Előre, 1985. június (39. évfolyam, 11666-11691. szám)
1985-06-23 / 11685. szám
ELŐRE 1985. JÚNIUS 23. VASÁRNAP FIATALOK A NEMZETKÖZI IFJÚSÁGI ÉVBEN Mamaia végén levitek egy nagy betonszállító gépkocsit. A 16 tonnás Román-diesel ajtaját egy jóvágású, bajuszos fiatalember nyitja ki. „Az ifjúsági építőtelep? — kérdez vissza. — Ezt nevezik szerencsének! Pattanjon fel ide mellém, éppen oda igyekszem". S már szedjük is a kanyarokat Navodari felé. Az út nem több, mint öt-hat kilométer, de elég ahhoz, hogy megtudjak egyetmást erről az atlétatermetű, barna fiatalemberről, aki olyan biztos kézzel tekeri a behemót jármű volánját. Akár külön riportot is rittyenthetnék róla,annyira témámba vágó a munkája és az élete. Figyelje csak az olvasó: Ticha Jones mindössze 24 éves, mestersége gépkocsivezető, de akár azt is írhatnák a munkakönyvébe, hogy csatornaépítő! Kiskatonaként kerüll a Duna–Fekete-tenger-csatornához, s maga se gondolta, hogy az ismeretségből — ahogy ő mondja — hosszan tartó „szerelem" lesz. Mert leszerelés után is a csatornánál maradt. Csupán kocsit cserélt: a billenőszekrényes, fölldhordó Romándiesel vezérfülkéjéből átült a tizenhattonás betonszállító volánjához, amelyet immár a konstancai IRTA dolgozójaként vezet. Aztán a múlt évben, hogy a régi munkahelyén megfogyatkozott a munka, s a nagy mű elkészült, átvezényelték a Poarta Alba— Midia—Návodari között épülő csatornához. Itt néhány esztendeig lesz mit szállítania, hisz a partvédő művekhez és a zsilipkamrákhoz sok százezer tonna beton kell. Most a konstancai központi telepről hordja — útközben egy kar segítségével meg-megforgatja és vízzel locsoltatja — a cement-homokkavics keveréket, mivel a novodarii betonállomás egyik vonalát javításba vonták. Ez a második szállítmánya a délelőtti árakban, menetrendszerűen érkezünk a kerítés határolta építési övezetbe, a leendő csatorna bázisához. Ám mielőtt Ticha Jones továbbmenne a betonelosztóhoz, közli velem: itt pontos regulák vannak érvényben, következésképpen le kell jelentkeznem az építőtelep parancsnokságán! Ott balra menjek be, ahol a felírat áll: Országos Ifjúsági Munkatelep — Návodari. A kapun belül, az árnyas fák alatt inkább egy nyaraló-jellegű kis település, mint egy építőtelep megszokott székhelye fogad. Az ideiglenes panellépültek és deszkabarakkok helyett nagyablakos, jól karbantartott téglházak sorjáznak. Szépen elrendezett sétányok, kis sportpa yák teszik marasztalóbbá, otthonosabbá az egész telepet. Nem szólva a konyhából kiszivárgó kellemes illatokról.Akár egy üdülő, olyan a fiatal brigádosok szálláshelye. Később kiderült: nem is tévedtem, hisz korábban ez volt a pionírok navodari-i nyaralója, amely helyett most a teleppel átellenben, közvetlenül a plázs mellet vadonatúj — szállodarendszerű — nyaraló épül. A parancsnokságon Ionescu Dumitru, a Vilcea megyei KISZ- bizottság instruktora és egy fiatal brigádos, a Rimnicu Vücea-i erdészeti líceum tizenegyedikes diákja fogad. A nyurga, göndörhajú legény, mikor megtudja, hogy hivatalos ügyben érkeztem, vigyázba vágja magát és annak rendje-módja szerint lejelentkezik. — Gheorghe Mihai szolgálatos brigádos vagyok, a Herbein Mircea vezette 4-es számú ifjúsági brigádból, amely most a csatorna 13—14 kilométeres övezetében dolgozik, a partműépítési munkálatoknál. A többi brigád, szám szerint tizenegy a 20 és 25 kilométeres szakaszon végez hasonló tevékenységet. Jelentem, hogy ifjúsági építőtelepünk összlétszáma pillanatnyilag 675 brigádos, mely létszámból csupán a konyhai szolgálatosok és az a tíz brigádos tartózkodik a szálláshelyen, akik