Pesti Napló, 1928. október (79. évfolyam, 223–248. szám)
1928-10-07 / 228. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1928 október 7 30 Az élet visszahúzódik LAO, a kristálygombos mandarin feljegyzéseiből Egy szál selyemköntösömre még egyet öltök: itt az ősz! Aztán egy harmadikat s mire eljönnek a nagy hidegek, tizennyolc—húsz egymásra húzott köntösömben én is olyan terjedelmesen méltóságos leszek, mint képeken a mandarinok. Ajtót-ablakot becsukunk, az élet visszahúzódik a négy fal közé s azon is beljebb, lelkünk ütött-kopott kalibájába. Emlékszenek? Tavasszal hogy kirajzott belőlünk minden terv és szándék, ki a frisstüzű nap alá, két kézzel szórtuk belső kincseinket, kitataroztuk lakásunkat és bensőnket, kifelé éltünk, önmagunkat és a világot javítva. Leszoktunk a dohányzásról, a káros éjszakázásokról, kirándultunk, értelmet kerestünk és találtunk a mogorva, ostoba és öncélú természetben, barnára sült arcunkon a bőr s a kitágult világban megnőtt az egyéniségünk. Új életcélokat tűztünk magunk elé. Régi kapcsolatokon tágítottunk, mohó kutatással, újakat kerestünk és ápoltunk s a megjavítandó világban önmagunkat javítgattuk. Reménytelenséget, fáradtságot, fásultságot, kétségbeesést szépen naftalinba tettünk s új jövő Kolumbusaiként vitorláztunk a nyár vizein. A sötét bűnök farkasai a nyár mezein csendes kis bárányokká lettek s bizakodva öleltük magunkhoz a megifjult világot. S most hol tartünk újra? A fürdőtrikóban elkezdtünk fázni, már csak a napon hevertünk, a hideg vizet kerültük és legénykedésünk lehervadt az első hervadó levéllel. Minden század elején ilyen tavasza van az emberiségnek, de minden századnak végén ott van a tétova fin de siécle, a dekadencia, a komplikált élet minden tehetetlensége és fájdalma. A kamaszkor éppen ilyen tavasza az egyénnek, világhódítónak, nagy művésznek, nagy feltalálónak, kalandos felfedezőnek készül s aztán harmincéves korára megfeneklik egy könyvelő pult, eéry kedves katedra, egy rakitikus íróasztal előtt. Vöröslik az ég alja, piroslik a levél, a rónára lila ködök települnek, vége a nyár betyár-romantikájának s az élet visszahúzódik a nészy falak közé. Sutbavágott szokásaink kibújnak a pókhálós sarkokból, ránk terülnek, mint nyűtt házikabát. Minden régi töltöttkáposztát felmelegítünk s magunkba beszéljük, hogy jobb, mint a friss, idegen, váratlan gyümölcs. A lusta, akisportban ugrándozott a nyári homokon, visszatér lustaságához. A bűnös, aki tiszta élet után ásított a lángoló verőfényen, visszazuhan bűnei mocsarába. A lerúgott régi keretek körénk emelkednek szigorú kalitkául. Nem lehet semmin sem változtatni. Méla megállapítás s talán innen van az ősz közmondásos melankóliája. Petőfit nem értem, neki szép az ősz és hozzá mindig szép! Igazán, hát mi szép rajta? A rothadás hulllafoltjai erdőn-mezőn? A gonosz hajnalok s az alattomos alkonyok? Hideg szele, amely nem pezsdíti, csak kocsonyásítja a vért? Nagyszájú napsütése, amely ragyog, de nem melegít? Ez az egész, nappal nyár, éjjel fél időjárás? Mindnyájan erdei, mezei primitív vademberek vagyunk, a nap, a vizek, az erdők és hegyek szerelmesei, akiknek a gondolat csak füvön heverés játéka, de ez a játék szörnyű zsarnok s mihelyt visszakényszerülünk odúinkba, mert elfogy a napmeleg, koponyánkba vágja sötét lobogóját: gondolkozz, ember, és javits sorsodon! A kultúra, a gondolat kényszere, aminek csak nagynehezen vetjük alá magunkat. Idegeink ideálja a napon gondtalanul szökdécselés, ezért az a sok szabadtéri sport, Dalcroze a mezőn, Hellerau és társai. De amikor visszakényszerülünk a falak közé , elnémul ajkunkon a természetimádás marseillaise-e, a gondolat Lajos királyai nyakunkba vetik zsarnokságuk igáját. Gondolkozunk és gyötrődünk regényfejezetek, darab-szcenáriumok, számoszlopok, szociális tervek, politikai koncepciók, pohárköszöntők vagy anekdoták felett s mint a gondolat sötét gályájának rabjai, nekifeszülve vonjuk az evezőt. S annyira elgondolkozunk, hogy régi, megint életünk újra akadálytalanul birtokba vehet bennünket... Ami ellen csak egy menedék van: vállalni a gondolatot, vállalni a ránk kényszerített szükségen felül, a gyötrelmet rajongássá teljesíteni, a büntetést büszkeségünkké érlelni, töprengeni és alkotni... Arany Jánosokká lenni, aki legszebb, legujjongóbb és legüdébb tavasz-leírását hideg tél zord szobájában költötte halhatatlan művé... „MILLIÁRDOS SZÉPSÉGEK HARCOLTAK A FIAM KEZÉÉRT ÉS SZÍVÉÉRT.. BESZÉLGETÉS MISTRESS EVANGELINE LINDBERGGEL, AZ ÓCEÁNI REPÜLŐ LINDBERG ANYJÁVAL, AKI CSAK KETTŐT SZERET A VILÁGON: FIÁT ÉS A KÉMIÁT Róma, október. (A Pesti Napló tudósítójától.) A szálló pincére elárulta nekem, hogy amikor mistress Evengeline Lindbergnek bejelentette, hogy újságíró óhajtana vele beszélni, az égnek emelt kezekkel így kiáltott fel: — Did you ever see such an unhappy woman? Kezdetnek ez bizony nem nagyon bátorító, de Lindberg édesanyja mindjárt a beszélgetés elején, mintha csak kitalálta volna a pincér árulkodását, megmagyarázza, hogy Amerikában az újságírók egy pillanatig nem hagyják nyugodtan és így ő szinte a fia hírnevének áldozata lett. Az első kérdésem természetesen az, vájjon »Lindy« szándékozik-e még nagy »raide-okat tenni? Jelenleg — hangzott a válasz — a fiam Kaliforniában van, ahol irányítója egy nagy szerkezetnek, a »Transcontinental Aeronautical Transport«nak. Ez a vállalat utasszállításra akar berendezkedni, közvetlen csatlakozással az észak- és délamerikai nagy expresszvonatokkal. — Munkája annyira lefoglalja őt, hogy egyáltalában nem gondol óceánrepülésekre, amint azt néhány újság írta. Ugyanígy cáfolhatom a fiam házasságára vonatkozó híreket is, amelyeket rövid idővel ezelőtt adtak világgá a különböző újságok és ügynökségek. — De házassági ajánlatokat csak kapott? — vetem közbe. — Ó! hogy kapott-e? Amerikából, Európából, még Ausztráliából is. Ezzel, a komoly, minden formalitás betartása mellett tett ajánlatokat értem, nem is beszélve a levélbeliekről, amelyeket még hónapokkal az óceán repülés után is métermázsaszámra hozott a posta. Egy gazdag angol főúr leánya apja első titkárát küldte át Amerikába fényképekkel és pontos adatokkal úgy a személyéről, mint a vagyonáról. Két amerikai milliárdos leányai egy-egy közeli rokonukat küldték, hogy komoly ajánlatot tegyenek, míg egy magasállású amerikai politikus személyesen jött el a leánya számára azt a megtiszteltetést kérni, hogy Lindy felesége lehessen- ő azonban minden ajánlatra csak mosolygott, bólogatott, azután elment egy sétát tenni a repülőgépével, rám bízva, hogy intézzem el az ügyeket. Minden hírneve ellenére is egyszerű, jó fiú maradt. Arra kérem most Mistress Lindberget, hogy mondja el, mit érzett a fia emlékezetes 36 órás repülése alatt. A feleletet inkább csak kézmozdulatokkal, mint szavakban kapom, mintha a visszaemlékezés azokra az órákra még mindig nyomasztó lenne. Magánosan töltötte el azt az időt a rettenetes várakozásban, senkit sem akart látni, semmit sem akart enni, csak imádkozni és visszafojtani még a szívverését is, hogy jobban követhesse gondolatban a motor zúgását, amely Párizs felé vitte a fiát. — De akkor nem igaz az, hogy Ön semmit sem tudott erről a