Előre, 1969. június (23. évfolyam, 6711-6735. szám)

1969-06-29 / 6735. szám

ELŐRE 4. oldal Le A FORRADALMÁR TÖRTÉNETÍRÓ (Folytatás a 3. oldalról) ■ A nemzeti történetünk — írja —, ott hever valahol az egykorú krónikák és oklevelek pora alatt, ez idáig még csak meg sem kísérelték kiásni. Mindazok, akik történetírással foglalkoztak , csupán az ural­kodók életrajzát hagyták ránk. Senki még fel nem elevenítette az elmúlt idők társadalmi intézményeit, eszméit, érzelmi világát, szokásait, kereskedelmét és szellemi műveltségét. Pedig mekkora szükségünk lenne egy ilyen történetre ! Őseink sorsa a mienket készítette elő ; intézményeik a mieink alapját vetet­ték meg... Abból a történetből megláthatnák, hogy az emberiség szent jogai mindi­g védelmezőkre ta­láltak ebben az országban..." Felmérve a hagyo­mányos történetírás fogyatékosságait, körvonalazta a korszerű történettudomány igényeit s maga is vállalkozott az új­­alapok lerakásának terhes mun­kájára. Tudván tudta, hogy nincs történetírás tudo­mányos forrásfeltárás nélkül. Belcescu ebben is a cselekvés emberének bizonyult. A forradalmár a történetírás mezején sem mond le a szervezkedés igényéről. Egy történelmi társa­ságba szerette volna összefogni a román múlt ku­tatásával foglalkozó honfitársait, elvbarátait, s miután ez nem sikerült, egy történelmi folyóirat, a Magazin istoric pentru Dacia (Dácia Történelmi Tára) köré csoportosította a történelem kérdéseivel foglalkozó patriótákat, s mögéjük igyekezett ol­vasótábort felsorakoztatni Havaselvéről, Moldová­­ból és Erdélyből. A Treboniu Lauriánnal közösen szerkesztett folyóirat a múlt tudományos megidézé­­sével, a nemzeti történelem korszerű szintézisének előkészítésével a forradalmi népszolgálatot tartja legfőbb hivatásának, hogy a jelenkor fiai „meg­erősödjenek hazafiságban és bátorságban és áll­hatatosságot szerezzenek jellemben". A folyóirat programja a nemzeti lét aktuális kérdései köré összpontosul : „A történelem egy nemzet első köny­ve. Benne látja múltját, jelenét és jövőjét. Történet­­írás nélkül egy nemzet még barbár, s jaj annak a népnek, mely elvesztette az emlékek tiszteletét. Ilyen helyzetben vagyunk mi románok Dácia három tartományában. Most, habár sokan foglalkoztak történelmünk megírásával, mind idegenek, mind pe­dig honfitársaink, mi azért lelkiismeretesen­­ meg­mondhatjuk, hogy mostanáig egyáltalán nincsen történetünk." A folyóirat, mindenekelőtt a hasáb­­jain közölt Bălcescu-írásoknak köszönhetően az adat­közlésen túl fontos elvi tételekkel, módszertani és történetbölcseleti fejtegetésekkel gazdagította a román historiográfiát. • Történetírói munkássága elvi alapjainak leraká­sakor Belcescu bőven merített a francia felvilágo­sodás irodalmából. Többször hivatkozik az Enciklo­pédiára, Rousseau-ra, Montesquieu-re, Mirabeau-ra, Constant-ra. Erős középkorellenessége, a „tudat­lanság sötétségével" való hadakozása a felvilágo­sodás eszmetárából merít szempontokat, ugyanak­kor a román főpapság, nagybogárság és korrumpált államgépezet ostorozásában töltődik fel konkrét helyi tartalommal. Ezt a felvilágosodásból eredez­tethető történelemszemléletet természetesen átitat­ja az Európa-szerte diadalmaskodó új korstílus : a romantika. Magának a dicső múltnak és a hitvány jelennek a polarizált szembeállítása mind elvileg, mind pedig abban a gyakorlati szándékban, hogy a fiatal nemzedék az ősök példáján felbuzdulva vállalja a haladás szolgálatát a romantikus ih­­letettségű koncepció. A kelet-európai