az éjszakai váltásban, (amit önkéntesen vállaltak) a betonöntésnél dolgoznak. Mindenki egészséges, mindenki jól van. Ionescu Dumitru a szolgálatos parancsnok, miután elégedetten nyugtázza a brigádos jelentését, részletesebb magyarázatot ad a hazafias munkatelep tevékenységéről. A mostani váltás legénysége — a hajdani nagy hazafias építőtelepek, mint a szolyva-visói vagy a bumbe?tilivazényi építkezések brigádosainak utódai — tíz megyéből és a fővárosból jött Návodari-ba, hogy kivegye részét Dobrudzsa második legnagyobb természetátalakító munkálatából. Hűvös, szeles időben, március végén érkeztek és vették kézbe a lapátokat, csákányokat, ennek ellenére az eltelt időben már több, mint kétmillió lej értékű munkát végeztek. A KISZ nemrég lezajlott XI. kongresszusán a RAM küldöttei — ahogy a csatornát rövidítve említik — büszkén jelenthették, hogy hazánk ifjúsága derekasan kiveszi részét e nagy mű építéséből is, s maradéktalanul megvalósítja a párt főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs útmutatásait. Ehhez nagy ösztönzőt jelent a KISZ-kongresszuson elhangzott lelkesítő főtitkári beszéd, valamint az a tény, hogy a Nemzetközi Ifjúsági Év jegyében és annak pezsdítő hatása alatt dolgoznak. Meglátom — teszi hozzá Ionescu Dumitru, akinek kétszeresen is nevezetes az idei esztendő, hisz fiatal házasként most várják az első gyermeket —, jól haladnak a munkálatokkal. Az ifjúság által vállalt ötkilométeres csatornaszakasz nagyobbik részének építése immár a befejezéshez közeledik. Az ötven vilceai brigádos ugyancsak letette a névjegyét, itttartózkodásuk óta közel százötvenezer lej értékű munkát végeztek. Kimegyünk a csatornához. Mindössze ötpercnyi sétára van a teleptől. A 24 és 25 kilométeres szakaszon — lényegében ez a leendő víziét növodali vége — a nagy építkezések lázas lüktetése és hangulata fogad. Lent a mélyben talajgyaluk és földszállító gépkocsik nyüzsögnek: itt már valami. Igaz, Lenghel elvtárs?! Lenghel Pompiliu, a Temes megyéből jött ötven brigádos parancsnoka — a KISZ megyei bizottságának instruktora — maga is lapáttal a kezében igyekszik jó példát mutatni a diákoknak. Keménykötésű, munkához edzett férfi, látszik rajta: nem ez az első hazafias munkatelep, ahol jelen van. Ott volt a Vaskapunál, aztán Mátruban, a szénmezők feltárásánál, majd a Duna—Fekete-tenger-csatornánál. Büszkén említi, hogy brigádját mindig a legjobbak közt tartották számon. — Ha ma azokra a brigádosokra gondolok, akikkel az évek során együtt dolgoztam — mondja —, nem kis elégtétellel állapíthatom meg, hogy valamennyien odaadó munkásai a szocialista építésnek, hű fiai a hazának és mindig ott vannak, ahol a legnagyobb szükség van a kemény helytállásra. A hazafias építőtelep a munka által való munkára nevelés, a közösségformálás, a szorgalom és a nehezét a gépek végzik BŐL A CSATORNÁBÓL CSAK EGY LESZ láthatóan kevés a munkájuk, mert a fenékrész utolsó rétegét szedik ki, küldik felszínre. A partépítő munkálattal is a vége felé járnak. De hogyisne, amikor most is vagy négy-ötszáz fiatal brigádos rohamozza a billenőkocsikból kiborított homok- és terméskőhalmokat! Mások a beton szétterítésénél, bedolgozásánál segédkeznek nagy igyekezettel. Egy langaléta, szőke fiú különösen fürgén mozog a lapáttal, simítja, egyengeti a terméskő felső rétegére zúdított betont. Cátcában Radunak hívják, a temesvári Electromotor szaklíceumának diákja. Mikor megszólítom, egy pillanatra kifújja magát, megtörli verejtékes homlokát, tenyerét mutatja: — Most már szinte játék az egész, ezeket a keményedéseket még az elején