vállalkozásról. — Azt írták, hogy Lindy az én tudtom nélkül kezdte meg az útját, mert nem akart nekem izgalmat okozni. Ez nem igaz. Már hat hónappal előzőleg a tervének minden részletéről tudomásom volt és az indulása előtt, az utolsó, a legforróbb üdvözlete nekem szólt. — Sokan azt is állították, hogy ez csak hirtelen összecsapott vállalkozás volt, a repülés, amelynek a sikere csakis a szerencsétől függőt. Ismétlem, hogy fiam hat hónapig tanulmányozta és készítette elő útját és ha mindezt csendben és titokban tette is, nem volt benne semmi sem »elhamarkodott«. Megkérdem mistress Lindbergtől, hogy az ő európai útjának vájjon mi a célja és így megtudom, hogy nemcsak Lindy édesanyja, hanem — és ezt erősen hangsúlyozza — lett,es művelője a kémiának és a természettudományoknak. — Európába azért jöttem, hogy Konstantinápolyban tanulmányozzam, vájjon milyen haladásokat tett a kémia az ex-szultánok modernizált városában, főleg pedig azért, hogy elfoglaljam a kémiai tanszéket a »Constantinopel Fromen's College -ben. ...Úgy gondolom, csodálatraméltó nő az, aki lemond azokról az előnyökről és tiszteletéről, amelyet a fia hírneve biztosítana számára, hogy egy konstantinápolyi leányiskolában a kémiát taníthassa. Biztos, hogy nagyon szereti a tárgyát. Ezt különben észreveszem arról is, hogy hosszan meséli el, mennyire fontos a kémia tanítása az Egyesült Államok minden iskolájában. De Mistress Lindberg is észreveszi, hogy szívesebben venném, ha a fiáról mondana még epizódokat és ennek udvariasan eleget is tesz. Az amerikai nő dualizmusában, aki büszke a saját egyéniségére, de egyben anya is, az anya kerül felül. — Ugyan melyiket mondjam el a sok epizód közül! Némi fogalmat alkothat magának arról a szinte beteges hódolatról, amellyel az amerikai nép a fiamat körülveszi, ha elmondom, hogy egy nap hazatérve, az ajtókat nyitva találtam, az egész lakást pedig felforgatva. Azt hittem, hogy tolvajok jártak a lakásban, de azután láttam, hogy csak a fiam ruháit, fehérneműit és néhány kisértékű apróságát vitték el. Ez roppant kellemetlen volt, noha az asztalon egy levél feküdt, amelyben az ismeretlen látogatók a fiam iránti elragadtatásuk kifejezése mellett bocsánatot kérnek a zavarásért és kártérítés fejében nagy pénzösszeget mellékelnek. A legszebb a dologban az, hogy az egészet a legnagyobb titokban kellett tartanunk, nehogy a szép példa még követőkre találjon. — A fehérnemű eltűnésekről a mosdóban, nem is beszélek- Annyira ment a dolog, hogy végül kénytelen voltam odahaza mosatni mindent. — Ugyanilyen verseny folyt a fiam autogramjaiért is. Sokan 100 dolláros bankjegyre kérték az aláírást. — Mi a véleménye Lindberg ezredesnek az óceánrepülések lehetőségeiről általában? — Szerinte négy dolog szükséges a sikerhez: hosszú és alapos előkészítés, tökéletes motor, jó idő és vasidegek. Így ő egyike azoknak, akik nem ítélik el az olasz Sabellit, akinek jóbarátja, a hosszú várakozásért. Bízik benne, hogy Sabelli terve sikerülni fog, mert jó pilóta. Amikor Newyorkból elindultam Nápoly felé a »Conte Grande« gőzösön, Sabelli repülőgépjén jött az üdvözletemre és elkísérte a hajót egész a nyílt tengerig. A beszélgetés itt hirtelen megszakadt, mert betoppan Mistress Alice Marow, egy barátnő, aki Mistress Lindberget Konstantinápolyig kíséri. — Make hast, else you will kniss the train! — Jókívánságaim Lindberg ezredesnek e második óceánrepüléshez, — mondom tréfásan búcsúzás közben. — This is above my power! — volt a felület a szívre szorított kezekkel. Corrado Rossi Simon György János: Montmartre (Az Ernst Múzeum kiállításából)