Előre, 1969. június (23. évfolyam, 6711-6735. szám)
1969-06-29 / 6735. szám
ELŐRE 4. oldal Le A FORRADALMÁR TÖRTÉNETÍRÓ (Folytatás a 3. oldalról) ■ A nemzeti történetünk — írja —, ott hever valahol az egykorú krónikák és oklevelek pora alatt, ez idáig még csak meg sem kísérelték kiásni. Mindazok, akik történetírással foglalkoztak , csupán az uralkodók életrajzát hagyták ránk. Senki még fel nem elevenítette az elmúlt idők társadalmi intézményeit, eszméit, érzelmi világát, szokásait, kereskedelmét és szellemi műveltségét. Pedig mekkora szükségünk lenne egy ilyen történetre ! Őseink sorsa a mienket készítette elő ; intézményeik a mieink alapját vetették meg... Abból a történetből megláthatnák, hogy az emberiség szent jogai mindig védelmezőkre találtak ebben az országban..." Felmérve a hagyományos történetírás fogyatékosságait, körvonalazta a korszerű történettudomány igényeit s maga is vállalkozott az újalapok lerakásának terhes munkájára. Tudván tudta, hogy nincs történetírás tudományos forrásfeltárás nélkül. Belcescu ebben is a cselekvés emberének bizonyult. A forradalmár a történetírás mezején sem mond le a szervezkedés igényéről. Egy történelmi társaságba szerette volna összefogni a román múlt kutatásával foglalkozó honfitársait, elvbarátait, s miután ez nem sikerült, egy történelmi folyóirat, a Magazin istoric pentru Dacia (Dácia Történelmi Tára) köré csoportosította a történelem kérdéseivel foglalkozó patriótákat, s mögéjük igyekezett olvasótábort felsorakoztatni Havaselvéről, Moldovából és Erdélyből. A Treboniu Lauriánnal közösen szerkesztett folyóirat a múlt tudományos megidézésével, a nemzeti történelem korszerű szintézisének előkészítésével a forradalmi népszolgálatot tartja legfőbb hivatásának, hogy a jelenkor fiai „megerősödjenek hazafiságban és bátorságban és állhatatosságot szerezzenek jellemben". A folyóirat programja a nemzeti lét aktuális kérdései köré összpontosul : „A történelem egy nemzet első könyve. Benne látja múltját, jelenét és jövőjét. Történetírás nélkül egy nemzet még barbár, s jaj annak a népnek, mely elvesztette az emlékek tiszteletét. Ilyen helyzetben vagyunk mi románok Dácia három tartományában. Most, habár sokan foglalkoztak történelmünk megírásával, mind idegenek, mind pedig honfitársaink, mi azért lelkiismeretesen megmondhatjuk, hogy mostanáig egyáltalán nincsen történetünk." A folyóirat, mindenekelőtt a hasábjain közölt Bălcescu-írásoknak köszönhetően az adatközlésen túl fontos elvi tételekkel, módszertani és történetbölcseleti fejtegetésekkel gazdagította a román historiográfiát. • Történetírói munkássága elvi alapjainak lerakásakor Belcescu bőven merített a francia felvilágosodás irodalmából. Többször hivatkozik az Enciklopédiára, Rousseau-ra, Montesquieu-re, Mirabeau-ra, Constant-ra. Erős középkorellenessége, a „tudatlanság sötétségével" való hadakozása a felvilágosodás eszmetárából merít szempontokat, ugyanakkor a román főpapság, nagybogárság és korrumpált államgépezet ostorozásában töltődik fel konkrét helyi tartalommal. Ezt a felvilágosodásból eredeztethető történelemszemléletet természetesen átitatja az Európa-szerte diadalmaskodó új korstílus : a romantika. Magának a dicső múltnak és a hitvány jelennek a polarizált szembeállítása mind elvileg, mind pedig abban a gyakorlati szándékban, hogy a fiatal nemzedék az ősök példáján felbuzdulva vállalja a haladás szolgálatát a romantikus ihletettségű koncepció. A kelet-európai romantikának