romantiká­nak éppen az az egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy a nagy emberi szenvedélyek felkorbácsolt hul­lámait a társadalmi cselekvés medrébe terelte s a polgári átalakulásért vívott harc szolgálatába ál­lította. Főműve, a Románii sub Mihai Voievod Viteazul (A románok Vitéz Mihály vajda idejében) című mo­nográfiája megírására 1846-tól kezdve készült, mégis úgy halt meg, hogy a nagy művet nem tudta telje­sen befejezni. A munkát azonban így is — záró­fejezet nélkül — legdrágább kincsei között őrzi a román művelődéstörténet. Belcescu hatalmas anya­got gyűjtött össze, műve megírásához pedig fel­használta az 1848-as forradalom számtalan törté­nelmi tapasztalatát. Monográfiája központjába a nemzeti egység gondolatát állította, s hőse port­réját úgy rajzolta meg, mint aki ezért az eszményért forgatta erős szablyáját. Mihály vajdáról szólva tételesen is megfogalmaz­ta történelemszemléletének alapeszméjét : „Minden, amit tudunk — írja —, az, hogy az emberiség vál­tozásról változásra állandóan felfelé ívelő fejlő­désben van, ami annál gyorsabb menetű, minél előbbre halad... A történettudomány hivatása fel­tárni, bebizonyítani előttünk ezt az állandó válto­zást, az emberiség progresszív haladását, az em­beri érzelem és elme fejlődését, annak minden belső és külső formájában, időben és térben." Úgy érezzük, hogy a történésznek bőven van mit tanulnia tőle — ma is ! KOVÁCS ZOLTÁN : Belcescu (részlet) AZ AGRÁRPOLITIKUS (Folytatás a 3. oldalról) megítélésében is érvényre jut tehát a nemzet, mint felső értékhatár, és Bălcescunak, az etikai normák megszállottjának erkölcsre és igazságra törő erré­­bersége. A jóra törekvés — mint, minden értékté­nyező summája — így ötvöz, de egyben rendsze­rez is értékkategóriákat. A jó, amire Bălcescu tö­rekszik , az új, de az ősi egyenlőséget visszaállító, szabad, egységes nemzeti állam. Ennek megterem­tése érdekében válik erkölcsössé és igazságossá az agrárforradalom és végül — az autonóm gazda­ságpolitikai célkitűzések megvalósításával — hasz­nossá is, hiszen jólétet teremt, így épül, így válik teljessé Belcescu koncepciója, amely a fejlődést hi­vatott biztosítani, és válik programjává az új tár­sadalmi-gazdasági struktúráért harcbaszálló forra­dalomnak. Az agrárpolitikai terveket szövő Belcescu úgy látja, hogy az egyaránt szabad nagy- és kisbirtok, is. Korábban a törvények erejével kívánta meg­oldani a főkérdést, az agrárproblémát: a jobbágy legyen örökhagyói jussal élő birtokos, a földért vi­szont fizessen volt urának pénzjáradékot. A reform tervezete 1846-ban már úgy módosul, hogy váljék véglegessé a,megváltás, s megtérítve a bojárnak a föld árát, teljes tulajdonosi jogokkal élhessen a paraszt. Örökváltság-terv ez, reformokat igénylő. 1848-ban a párizsi forradalom egyetemén Belcescu is sokat tanul. Hazatérve már tudja, hogy a forra­dalom útjára lépő mozgalomnak létkérdése a föld­kérdés, s harcol a jobbágy földhözjuttatását kimon­dó 13. pont érvényesítéséért. A napirenden lévő társadalmi tennivalók között egyik levelében ekkor már a tulajdon kérdését tartja a forradalom leg­fontosabb problémájának. Az elsőrendű fontosság azonban nem jelent sorrendi elsőséget is. Belcescu szerint a megoldandó feladatok : a politikai hatalom demokratizálása, a földtulajdon demokratizálása, a nemzeti független­ség és az egység kivívása. Ezek közül 1848-ban már a politikai hatalom megragadásának ítéli a primátust. Érzi a gazdasági és politikai tényezők közötti összefüggéseket, s míg