Pesti Napló, 1928. október (79. évfolyam, 223–248. szám)

1928-10-07 / 228. szám

Vas­árnap PESTI NAPLÓ 1928 október 7 30 Az élet visszahúzódik LAO, a kristály­gombos mandarin feljegyzéseiből Egy szál selyemköntösömre még egyet öltök: itt az ősz! Aztán egy harmadikat s mire eljönnek a nagy hidegek, tizennyolc—húsz egymásra húzott köntösömben én is olyan ter­jedelmesen méltóságos leszek, mint képeken a mandarinok. Ajtót-ablakot becsukunk, az élet visszahúzódik a négy fal közé s azon is beljebb, lelkünk ütött-kopott kalibájába. Emlékszenek? Tavasszal hogy kirajzott belőlünk minden terv és szándék, ki a friss­tüzű nap alá, két kézzel szórtuk belső kincsein­ket, kitataroztuk lakásunkat és bensőnket, ki­felé éltünk, önmagunkat és a világot javítva. Leszoktunk a dohányzásról, a káros éjszakázá­sokról, kirándultunk, értelmet kerestünk és ta­láltunk a mogorva, ostoba és öncélú természet­ben, barnára sült arcunkon a bőr s a kitágult világban megnőtt az egyéniségünk. Új élet­célokat tűztünk magunk elé. Régi kapcsolato­kon tágítottunk, mohó kutatással, újakat keres­tünk és ápoltunk s a megjavítandó világban önmagunkat javítgattuk. Reménytelenséget, fáradtságot, fásultságot, kétségbeesést szépen naftalinba tettünk s új jövő Kolumbusaiként vitorláztunk a nyár vizein. A sötét bűnök far­kasai a nyár mezein csendes kis bárányokká lettek s bizakodva öleltük magunkhoz a meg­ifjult világot. S most hol tartünk újra? A fürdőtrikóban elkezdtünk fázni, már csak a napon hevertünk, a hideg vizet kerül­tük és legénykedésü­nk lehervadt az első her­vadó levéllel. Minden század elején ilyen tavasza van az emberiségnek, de minden századnak végén ott van a tétova fin de siécle, a dekadencia, a kom­plikált élet minden tehetetlensége és fájdalma. A kamaszkor éppen ilyen tavasza az egyén­nek, világhódítónak, nagy művésznek, nagy feltalálónak, kalandos felfedezőnek készül s aztán harmincéves korára megfeneklik egy könyvelő pult, eéry kedves katedra, egy raki­tikus íróasztal előtt. Vöröslik az ég alja, piroslik a levél, a ró­nára lila ködök települnek, vége a nyár be­tyár-romantikájának s az élet visszahúzódik a nészy falak közé. Sutbavágott szokásaink kibújnak a pók­hálós sarkokból, ránk terü­lnek, mint nyűtt házikabát. Minden régi töltöttkáposztát fel­melegítünk s magunkba beszéljük, hogy jobb, mint a friss, idegen, váratlan gyümölcs. A lusta, aki­­sportban ugrándozott a nyári homo­kon, visszatér lustaságához. A bűnös, aki tiszta élet után ásított a lángoló verőfényen, vissza­zuhan bűnei mocsarába. A lerúgott régi kere­tek körénk emelkednek szigorú kalitkául. Nem lehet semmin sem változtatni. Méla megállapítás s talán innen van az ősz közmondásos melankóliája. Petőfit nem értem, neki szép az ősz és hozzá mindig szép! Igazán, hát mi szép rajta? A rot­hadás hulllafoltjai erdőn-mezőn? A gonosz hajnalok s az alattomos alkonyok? Hideg szele, amely nem pezsdíti, csak kocsonyásítja a vért? Nagyszájú napsütése, amely ragyog, de nem melegít? Ez az egész, nappal nyár, éjjel fél időjárás? Mindnyájan erdei, mezei primitív vadembe­rek vagyunk, a nap, a vizek, az erdők és he­gyek szerelmesei, akiknek a gondolat csak füvön heverés játéka, de ez a játék szörnyű zsarnok s mihelyt visszakényszerülünk odúinkba, mert elfogy a napmeleg, kopo­nyánkba vágja sötét lobogóját: gondolkozz, ember, és javits sorsodon! A kultúra, a gondolat kényszere, aminek csak nagynehezen vetjük alá magunkat. Ide­geink ideálja a napon gondtalanul szökdécse­lés, ezért az a sok szabadtéri sport, Dalcroze a mezőn, Hellerau és társai. De amikor vissza­kényszerülünk a falak közé , elnémul