éppen az az egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy a nagy emberi szenvedélyek felkorbácsolt hullámait a társadalmi cselekvés medrébe terelte s a polgári átalakulásért vívott harc szolgálatába állította. Főműve, a Románii sub Mihai Voievod Viteazul (A románok Vitéz Mihály vajda idejében) című monográfiája megírására 1846-tól kezdve készült, mégis úgy halt meg, hogy a nagy művet nem tudta teljesen befejezni. A munkát azonban így is — zárófejezet nélkül — legdrágább kincsei között őrzi a román művelődéstörténet. Belcescu hatalmas anyagot gyűjtött össze, műve megírásához pedig felhasználta az 1848-as forradalom számtalan történelmi tapasztalatát. Monográfiája központjába a nemzeti egység gondolatát állította, s hőse portréját úgy rajzolta meg, mint aki ezért az eszményért forgatta erős szablyáját. Mihály vajdáról szólva tételesen is megfogalmazta történelemszemléletének alapeszméjét : „Minden, amit tudunk — írja —, az, hogy az emberiség változásról változásra állandóan felfelé ívelő fejlődésben van, ami annál gyorsabb menetű, minél előbbre halad... A történettudomány hivatása feltárni, bebizonyítani előttünk ezt az állandó változást, az emberiség progresszív haladását, az emberi érzelem és elme fejlődését, annak minden belső és külső formájában, időben és térben." Úgy érezzük, hogy a történésznek bőven van mit tanulnia tőle — ma is ! KOVÁCS ZOLTÁN : Belcescu (részlet) AZ AGRÁRPOLITIKUS (Folytatás a 3. oldalról) megítélésében is érvényre jut tehát a nemzet, mint felső értékhatár, és Bălcescunak, az etikai normák megszállottjának erkölcsre és igazságra törő errébersége. A jóra törekvés — mint, minden értéktényező summája — így ötvöz, de egyben rendszerez is értékkategóriákat. A jó, amire Bălcescu törekszik , az új, de az ősi egyenlőséget visszaállító, szabad, egységes nemzeti állam. Ennek megteremtése érdekében válik erkölcsössé és igazságossá az agrárforradalom és végül — az autonóm gazdaságpolitikai célkitűzések megvalósításával — hasznossá is, hiszen jólétet teremt, így épül, így válik teljessé Belcescu koncepciója, amely a fejlődést hivatott biztosítani, és válik programjává az új társadalmi-gazdasági struktúráért harcbaszálló forradalomnak. Az agrárpolitikai terveket szövő Belcescu úgy látja, hogy az egyaránt szabad nagy- és kisbirtok, is. Korábban a törvények erejével kívánta megoldani a főkérdést, az agrárproblémát: a jobbágy legyen örökhagyói jussal élő birtokos, a földért viszont fizessen volt urának pénzjáradékot. A reform tervezete 1846-ban már úgy módosul, hogy váljék véglegessé a,megváltás, s megtérítve a bojárnak a föld árát, teljes tulajdonosi jogokkal élhessen a paraszt. Örökváltság-terv ez, reformokat igénylő. 1848-ban a párizsi forradalom egyetemén Belcescu is sokat tanul. Hazatérve már tudja, hogy a forradalom útjára lépő mozgalomnak létkérdése a földkérdés, s harcol a jobbágy földhözjuttatását kimondó 13. pont érvényesítéséért. A napirenden lévő társadalmi tennivalók között egyik levelében ekkor már a tulajdon kérdését tartja a forradalom legfontosabb problémájának. Az elsőrendű fontosság azonban nem jelent sorrendi elsőséget is. Belcescu szerint a megoldandó feladatok : a politikai hatalom demokratizálása, a földtulajdon demokratizálása, a nemzeti függetlenség és az egység kivívása. Ezek közül 1848-ban már a politikai hatalom megragadásának ítéli a primátust. Érzi a gazdasági és politikai tényezők közötti összefüggéseket, s míg korábban