korábban arra ösz­tökéli a jobbágyot és a földesurat, nyújtsanak egy­másnak baráti kezet, most már mind kevésbé bízik a bojárság áldozatkészségében. A politikai hata­lom monopóliumától akarja megfosztani őket, hi­szen „a demokratikus forradalom", a hatalom meg­szerzése „a társadalmi forradalom" sikerének leg­főbb feltétele, záloga. Az utóbbi nélkül pedig el­sikkad az előbbi minden győzelmi esélye. Ezért küzd a havaselvi forradalomban a leghaladóbb álláspontról, a legkövetkezetesebben a parasztság földhözjuttatásáért. Ezért szorgalmazza a birtok­bizottság összehívását, ír a lapokba, szervezi a fa­lufelvilágosító biztosok intézményét, s üzeni nekik : „Dolgozzatok szívvel. Izgassátok a népet és a pa­rasztokat". A forradalom tanulságai pedig megérlelik benne annak tudatát, hogy északokkal, érzelmi ráhatások­kal nem lehet meggyőzni a kiváltságosokat arról, hogy lemondjanak egyéni és csoport­önzésükről a közösség, a nemzet jövője érdekében. Az agrár­reform programja eszerint módosul s jut el legma­gasabb pontjához : a kárpótlás nélküli kisajátítás gondolatához. Belcescu agrárpolitikai programja a feudális rend alapjainak szóló hadüzenet. Hiszen az ural­kodó osztálynak a legfőbb termelőeszköz, a föld fölött fennálló feudális monopoltulajdonát, az egész feudális rend sarkkövét kívánta ellentétévé, a polgári rend pillérévé, polgári tulajdonná vál­toztatni. A kor parancsát ismerte fel ebben is, ez volt a mértéke mindenkor a történetiségben, s ez a tisztánlátás közösségszolgálatának nehezen követhető,­­de követendő példája mindmáig. AZ ÁLLAMFÉRFI ÉS SZABADSÁGHŐS (Folytatás a 3. oldalról) Kende — hangoztatja —, a népek nemzeti szabad­ságot akarnak." Ugyanakkor azoknak a román ve­zetőknek, akik a császári ígéretekben bíznak, ezt üzeni „Nem lehet harcolni a szabadságért a leg­gyalázatosabb, legkegyetlenebb és legelavultabb despotizmus zászlója alatt. Akciójában a néptö­megekre támaszkodó és a nemzeti előítélet fölé emelkedő Avram lánca támogatja. 1849 júniusában két terv kerül aláírásra Kossuth és Belcescu között. Az egyik a Békülési tervezet, amely kimondja : „Mind a magyar, mind a román nemzet földrajzi helyzeténél, érdeke azonosságánál fogva kölcsönösen tartozik segíteni egymásnak s ugyanazon zászló alatt harcolni a szabadság vé­delmében." A másik terv egy erdélyi román légió felfegyverzéséről szól, amely a havasalföldi forra­dalmi mozgalomnak nyújtana segítséget. Júliusban a Szegedre menekült magyar parlamentben meg­szavazzák az első európai nemzetiségi törvényt. Belcescu siet megvinni a jó hírt láncának. De ek­kor már a Habsburgok segítségére jövő cári csa­patok a Kárpátok szorosain át behatoltak Erdély­be. A magyar kormány levonta a tanulságokat. A súlyos beteg Belcescut Avram lánca egy erdei kunyhóban rejtegeti,s majd csebres mócnak öltöztet­ve szökteti ki külföldre a letartóztatás elől. Belcescu a száműzetésben is fáradhatatlan har­cosa a románok és magyarok testvériségének, a dunavölgyi kis népek egyenlőségén alapuló önvé­delmi szövetségének. Akárcsak Petőfi, rendületlenül hisz a világszabadság végső diadalában, amikor „nem lesz ember embernek ura, sem nép más nép­nek ura." S Petőfihez hasonlóan, ha nem is a csata­­mezőn, de betegségben, nyomorban, szüntelenül népe és az emberiség szabadságáért égve hunyt el 1852-ben. Belcescu emlékház a róla elnevezett Vilcea megyei községben HORVÁTH IMRE NAPFÉNYES FÖLD Most úgy elárad bennem a melegség, akárcsak e hegyek közt, hol az esték s az éjszakák sem hűlnek le egészen. E