ajkun­kon a természetimádás marseillaise-e, a gon­dolat Lajos királyai nyakunkba vetik zsar­nokságuk igáját. Gondolkozunk és gyötrődünk regényfejeze­tek, darab-szcenáriumok, számoszlopok, szo­ciális tervek, politikai koncepciók, pohárkö­szöntők vagy anekdoták felett s mint a gondo­lat sötét gályájának rabjai, nekifeszülve von­juk az evezőt. S annyira elgondolkozunk, hogy régi, megint életünk újra akadálytalanul birtokba vehet bennünket... Ami ellen csak egy menedék van: vállalni a gondolatot, vállalni a ránk kényszerített szükségen felül, a gyötrelmet rajongássá tel­jesíteni, a büntetést büszkeségünkké érlelni, töprengeni és alkotni... Arany Jánosokká lenni, aki legszebb, legujjongóbb és legüdébb tavasz-leírását hideg tél zord szobájában köl­tötte halhatatlan művé... „MILLIÁRDOS SZÉPSÉGEK HARCOLTAK A FIAM KEZÉÉRT ÉS SZÍVÉÉRT.. BESZÉLGETÉS MISTRESS EVANGELINE LINDBERGGEL, AZ ÓCEÁNI REPÜLŐ LINDBERG ANYJÁVAL, AKI CSAK KETTŐT SZERET A VILÁGON: FIÁT ÉS A KÉMIÁT Róma, október. (A Pesti Napló tudósítójától.) A szálló pincére elárulta nekem, hogy ami­kor mistress Evengeline Lindbergnek bejelen­tette, hogy újságíró óhajtana vele beszélni, az égnek emelt kezekkel így kiáltott fel: — Did you ever see such an unhappy woman? Kezdetnek ez bizony nem nagyon bátorító, de Lindberg édesanyja mindjárt a beszélgetés elején, mintha csak kitalálta volna a pincér árulkodását, megmagyarázza, hogy Ameriká­ban az újságírók egy pillanatig nem hagyják nyugodtan és így ő szinte a fia hírnevének ál­dozata lett. Az első kérdésem természetesen az, vájjon »Lindy« szándékozik-e még nagy »raide-okat tenni? Jelenleg — hangzott a válasz — a fiam Kali­forniában van, ahol irányítója egy nagy szerkezet­nek, a »Transcontinental Aeronautical Transport«­nak. Ez a vállalat utasszállításra akar berendez­kedni, közvetlen csatlakozással az észak- és délam­e­rikai nagy expre­sszvona­tokkal. — Munkája annyira lefoglalja őt, hogy egyál­talában n­­em gondol óceánrepülésekre, amint azt né­hány újság írta. Ugyanígy cáfolhatom a fiam há­zasságára vonatkozó híreket is, amelyeket rövid idő­vel ezelőtt adtak világgá a különböző újságok és ügynökségek. — De házassági ajánlatokat csak kapott? — vetem közbe. — Ó! hogy kapott-e? Amerikából, Európából, még Ausztráliából is. Ezzel, a komoly, minden for­malitás betartása mellett tett ajánlatokat értem, nem is beszélve a levélbeliekről, amelyeket még hó­napokkal az óceán repülés után is métermázsa­számra hozott a posta.­­ Egy gazdag angol főúr leánya apja első tit­kárát küldte át Amerikába fényképekkel és pontos adatokkal úgy a személyéről, mint a vagyonáról. Két amerikai milliárdos leányai egy-egy közeli ro­konukat küldték, hogy komoly ajánlatot tegyenek, míg egy magasállású amerikai politikus személye­sen jött el a leánya számára azt a megtiszteltetést kérni, hogy Lindy felesége lehessen- ő azonban min­den ajánlatra csak mosolygott, bólogatott, azután elment egy sétát tenni a repülőgépével, rám bízva, hogy intézzem el az ügyeket. Minden hírneve elle­nére is egyszerű, jó fiú maradt. Arra kérem most Mistress Lindberget, hogy mondja el, mit érzett a fia emlékezetes 36 órás repülése alatt. A feleletet inkább csak kézmoz­dulatokkal, mint szavakban kapom, mintha a visszaemlékezés azokra az órákra még mindig nyomasztó lenne. Magánosan töltötte el azt az időt a rettenetes várakozásban, senkit sem akart látni, semmit sem akart enni, csak imád­kozni és visszafojtani még a szívverését is, hogy jobban követhesse gondolatban a motor zúgását, amely Párizs felé vitte a fiát. — De akkor nem igaz az, hogy Ön semmit sem tudott erről a vállalkozásról. — Azt