arra ösztökéli a jobbágyot és a földesurat, nyújtsanak egymásnak baráti kezet, most már mind kevésbé bízik a bojárság áldozatkészségében. A politikai hatalom monopóliumától akarja megfosztani őket, hiszen „a demokratikus forradalom", a hatalom megszerzése „a társadalmi forradalom" sikerének legfőbb feltétele, záloga. Az utóbbi nélkül pedig elsikkad az előbbi minden győzelmi esélye. Ezért küzd a havaselvi forradalomban a leghaladóbb álláspontról, a legkövetkezetesebben a parasztság földhözjuttatásáért. Ezért szorgalmazza a birtokbizottság összehívását, ír a lapokba, szervezi a falufelvilágosító biztosok intézményét, s üzeni nekik : „Dolgozzatok szívvel. Izgassátok a népet és a parasztokat". A forradalom tanulságai pedig megérlelik benne annak tudatát, hogy északokkal, érzelmi ráhatásokkal nem lehet meggyőzni a kiváltságosokat arról, hogy lemondjanak egyéni és csoportönzésükről a közösség, a nemzet jövője érdekében. Az agrárreform programja eszerint módosul s jut el legmagasabb pontjához : a kárpótlás nélküli kisajátítás gondolatához. Belcescu agrárpolitikai programja a feudális rend alapjainak szóló hadüzenet. Hiszen az uralkodó osztálynak a legfőbb termelőeszköz, a föld fölött fennálló feudális monopoltulajdonát, az egész feudális rend sarkkövét kívánta ellentétévé, a polgári rend pillérévé, polgári tulajdonná változtatni. A kor parancsát ismerte fel ebben is, ez volt a mértéke mindenkor a történetiségben, s ez a tisztánlátás közösségszolgálatának nehezen követhető,de követendő példája mindmáig. AZ ÁLLAMFÉRFI ÉS SZABADSÁGHŐS (Folytatás a 3. oldalról) Kende — hangoztatja —, a népek nemzeti szabadságot akarnak." Ugyanakkor azoknak a román vezetőknek, akik a császári ígéretekben bíznak, ezt üzeni „Nem lehet harcolni a szabadságért a leggyalázatosabb, legkegyetlenebb és legelavultabb despotizmus zászlója alatt. Akciójában a néptömegekre támaszkodó és a nemzeti előítélet fölé emelkedő Avram lánca támogatja. 1849 júniusában két terv kerül aláírásra Kossuth és Belcescu között. Az egyik a Békülési tervezet, amely kimondja : „Mind a magyar, mind a román nemzet földrajzi helyzeténél, érdeke azonosságánál fogva kölcsönösen tartozik segíteni egymásnak s ugyanazon zászló alatt harcolni a szabadság védelmében." A másik terv egy erdélyi román légió felfegyverzéséről szól, amely a havasalföldi forradalmi mozgalomnak nyújtana segítséget. Júliusban a Szegedre menekült magyar parlamentben megszavazzák az első európai nemzetiségi törvényt. Belcescu siet megvinni a jó hírt láncának. De ekkor már a Habsburgok segítségére jövő cári csapatok a Kárpátok szorosain át behatoltak Erdélybe. A magyar kormány levonta a tanulságokat. A súlyos beteg Belcescut Avram lánca egy erdei kunyhóban rejtegeti,s majd csebres mócnak öltöztetve szökteti ki külföldre a letartóztatás elől. Belcescu a száműzetésben is fáradhatatlan harcosa a románok és magyarok testvériségének, a dunavölgyi kis népek egyenlőségén alapuló önvédelmi szövetségének. Akárcsak Petőfi, rendületlenül hisz a világszabadság végső diadalában, amikor „nem lesz ember embernek ura, sem nép más népnek ura." S Petőfihez hasonlóan, ha nem is a csatamezőn, de betegségben, nyomorban, szüntelenül népe és az emberiség szabadságáért égve hunyt el 1852-ben. Belcescu emlékház a róla elnevezett Vilcea megyei községben HORVÁTH IMRE NAPFÉNYES FÖLD Most úgy elárad bennem a melegség, akárcsak e hegyek közt, hol az esték s az éjszakák sem hűlnek le egészen. E