az iszákosok nagy része iszákos marad, csak egy részük válik alkoholistává. A selectiót öröklött vagy szerzett kórélettani dispositio okozza. A pathoplasticus „fordulat” lényege: az alkohol-dependentia kialakulása. A dependens alkoholisták teljes és tartós, vagy végleges abstinentiára szorulnak. Enélkül sem a psychotherapiás megközelítésük, sem a következményes betegségeik megoldása, sem a rehabilitatiójuk nem lehetséges. A dependens alkoholisták kezelését az alkohol elvonásával, az elvonási syndroma elhárítsával (1. alább), majd az abstinentia komplex beállításával, ezért mindig kórházban, éspedig zárt osztályon kell kezdenünk. Az „open door” sok elmebetegnek való, de alkohol- és drog-dependens betegnek nem (!). A habituális és symptomás abususokban szenvedő, neuroticus és psychotikus iszákok