írták, hogy Lindy az én tudtom nélkül kezdte meg az útját, mert nem akart nekem izgal­mat okozni. Ez nem igaz. Már hat hónappal előző­leg a tervének minden részletéről tudomásom volt és az indulása előtt, az utolsó, a legforróbb üdvöz­lete nekem szólt. — Sokan azt is állították, hogy ez csak hirtelen összecsapott vállalkozás volt, a repülés, amelynek a sikere csakis a szerencsétől függőt. Ismétlem, hogy fiam hat hónapig tanulmányozta és készítette elő útját és ha mindezt csendben és titokban tette is, nem volt benne semmi sem »elhamarkodott«. Megkérdem mistress Lindbergtől, hogy az ő európai útjának vájjon mi a célja és így megtudom, hogy nemcsak Lindy édesanyja, hanem — és ezt erősen hangsúlyozza — lett,es művelője a kémiának és a természettudomá­nyoknak. — Európába azért jöttem, hogy Konstantiná­polyban tanulmányozzam, vájjon milyen haladáso­kat tett a kémia az ex-szultánok modernizált váro­sában, főleg pedig azért, hogy­ elfoglaljam a kémiai tanszéket a »Constantinopel Fromen's College -ben. ...Úgy gondolom, csodálatraméltó nő az, aki lemond azokról az előnyökről és tiszteleté­­ről, amelyet a­ fia hírneve biztosítana számára, hogy egy konstantinápolyi leányiskolában a kémiát taníthassa. Biztos, hogy nagyon szereti a­ tárgyát. Ezt különben észreveszem arról is, hogy hosszan meséli el, mennyire fontos a ké­mia tanítása az Egyesült Államok minden is­kolájában. De Mistress Lindberg is észreveszi, hogy szívesebben venném, ha a fiáról mondana még epizódokat és ennek udvariasan eleget is tesz. Az amerikai nő dualizmusában, aki büszke a saját egyéniségére, de egyben anya is, az anya kerül felül. — Ugyan melyiket mondjam el a sok epizód kö­zül! Némi fogalmat alkothat magának arról a szinte beteges hódolatról, amellyel az amerikai nép a fia­mat körülveszi, ha elmondom, hogy egy nap haza­térve, az ajtókat nyitva találtam, az egész lakást pedig felforgatva. Azt hittem, hogy tolvajok jártak a lakásban, de azután láttam, hogy csak a fiam ruháit, fehérneműit és néhány kisértékű apróságát vitték el. Ez roppant kellemetlen volt, noha az asz­talon egy levél feküdt, amelyben az ismeretlen lá­togatók a fiam iránti elragadtatásuk kifejezése mel­lett bocsánatot kérnek a zavarásért és kártérítés fejében nagy pénzösszeget mellékelnek. A legszebb a dologban az, hogy az egészet a legnagyobb titok­ban kellett tartanunk, nehogy a szép példa még követőkre találjon. — A fehérnemű eltűnésekről a mosdóban, nem is beszélek- Annyira ment a dolog, hogy végül kénytelen voltam odahaza mosatni mindent. — Ugyanilyen verseny folyt a fiam autogram­jaiért is. Sokan 100 dolláros bankjegyre kérték az aláírást. — Mi a véleménye Lindberg ezredesnek az óceánrepülések lehetőségeiről általában? — Szerinte négy dolog szükséges a sikerhez: hosszú és alapos előkészítés, tökéletes motor, jó idő és vasidegek. Így ő egyike azoknak, akik nem ítélik el az olasz Sabellit, akinek jóbarátja, a hosszú vá­rakozásért. Bízik benne, hogy Sabelli terve sike­rülni fog, mert jó pilóta. Amikor Newyorkból el­indultam Nápoly felé a »Conte Grande« gőzösön, Sabelli repülőgépjén jött az üdvözletemre és elkí­sérte a hajót egész a nyílt tengerig. A beszélgetés itt hirtelen megszakadt, mert betoppan Mistress Alice Marow, egy barátnő, aki Mistress Lindberget Konstantinápolyig kíséri. — Make hast, else you will kniss the train! — Jókívánságaim Lindberg ezredesnek e második óceánrepüléshez, — mondom tréfásan búcsúzás közben. — This is above my power! — volt a felü­let a szívre szorított kezekkel. Corrado Rossi Simon György János: Montmartre (Az Ernst­ Múzeum kiállításából)

Next