ház otthonom, és a népe népem. Bennük testvért, — ennél is többet látok ! Szeretem az utat, ahol szivárog a forrás, melyből merítik vizünket, a malmot, mely munkát csak néha szüntet, a mezőt, mely szomjas most az esőre, a fát, melyen kopog a harkály csőre s a szélben ringó kukoricaszálat, szirma szélét is minden csöpp virágnak. A dombokat, a völgyeket, a rétet, a házakban a vályogkemencéket s kik a vályogkemencéket csinálták. A pislogó kis petróleumlámpát, az asztalon az ottfelejtett csészét, a libákat, a lovak nyerítését, az ökröket, mik annyi utat róttak, a nők fején a bő cserépkancsókat. A szilvát is a roskadozó ágon, — ennyi szilva nincs sehol a világon ! — a kerítést, melyen a szemem átlát, a kapufák népies faragását, ✓ a zenészt, ki térdén cimbalmot penget, mikor táncolnak és ha ünnepelnek. Szerelmesem itt minden népi dallam, szeretem a sírt is a hegyoldalban. (E temetőben szegények pihennek !) És még jobban jeleit a jelennek, a népet, mely nem görnyed többé kétrét, a cséplőgép untalan berregését, a kaszákat, melyek versenyben kopnak, árnyékát is a hasznos állatoknak. A nőket és a férfiakat, mindet, a hátukon az átalizzadt inget s az ifjakat, kik már gyűlést vezetnek. Ujja bütykét is a dolgos kezeknek. S e nép harcát, melynek célja a béke. S szeretem, mert erősödik békéje, ezt az egész napfényes román földet, hol az öröm mind több kapun bezörget, s minden részét e lágy, termékeny tájnak. Felismerem benne én is hazámat! BALCEȘTI, 1950. szeptember 1969. JÚNIUS 29., VASÁRNAP A Foaie Stiintifice si Literare 1844. szeptember 10-i száma, amelyben A rigómezei vagy koszovói ütközetről megjelent ALAKJA A MAGYAR TÖRTÉNELEM-SZEMLÉLETBEN (Folytatás a 3. oldalról) kiállítást. Amelyről viszont a drága Spectator — az időközben szintén eltávozott Krenner Miklós — meghatottan jelentette ki előttünk : „Hál' Istennek, csakhogy ezt is megértük“. A Román Kultúra Hetét további fellendülés követte. Az Eminescu-kiadvány után az 1848 százéves megünneplésére létrehívott un. Centennáris Bizottság megjelentette a forradalom és szabadságharc nemzetiségi békeiratait (1848/49. évi Iratok a nemzetiségi megbékélésről, Bp. 1948, a Magyar- Román és a Magyar-Jugoszláv Társaság kiadásában, Ortutay Gyula előszavával, Sziklay László és Moravek Endre gondozásában, e sorok írójának szerkesztésében). Jelentős mű volt az I. Tóth Zoltán, Köpeczi Béla és Domokos Sámuel együttműködése eredményeként megjelent 224 oldalas első magyar Belcescu-válogatás, a Belcescu Válogatott írásai. I. Tóth Zoltán előszava ezzel a megállapítással kezdődött: „Alig van ma már magyar ember, aki ne ismerné Belcescu nevét. Magyar és román között ma, a nacionalizmus, a polgári ellentétek kiküszöbölése után az őszinte közeledés és megértés tág kapui nyíltak meg a szocializmus felé haladó népi demokráciák megvalósításával. Száz évvel ezelőtt Belcescu határozott kézzel rámutatott, sőt mi több, rá is tért a helyes útra. Innen az időszerűsége Belcescu írásainak, melyeket most magyar nyelven nyújtunk át az olvasónak, írásai a maga korában tettek voltak; ezek a tettek ma újabb tettekre serkentenek. A magyar és a román kezét Belcescu ma is egybekulcsolja." Ugyancsak I. Tóth Zoltán Belcescu-életrajza (Belcescu élete Bp. 1952. Akad. Kiadó, 243 o.) megjelenése idején joggal keltett feltűnést a két nép történeti irodalmában. Nehéz lenne egyetlen cikk keretei közé szorítani e mű elemzését, amely a magyar-román történészkapcsolatokban is fordulópontot