ház otthonom, és a népe népem. Bennük testvért, — ennél is többet látok ! Szeretem az utat, ahol szivárog a forrás, melyből merítik vizünket, a malmot, mely munkát csak néha szüntet, a mezőt, mely szomjas most az esőre, a fát, melyen kopog a harkály csőre s a szélben ringó kukoricaszálat, szirma szélét is minden csöpp virágnak. A dombokat, a völgyeket, a rétet, a házakban a vályogkemencéket s kik a vályogkemencéket csinálták. A pislogó kis petróleumlámpát, az asztalon az ottfelejtett csészét, a libákat, a lovak nyerítését, az ökröket, mik annyi utat róttak, a nők fején a bő cserépkancsókat. A szilvát is a roskadozó ágon, — ennyi szilva nincs sehol a világon ! — a kerítést, melyen a szemem átlát, a kapufák népies faragását, ✓ a zenészt, ki térdén cimbalmot penget, mikor táncolnak és ha ünnepelnek. Szerelmesem itt minden népi dallam, szeretem a sírt is a hegyoldalban. (E temetőben szegények pihennek !) És még jobban jeleit a jelennek, a népet, mely nem görnyed többé kétrét, a cséplőgép untalan berregését, a kaszákat, melyek versenyben kopnak, árnyékát is a hasznos állatoknak. A nőket és a férfiakat, mindet, a hátukon az átalizzadt inget s az ifjakat, kik már gyűlést vezetnek. Ujja bütykét is a dolgos kezeknek. S e nép harcát, melynek célja a béke. S szeretem, mert erősödik békéje, ezt az egész napfényes román földet, hol az öröm mind több kapun bezörget, s minden részét e lágy, termékeny tájnak. Felismerem benne én is hazámat! BALCEȘTI, 1950. szeptember 1969. JÚNIUS 29., VASÁRNAP A Foaie Stiintifice si Literare 1844. szeptember 10-i száma, amelyben A rigómezei vagy koszovói ütközetről megjelent ALAKJA A MAGYAR TÖRTÉNELEM-SZEMLÉLETBEN (Folytatás a 3. oldalról) kiállítást. Amelyről viszont a drága Spectator — az időközben szintén eltávozott Krenner Miklós — meghatottan jelentette ki előttünk : „Hál' Istennek, csakhogy ezt is megértük“. A Román Kultúra Hetét további fellendülés kö­vette. Az Eminescu-kiadvány után az 1848 száz­éves megünneplésére létrehívott un. Centennáris Bizottság megjelentette a forradalom és szabadság­­harc nemzetiségi békeiratait (1848/49. évi Iratok a nemzetiségi megbékélésről, Bp. 1948, a Magyar- Román és a Magyar-Jugoszláv Társaság kiadásá­ban, Ortutay Gyula előszavával, Sziklay László és Moravek Endre gondozásában, e sorok írójának szerkesztésében). Jelentős mű volt az I. Tóth Zol­tán, Köpeczi Béla és Domokos Sámuel együttműkö­dése eredményeként megjelent 224 oldalas első magyar Belcescu-válogatás, a Belcescu Válogatott írásai. I. Tóth Zoltán előszava ezzel a megállapí­tással kezdődött: „Alig van ma már magyar em­­­ber, aki ne ismerné Belcescu nevét. Magyar és ro­­­­mán között ma, a nacionalizmus, a polgári ellen­tétek kiküszöbölése után az őszinte közeledés és megértés tág kapui nyíltak meg a szocializmus felé haladó népi demokráciák megvalósításával. Száz évvel ezelőtt Belcescu határozott kézzel rá­mutatott, sőt mi több, rá is tért a helyes útra. In­nen az időszerűsége Belcescu írásainak, melyeket most magyar nyelven nyújtunk át az olvasónak, írásai a maga korában tettek voltak; ezek a tet­tek ma újabb tettekre serkentenek. A magyar és a román kezét Belcescu ma is egybekulcsolja." Ugyancsak I. Tóth Zoltán Belcescu-életrajza (Bel­cescu élete Bp. 1952. Akad. Kiadó, 243 o.) megjele­nése idején joggal keltett feltűnést a két nép törté­neti irodalmában. Nehéz lenne egyetlen cikk keretei közé szorítani e mű elemzését, amely a magyar-román történész­kapcsolatokban is fordulópontot