Pro Minoritate, 2001 (1-3. szám)

2001 / 3. szám - NEMZET ÉS TÖRTÉNELEM - Nagy Levente: Emóció, ráció, frusztráció: Mihai Eminescu politikai publicisztikája

Emóció, ráció, frusztráció jezetlen regényében (Geniu pustiii - Szárnyszegett géniusz) Eminescu tudatosan ferdített, és tendenciózusan eltorzítva mutatta be az eseményeket, így azután a re­gényben szerepeltetett magyarok rémtörténetekbe illő gonosz figurákként jelennek meg­, míg az öldöklés után épp falatozni készülő román legények látványa a követ­kező elmélkedést váltja ki a narrátorból: „Ha valaki azt hinné, hogy ez nem lehetsé­ges, elég, ha végiggondolja, milyen a forradalom, veszélyben az ember nem törődik saját életével, és ilyenkor az emberölést és a harcot normális állapotnak érzi; aki ezt végiggondolja, nemcsak a mi helyzetünket fogja megérteni, hanem azokat az évszá­zadokat is, amelyekben a harc és a zsákmányszerzés volt a nép fő foglalkozása.”­ A tanulmány a régi vágású román irodalomtörténészekből rögtön elő is hozta az ősi reflexeket: Victor lánca szerint nem vehetjük rossz néven az Eminescu írásaiban „felvillanó magyarellenes árnyoldalakat”, mert „máig minden románban él valami­féle idegenség a magyarokkal szemben, minthogy nincs olyan magyar, akiben leg­alább az idioszinkráziák lehelete ne jelentkezne, ha a románokról van szó”. Az ELTE Román Tanszékének volt vendégtanára, Gavril Scridon, a régi szép idők után sóvárogva pedig egyenesen azzal a javaslattal állt elő, hogy ne beszéljünk a magya­rokat és a románokat érintő régi és új ellentétekről.­ De nemcsak Köpeczi írása, hanem egész kötet nyilvánvalóvá tette a magyar olvasó számára, hogy Eminescu politikai nézetei közül - melyekről a magyar szak­­irodalom 1945 előtt is tapintatosan és szemérmesen hallgatott - valami nincs rend­ben. Eminescut a magyarokkal való találkozás avatta politikai publicistává. 1870- ben a pesti Feder­atiune c. lapban három cikke jelent meg, Varro álnéven.­ A szerző ekkor Ioan Slavici-csal együtt Bécsben diákoskodott. E három tanulmányban alap­vetően kétféle beszédmód különíthető el. Az egyik racionális, higgadt, észérvekkel próbál meg hatni. A másik érzelmi, egymásnak néha ellentmondó, zagyva gondola­tok tömege, melyekből kitűnik a valós történeti tények ismeretének hiánya, vagy azok tendenciózus elferdítése. Ez utóbbi néha érthetetlen vehemenciájú, vulgáris gyűlölködésbe és szitkozódásba csap át, amit Klaus Heitmann némi mentegető eu­femizmussal „homéroszi dühnek” nevezett.10 Kérdés, hogy ez a schilleri értelemben naivvá konvertált düh mennyire menti fel az immár szentimentális korban író szer­zőt, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy a későbbi tanítványok néha épp e dühödt kijelentésekben találták meg saját, akár véres pogromokra buzdító ideológiájuk le­gitimálását is. Eminescu kétségtelenül jogosan kritizálta a „szemtelen” Tisza Kálmánt azért a kijelentéséért, miszerint román nemzet, mint olyan nem is létezik, vagy egy másik magyar képviselő azon javaslatát, hogy az erdélyi és magyarországi románok jobban tennék ha kivándorolnának Romániába. Jogosan kifogásolta azt is, hogy a románok szerdahelyi gyűlését (1869. március) a kormány feloszlatta, talán igaza le­hetett abban is, hogy a dualizmust „diplomáciai fikciónak” nevezte, azt meg egyene­sen előremutató gondolatnak tarthatjuk, hogy a monarchia fennmaradásának egyet­

Next