jelentett. Nyilvánvalóan erre itt nem is vállalkozhatunk. Mégis, szeretném néhány jellemző vonással aláhúzni ennek a történeti életrajznak a kivételes jelentőségét akkori tudományos érintkezéseinkben s azt a további jelentős hatást, melyet azóta is tett ezirányú kapcsolatainkra. Megítélésem szerint, I. Tóth Zoltán ebben az életrajzi értekezésben a modern, korszerű történész minden kimagasló jegyével jeleskedik. Tudásának, hatalmas ismeretanyagának bizonyító és feldolgozó-szerkesztő ereje kiváló eredményt hozott. A kelet-európai oknyomozó történész itt érkezik el a halála óta senki által meg nem haladott, sajnos meg sem közelített szintre. Csatári Dániel a nagyértékű, 1966-ban megjelent postumus kötet előszavában három fontos tényezőre emlékeztet. Az első a történész elvi előrehaladására vonatkozik. Emlékeztet a társadalmi-politikai elemző részek elmélyültségére, arra, hogy milyen biztos kézzel és irodalmi virtuozitással kezeli I.Tóth Zoltán a történelmi materializmus munkamódszerét. Gondoljunk csak A dunai fejedelemségek gazdasági kérdése (Question Economique des Principautés Danubiennes, 1850) egyik alapvető fejtegetésére, melyben a föld kisemmizett népének a parazita bojárosztály ellen fordulását, az osztályharc útjára lépését vázolja. (I. Tóth Zoltán : Belcescu, az ember — Kelemen emlékkönyv, Bukarest, 1957, 612—613 o.) A magyar történetírás mindmáig legjelentősebb Belcescu-tanulmányának másik jellemző vonása a haladó politikussá váló történész életútjának sokoldalú vizsgálata és kritikai elemzése. „A mű — idézzük I. Tóth Zoltán életrajzíróját, Csatári Dánielt — Belcescut, a forradalmárt ábrázolja, a tapasztalatok és elméleti tanulmányok során radikális politikussá érő férfiút, de nem hallgatja el történelmileg indokolt korlátait, eszméinek időnkénti ellentmondásosságát sem." (Magyarok és románok. Bp. 1966, 43. o.). Ennek a mértéktartó vizsgálati módnak a nagyságát a mű megjelenésének időpontja még inkább kiemeli. A Balcescu-életrajz 1952-ben jelent meg, és I. Tóth Zoltán egyetlen fölös szóval, jelzővel, erőszakolt ideológiai kitérővel sem terheli a népek egyenjogúságára és egymás közti szuverén, független nemzetekként való együttműködésére alapozott koncepcióját. Végül Csatári és mások is kiemelik az egykorú és későbbi bírálók közül, hogy a Balcescu-életrajz a két nép viszonyának a maga idejéig egyedülállóan művészi, mesterien őszinte és meggyőző vallomása. Amikor 21 évvel ezelőtt az 1848/49. évi békeiratok tanulmányozása közben Bălcescu hivatásán tűnődtem, a Debrecenbe igyekvő Belcescu miszszióját a Ion Ghicához intézett mehádiai levelek egyik jegyzetében végül így értékeltem : „A tavaszi hadjárat nagyszerű sikerén és Bem erdélyi diadalain fellelkesülve most Belcescu azért tér vissza Magyarországra, hogy a debreceni kormánnyal közvetlen tárgyalásokat folytasson. Egyrészt a Magyarországon, hivatalos támogatással szervezendő román légió ügyéről, másrészt valamennyi dunai nép föderatív összefogásáról a demokrácia és a szociális haladás jegyében". Ezért kéri, kérleli és utasítja emigráns társait, igyekezzenek a Párizsban élő románok segítségével odahatni, hogy a külföldiközvélemény is megértse ,mily fontos érdekek fűződnek magyarok és románok kibéküléséhez nemcsak helyi okokból, hanem az egész Európa szempontjából." Ez a hevenyészett vázlat úgy érzem némi módosításra szorul. Nyilvánvaló, hogy Belcescu debreceni tárgyalásain, még kevésbé az összeomlás heteiben erről