szereztem, akkor meg-meg kellett állni, hogy kiegyenesítsem az ujjaimat. De nekem az első napok se okoztak nagyobb gondot, mert szüleim — most látom csak igazán, mennyire helyesen — hamar rászoktattak az efféle munkára is. Désen lakunk, jókora kertünk van, ahol a vakációban sokat ások és kapálok. — A mai normával hogy álltok? — Úgy, hogy a munka végeztével kiérdemlünk egy kis fürdést a tengerben. Már négy gépkocsi betont dolgoztunk be, ami testvérek közt is tizenkét köbméter. Ennyi betont megforgatni, beönteni, elsimítani már példaadás, az önmegvalósítás magas forradalmi iskolája. Az itt nyert tapasztalatokat és élményeket semmi mással nem lehet pótolni, hisz egy életre meghatározzák a fiatal magatartását, emberhez és társadalomhoz való viszonyát Ezek a fiatalok itt válnak igazán közösségi lénnyé, önmagukat és egyben a közösségüket becsülő emberré. Ugyanolyan felszabadultan és önfeledten tudnak szórakozni és sportolni, mint amilyen komolyan dolgoznak és tanulnak. Mert a telepi élet nemcsak munkából áll, hanem jól megszervezett közművelődésből, hasznos szórakozásból, külön sikerélményeket nyújtó sportéletből. Ma este például a két Pavelfiú, Ioan és Nicolae ad házikoncertet a brigádnak. A két legény úgy hasonlít egymáshoz, mint két tojás. És nem véletlenül: ikertestvérek! A már említett Electromotor-líceumba járnak. Jól tanulnak, s az építőmunkában is egyforma igyekezettel dolgoznak. Olyannyira — jegyzi meg valaki —, hogy még a lapát nyele is egyszerre törik el a kezükben. Nicolae szaxofonon, Icán tangóharmonikán játszik. Mikor megszólal a harmonika, az egész brigád köréjük gyűl és együtt énekelnek. Ilyenkor elfelejtik, hogy a lapát feltörte tenyerüket, hogy itt Dobrudzsában erősebben tűz a nap és jobban fúj a szél. Gondolatban — mert azért csak kamaszok, nagy gyerekek még — talán a mama asztalánál ülnek vagy a nagymami kertjében nyargalnak. Vagy mégsem? Pavel Nicolae, ez a hórihorgas fiú így szól: — Inkább a szülők gondolnak többet ránk. Különösen azokra, akik először dolgozunk ilyen telepen. Aztán, ha eljönnek hozzánk, akkor megnyugodnak és csodálkozva mondják: nahát, nem is gondolták volna, hogy ilyen jól vagyunk! Hozzánk még a nagyapánk is eljött, aztán amikor szétnézett egy kicsit a telepen, a csatornánál és a tengerparton, nagyot sóhajtott: „Mit nem adnék, ha a helyetekben lehetnék!". — Az én szüleim is eljöttek — teszi hozzá Költő Attila, a nagyváradi építészeti líceum diákja. — Amúgy kíváncsiságból, hogy lássák a tengerpartot, meg, hogy mit dolgozunk. Mert a csatornának nagy híre van mindenütt. Aki itt dolgozik, az elmondhatja, hogy nem akármilyen létesítmény építésében, vett részt. Ezt az egész ország építi, s ebből csak egy lesz, ha ..nem is olyan hosszú, mint a Dunacsatorna. . . Ha...jól meggondoljuk, mi az építészeti líceumból különösen sokat nyerünk ezzel a három hónappal — veti közbe Attila barátja és osztálytársa, Majoros György. — Keményebb, s ugyanakkor változatosabb a munka, mint otthon. Sok olyan új mesterségbeli fogást eltanulhatunk, amire Váradon nincs alkalmunk. Ugye, ki gondolta volna, hogy a partvédőművek építése ennyire pontos munkát és szakmai hozzáértést igényel?! Amint szétnézek a fiúk közt, kiderül, hogy a 47 váradi brigádos mintha jobban le volna barnulva, mint a többi. Mondom is két mesterüknek, Rugan Gheorghénak és Timaru Alexandrunak. Először jóízűen nevetnek. — A mi brigádunk — mondja Rugan mester — a betonöntésnél dolgozik, a parterősítéshez készítjük a betonkockákat. Csak a múlt hónapban hétezer darabot öntöttünk. Ez bizony nem kevés. S a betonöntés