jelentett. Nyilván­valóan erre itt nem is vállalkozhatunk. Mégis, sze­retném néhány jellemző vonással aláhúzni ennek a történeti életrajznak a kivételes jelentőségét akkori tudományos érintkezéseinkben s azt a további je­lentős hatást, melyet azóta is tett ezirányú kapcso­latainkra. Megítélésem szerint, I. Tóth Zoltán ebben az életrajzi értekezésben a modern, korszerű történész minden kimagasló jegyével jeleskedik. Tudásának, hatalmas ismeretanyagának bizonyító és feldolgo­zó-szerkesztő ereje kiváló eredményt hozott. A kelet-európai oknyomozó történész itt érkezik el a halála óta senki által meg nem haladott, sajnos meg sem közelített szintre. Csatári Dániel a nagyértékű, 1966-ban megjelent postumus kötet előszavában három fontos tényező­re emlékeztet. Az első a történész elvi előrehala­­dására vonatkozik. Emlékeztet a társadalmi-politi­kai elemző részek elmélyültségére, arra, hogy milyen biztos kézzel és irodalmi virtuozitással ke­zeli I.Tóth Zoltán a történelmi materializmus mun­kamódszerét. Gondoljunk csak A dunai fejedelem­ségek gazdasági kérdése (Question Economique des Principautés Danubiennes, 1850) egyik alapve­tő fejtegetésére, melyben a föld kisemmizett népé­nek a parazita bojárosztály ellen fordulását, az osztályharc útjára lépését vázolja. (I. Tóth Zoltán : Belcescu, az ember — Kelemen emlékkönyv, Buka­rest, 1957, 612—613 o.) A magyar történetírás mindmáig legjelentősebb Belcescu-tanulmányának másik jellemző vonása a haladó politikussá váló történész életútjának sok­oldalú vizsgálata és kritikai elemzése. „A mű — idézzük I. Tóth Zoltán életrajzíróját, Csatári Dá­nielt — Belcescut, a forradalmárt ábrázolja, a ta­pasztalatok és elméleti tanulmányok során radi­kális politikussá érő férfiút, de nem hallgatja el történelmileg indokolt korlátait, eszméinek időnkénti ellentmondásosságát sem." (Magyarok és románok. Bp. 1966, 43. o.). Ennek a mértéktartó vizsgálati módnak a nagyságát a mű megjelenésének idő­pontja még inkább kiemeli. A Balcescu-életrajz 1952-ben jelent meg, és I. Tóth Zoltán egyetlen fö­lös szóval, jelzővel, erőszakolt ideológiai kitérővel sem terheli a népek egyenjogúságára és egymás közti szuverén, független nemzetekként való együttműködésére alapozott koncepcióját. Végül Csatári és mások is kiemelik az egykorú és későbbi bírálók közül, hogy a Balcescu-életrajz a két nép viszonyának a maga idejéig egyedülállóan művészi, mesterien őszinte és meggyőző vallomása. Amikor 21 évvel ezelőtt az 1848/49. évi békeira­tok tanulmányozása közben Bălcescu hivatásán tűnődtem, a Debrecenbe igyekvő Belcescu misz­­szióját a Ion Ghicához intézett mehádiai levelek egyik jegyzetében végül így értékeltem : „A tavaszi hadjárat nagyszerű sikerén és Bem erdélyi diada­lain fellelkesülve most Belcescu azért tér vissza Magyarországra, hogy a debreceni kormánnyal közvetlen tárgyalásokat folytasson. Egyrészt a Magyarországon, hivatalos támogatással szerve­zendő román légió ügyéről, másrészt valamennyi dunai nép föderatív összefogásáról a demokrácia és a szociális haladás jegyében". Ezért kéri, kérleli és utasítja emigráns társait, igyekezzenek a Párizs­ban élő románok segítségével odahatni, hogy a külföldi­­közvélemény is megértse ,mily fontos érde­kek fűződnek magyarok és románok kibéküléséhez nemcsak helyi okokból, hanem az egész Európa szempontjából." Ez a hevenyészett vázlat úgy érzem némi módo­sításra szorul. Nyilvánvaló, hogy Belcescu debre­ceni tárgyalásain, még kevésbé az összeomlás he­­teiben erről a