Pro Minoritate, 2001 (1-3. szám)
2001 / 3. szám - NEMZET ÉS TÖRTÉNELEM - Nagy Levente: Emóció, ráció, frusztráció: Mihai Eminescu politikai publicisztikája
Emóció, ráció, frusztráció jezetlen regényében (Geniu pustiii - Szárnyszegett géniusz) Eminescu tudatosan ferdített, és tendenciózusan eltorzítva mutatta be az eseményeket, így azután a regényben szerepeltetett magyarok rémtörténetekbe illő gonosz figurákként jelennek meg, míg az öldöklés után épp falatozni készülő román legények látványa a következő elmélkedést váltja ki a narrátorból: „Ha valaki azt hinné, hogy ez nem lehetséges, elég, ha végiggondolja, milyen a forradalom, veszélyben az ember nem törődik saját életével, és ilyenkor az emberölést és a harcot normális állapotnak érzi; aki ezt végiggondolja, nemcsak a mi helyzetünket fogja megérteni, hanem azokat az évszázadokat is, amelyekben a harc és a zsákmányszerzés volt a nép fő foglalkozása.” A tanulmány a régi vágású román irodalomtörténészekből rögtön elő is hozta az ősi reflexeket: Victor lánca szerint nem vehetjük rossz néven az Eminescu írásaiban „felvillanó magyarellenes árnyoldalakat”, mert „máig minden románban él valamiféle idegenség a magyarokkal szemben, minthogy nincs olyan magyar, akiben legalább az idioszinkráziák lehelete ne jelentkezne, ha a románokról van szó”. Az ELTE Román Tanszékének volt vendégtanára, Gavril Scridon, a régi szép idők után sóvárogva pedig egyenesen azzal a javaslattal állt elő, hogy ne beszéljünk a magyarokat és a románokat érintő régi és új ellentétekről. De nemcsak Köpeczi írása, hanem egész kötet nyilvánvalóvá tette a magyar olvasó számára, hogy Eminescu politikai nézetei közül - melyekről a magyar szakirodalom 1945 előtt is tapintatosan és szemérmesen hallgatott - valami nincs rendben. Eminescut a magyarokkal való találkozás avatta politikai publicistává. 1870- ben a pesti Federatiune c. lapban három cikke jelent meg, Varro álnéven. A szerző ekkor Ioan Slavici-csal együtt Bécsben diákoskodott. E három tanulmányban alapvetően kétféle beszédmód különíthető el. Az egyik racionális, higgadt, észérvekkel próbál meg hatni. A másik érzelmi, egymásnak néha ellentmondó, zagyva gondolatok tömege, melyekből kitűnik a valós történeti tények ismeretének hiánya, vagy azok tendenciózus elferdítése. Ez utóbbi néha érthetetlen vehemenciájú, vulgáris gyűlölködésbe és szitkozódásba csap át, amit Klaus Heitmann némi mentegető eufemizmussal „homéroszi dühnek” nevezett.10 Kérdés, hogy ez a schilleri értelemben naivvá konvertált düh mennyire menti fel az immár szentimentális korban író szerzőt, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy a későbbi tanítványok néha épp e dühödt kijelentésekben találták meg saját, akár véres pogromokra buzdító ideológiájuk legitimálását is. Eminescu kétségtelenül jogosan kritizálta a „szemtelen” Tisza Kálmánt azért a kijelentéséért, miszerint román nemzet, mint olyan nem is létezik, vagy egy másik magyar képviselő azon javaslatát, hogy az erdélyi és magyarországi románok jobban tennék ha kivándorolnának Romániába. Jogosan kifogásolta azt is, hogy a románok szerdahelyi gyűlését (1869. március) a kormány feloszlatta, talán igaza lehetett abban is, hogy a dualizmust „diplomáciai fikciónak” nevezte, azt meg egyenesen előremutató gondolatnak tarthatjuk, hogy a monarchia fennmaradásának egyet