a szélesebb alapú szövetkezésről így nem volt, nem lehetett szó. (Más kérdés, hogy a középkelet-európai emigrációk értekezletén, 1850- ben erről is szó esett, mint az együttműködés egyik bázisáról). De mindez benne volt a tárgyalások légkörében, a megbékélés s a tartós megbékítés koncepciójában. Nyoma egyébként kimutatható nemcsak bélcescu leveleiben, hanem Bohiacnál is, az ii., hogy 1849 mozgalmas tavaszán többről és másról is szó volt. „Magyarország a demokrácia és a monarchia harcának színterévé válik. Itt már nem Magyarországról es Ausztriáról, hanem szabadságról es zsarnokságról van szó... Jö||etek, jö||etek a szabadság érzésétől áthatott testvéreim! Jaes és dicső a szabadság nagy ügyéért vállvetve harcolni !" (Boliac, C . Jonneh mina a nemzetek — respatriatus IB4, ápr. 15. 5. sz. — C. Boliac Válogatott munkái Bp. 1953, 150—152. o.). Ennek ismeretében indokoltabbnak tartom azt a tárgyiasabb és mértéktartóbb fogalmazást, mellyel I. soth holtan kíséri végig Belcescu békeközventőútját. Igen, valójában éppen a művészien egyszerű és tárgyilagos fogalmazásban magasodik elénk 1849 „Montbianc-empere", a népeink közötti megértés egyedül lehetséges reálpontikájának megfogalmazása. Belcescu ezirányú tanítását megkerülni, kikerülni lehet. Megcáfolni, s meg nem történtté tenni, a múló időben egyre növekvő jelentőségét elvitatni azonban már nem. Bălcescu történeti értékelése további színekkel gazdagodott az I. Tóth Zoltán-féle magyar Bolcescu-életrajz utáni években is. A magyar történészek napirenden tartották és tartják minamáig a nagy örökséget, foglalkoznak vele, elemzik ma is élő és ható következményeit, tanulságait. Belcescu miszszióját értékeli Spira György is monográfiájában. Az elismerés jegyeit megleljük az 1848/49-re vonatkozó magyar történeti szakirodalom egyéb munkáiban, összefoglalásaiban is. Belcescu tevékenységének magyar népszerűsítő feldolgozása is van. bíró Sándor, az erdélyi származású művelődés és nevelésügy történész Belcescu a magyar és a román nép összefogásáért (Bp. 1954. társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat, 72. o.) című munkája már címében is kifejezően tükrözi, milyen mélyen és tudatosan él ezidőtájt Belcescu koncepciója kutatóinkban. S ahogy telik-múlik az idő, annál teljesebbé válik ez a nagyszabású történeti portré a forradalmi humanizmus időtálló jegyeivel. Nem véletlen, hogy az 1957. évi Kelemen-emlékkönyv I. Tóth Zoltán egy kéziratban fennmaradt újabb Belcescu-kéziratának zárófejezetét közli (Belcescu az ember), mely az eddigieknél is közvetlenebb megvilágításban mutatja be egyéniségének humanista vonásait. Ehhez a humanista Balcescu-motívumhoz tegyük még hozzá Csatári Dániel zárószavait, az I. Tóth Zoltán postumus kötete elé írt bevezetőjéből : „Amikor gazdag életművéből egy kötetnyi válogatást nyújtunk át az olvasónak, ennek bizonyítására, keresve sem találnánk alkalmasabb gondolatot, mint némi változtatással azt, amit ő írt le kedves hősének Belcescunak szentelt monográfiájában, ennek egy idézete kapcsán". Fejlesszétek ki a szépség, az igazság, a becsület rügyeit, mert ezek az ember lényege — írja Belcescu. Adjátok nekünk az egész embert". Erre gondolunk, erre emlékezünk, tűnődve és bizakodva, amikor a történész, a politikus, a népek közötti megértés és megegyezés örök érvényű gondoláidért küzdő ember, a magyar történelemszemléletben ma is elevenen élő, ható és békítő géniusz szellemét idézzük. Budapest 1969 júniusában