ugye, olyan, hogy munka közben sokat kell forgolódni, többet, mint például a homokmöntésnél, s a foraolódásban jobban és egyenletesebben lebarnít bennünket a nap. — A bihariaknál mi lesz a délutáni program? — Brigádműsort készítünk a telep életéről. Jót és rosszat, mindent megéneklünk, tréfás, élcelődő hangon. S ha futja az időből, még focizunk is egyet. Vissza kéne vágni az .aradiaknak, mert ők nyerték az építőtelep kupáját. Jól pirít a nap, a brigádosok többsége ingre vetkőzve vagy éppen ing nélkül dolgozik. Mindössze néhány perc van még hátra ebédidőig, mindenki igyekszik, hogy befejezze a délig kimért munkát. A 24-es kilométernél mindössze két kupac homok elterítése van még hátra, amikor feltűnik fehér sisakjában a telepvezető mérnök, Nistor Dinu. Szokásos ellenőrző körútját végzi — előbb a 11 — 15-ös kilométernél dolgozó ia$i-i, bukaresti és vilceai brigadosokat látogatta meg. Most először a bacaui, majd a Fehér megyei diákok munkáját veszi szemügyre, aztán a nagylaki brigád vezetőjéhez, Popescu Nicolaéhoz intéz néhány elismerő szót: — Jól dolgoznak a fiúk, megérdemlik az ebédet és nem is akármilyet! Csak így folytassák majd az ebéd után is. — Mérnök elvtárs, mi az általános véleménye a közel hétszáz brigádos munkájáról? — fordulok Nistor mérnökhöz. — Nagy segítséget adtak a csatorna építésében, sajnálom, hogy néhány nap múlva el kell válnunk. Mióta itt vannak, látványosan előrehaladtunk a parterősítő művek kivitelezésében. Szeretném ha az őket felváltó brigádosok is így dolgoznának! A fiatalok jó munkáját és szorgalmát egyébként az is kifejezi és elismeri, hogy két nap múlva bulgáriai kirándulásra viszik őket. A román tengerpartot már előbb bemutatták nekik. Minden nevezetességét megnézték, Mamaiától Mangáliáig. Jártak a konstancai kikötőnél, az akváriumnál, a híres római-kori emlékeknél, a Duna—Fekete-tenger-csatornánál... S persze, jót fürödtek ’ a tengerben. . Az ebédhez menve, taip'ko-. zom az éjszakai váltásban dolgozó tíz Bacau megyei brigádossal. — Igaz, hogy önként vállaltátok az éjszakai betonöntést? — kérdem Doru Vasilétől, az egyik jól megtermett legénytől. — Természetesen! — mondja röviden és határozottan. — Mindnyájan 18—19 éves, válogatott legények vagyunk. Nézzen ránk, nem mindenütt jön össze ilyen kemény társaság! Bennünket még a szúnyogok is messze elkerülnek. De van ennek az éjszakai munkának egy nagy előnye is: mikor kipihentük magunkat, gyerünk a plázsra, a tengerre! A többiek meg csak ilyenkor szedelőzködnek hazafelé a délutáni munkából. ... Haralambie Elena főszakácsnő csakugyan jó ebéddel várja a brigádosokat. Az első fogás csirkeaprólék-leves, a második babfőzelék füstölt sehérbordával. Van is étvágy, hamar kiürülnek a tányérok, néhányan repetát kérnek. S a táblán kifüggesztve a vacsora menüje: hagymás krumpli saláta, utána rántott hal és egy-egy csésze tea. Ez se rossz! — jegyzik meg többen is elégedetten. De addig, még egy kis pihenés, majd öt óráig ismét munka. Utána a délutáni szabadfoglalkozás, zene, foci, diszkó, kultúrverseny és ami sorra jön. S persze, sokan már az ebéd után a holnaputáni bulgáriai kirándulásról beszélnek. Ez nem várt ráadás, meglepetés a jól végzett munkáért. Este a közelben, Márnásén alszom. Mikor lefekvés előtt kimegyek az erkélyre, úgy hallom, mintha a tenger zúgásába harmonikaszó vegyülne. Akaratlanul is Novodari felé fordulok. A két Pavel-fiúra, Ionescu Marcelre, Költő Attilára, Coscáuan Radura és a többi fiatal brigádosra gondolok. Életük egy piciny darabját építik a PAM-ba. A legszebb korból egy nagyon szép és maradandó műbe. A