szélesebb alapú szövetkezésről így nem volt, nem lehetett szó. (Más kérdés, hogy a középkelet-európai emigrációk értekezletén, 1850- ben erről is szó esett, mint az együttműködés egyik bázisáról). De mindez benne volt a tárgyalások légkörében, a megbékélés s a tartós megbékítés koncepciójában. Nyoma egyébként kimutatható nemcsak bélcescu leveleiben, hanem Bohiacnál is, az ii., hogy 1849 mozgalmas tavaszán többről és más­ról is szó volt. „Magyarország a demokrácia és a monarchia harcának színterévé válik. Itt már nem Magyarországról es Ausztriáról, hanem szabadság­­ról es zsarnokságról van szó... Jö||etek, jö||etek a szabadság érzésétől áthatott testvéreim! Jaes és dicső a szabadság nagy ügyéért vállvetve harcol­ni !" (Boliac, C . Jonneh mina a nemzetek — respat­­riatus IB4, ápr. 15. 5. sz. — C. Boliac Válogatott munkái Bp. 1953, 150—152. o.). Ennek ismeretében indokoltabbnak tartom azt a tárgyiasabb és mértéktartóbb fogalm­azást, mellyel I. soth holtan kíséri végig Belcescu békeközventő­­útját. Igen, valójában éppen a művészien egyszerű és tárgyilagos fogalmazásban magasodik elénk 1849 „Montbianc-empere", a népeink közötti megértés egyedül lehetséges reálpontikájának megfogalma­­zása. Belcescu ezirányú tanítását megkerülni, kike­rülni lehet. Megcáfolni, s meg nem történtté tenni, a múló időben egyre növekvő jelentőségét elvitatni azonban már nem. Bălcescu történeti értékelése további színekkel gazdagodott az I. Tóth Zoltán-féle magyar Bolces­­cu-életrajz utáni években is. A magyar történészek napirenden tartották és tartják minamáig a nagy örökséget, foglalkoznak vele, elemzik ma is élő és ható következményeit, tanulságait. Belcescu misz­­szióját értékeli Spira György is monográfiájában. Az elismerés jegyeit megleljük az 1848/49-re vonat­kozó magyar történeti szakirodalom egyéb munká­iban, összefoglalásaiban is. Belcescu tevékenységének magyar népszerűsítő feldolgozása is van. bíró Sándor, az erdélyi szár­mazású művelődés és nevelésügy történész Belcescu a magyar és a román nép összefogásáért (Bp. 1954. társadalom és Természettudományi Ismeret­­terjesztő Társulat, 72. o.) című munkája már címé­ben is kifejezően tükrözi, milyen mélyen és tuda­tosan él ezidőtájt Belcescu koncepciója kutatóink­ban. S ahogy telik-múlik az idő, annál teljesebbé válik ez a nagyszabású történeti portré a forra­dalmi humanizmus időtálló jegyeivel. Nem véletlen, hogy az 1957. évi Kelemen-emlékkönyv I. Tóth Zol­tán egy kéziratban fennmaradt újabb Belcescu-kéz­­iratának zárófejezetét közli (Belcescu az ember), mely az eddigieknél is közvetlenebb megvilágítás­ban mutatja be egyéniségének humanista vonásait. Ehhez a humanista Balcescu-motívumhoz tegyük még hozzá Csatári Dániel zárószavait, az I. Tóth Zoltán postumus kötete elé írt bevezetőjéből : „Amikor gazdag életművéből egy kötetnyi válo­gatást nyújtunk át az olvasónak, ennek bizonyítá­sára, keresve sem találnánk alkalmasabb gondola­tot, mint némi változtatással azt, amit ő írt le ked­ves hősének Belcescunak szentelt monográfiájá­ban, ennek egy idézete kapcsán". Fejlesszétek ki a szépség, az igazság, a becsület rügyeit, mert ezek az ember lényege — írja Belcescu. Adjátok nekünk az egész embert". Erre gondolunk, erre emlékezünk, tűnődve és bi­zakodva, amikor a történész, a politikus, a népek közötti megértés és megegyezés örök érvényű gon­doláidért küzdő ember, a magyar történelemszem­léletben ma is elevenen élő, ható és békítő géniusz szellemét idézzük. Budapest 1969 júniusában

Next