Nemzetközi Ifjúsági Évben. Sike Lajos -------- 3 ----- A Szalontára vezető műút mentén, mintegy harminc kilométerre Nagyváradtól terül el az ország egyik legnagyobb és legszebb eredményekkel büszkélkedő halgazdasága, a cséffai. Persze csak a központja található Cséffán, az is inkább a község határában, mert maga a gazdaság mintegy ezer hektár vízfelületet tesz ki — ahogy azt halászul mondják. A szakkifejezésekre ugyanis rém érzékenyen figyeltem, hisz tudva tudtam, hogy a halászat tudomány, mégpedig jószerivel. Olyan, mint a futball, amihez mindenki ért, pontosabban úgy véli, hogy ért. Éppen ezért már a látogatásom előtt tisztáztam: kizárólag szakértői minőségemben jelenek meg Cséffán, nem a szenvedélyes halász pózában — ami nem vagyok —, hanem a szenvedélyes vásárló képében, s annak szakértelmével nézem majd meg az eredményeket, veszem számba a távlatokat. Erre különösen kedvező alkalom nyílt most, amikor a Mezőgazdasági, Élelmiszeripari, Erdő és Vízgazdálkodási Országos Tanács bővített plénumának munkálatai nyomán az ott kapott pártfőtitkári iránymutatások fényében új feladatok állanak e fontos terület dolgozói, s új lehetőségek a fogyasztók előtt. Tisztességesen be kell vallanom azonban, hogy az a terület, amelyen meglehetős tájékozatlanságot mutattam, az éppen a vásárlói volt. Az engem körülvevő informáló és segítő halászszakemberek ugyanis mindent tudtak a halról, csak rólam derült ki, azon kívül, hogy a hal ehető, más pontos információval nem rendelkezem. Merthogy én például úgy gondoltam — bizonyára más, szűken prakticista vásárló is így van vele —, hogy a hal úgy terem, mint a búza. Ősszel kikel, s jövő nyáron kihalásszák, de legalábbis valami efféle. Kissé meglepődtem, amikor a gazdaság vezetője, Caraiman Gheorghe mérnök elmondotta, hogy hagyományos körülmények között egy hal hároméves, amikor a tányérunkra kerül, az ivarérettséget, a szaporíthatóságot pedig fajtánként négytől hét év között éri el. Ezt követelően figyeltem fel az igazgatói asztalon lévő két darab, egyliteres kompótos üvegre, melyben két-három centiméteres halacskák — gondoltam valamiféle sajátos díszhalak — úszkáltak, s amelyekről kiderült: most érkeztek a keltetőből, húsznapos pontyok. Az egyik üvegben azonban az állatkák, miképpen erre Caraiman mérnök-igazgató felhívta a figyelmemet, kétszer nagyobbak, ami már tenyésztés eredménye. A tenyésztésé, pontosabban a természet munkájába való mesterséges beavatkozásé. Miben áll ez a mesterséges beavatkozás? Abban, hogy megfelelő időben — az ikrás halat és a hímet egyaránt — hipofizális, hormoninjekcióval kezelik, minek térséges keltetés gazdasági előnyeit. Az első évben a ponty mintegy 25 grammosra nő — természetes, tehát ember által nem befolyásolt körülmények között. A hormoninjekció és a melegvizes keltetés hatására viszont duplájára, ötven grammosra. Ez így, laikus számára első pillanatban jelentéktelen növekedés, mert az ötdekás hal — nem hal. Igen ám, de itt is perspektivikusan kell gondolkozni. Ugyanis a második évben a növekedés tízszeres. Tehát a csökkentik. Cséffán 1,4 kiló takarmányba kerül — úgymond — egy kiló hal. Hogyan? Úgy, hogy nem adnak neki takarmányt? Kicsapják az átmentére legelni, mint a szegényember a szamarát? Nos, ha ez a kihegyezett kérdés nevetségesnek is tűnik, mégis valami efféle történik. Hazánk halastavaiban húsz évvel ezelőtt újfajta halat telepítettek, egy kínai pontyfajtát, amit Amurnak neveznek, s amit nálunk — mint a mérnök tájékoztat — az emberek kaszásponty HALNÉZŐBEN CSÉFFÁN - A VÁSÁRLÓ KÉPÉBEN következtében az ikrázást mintegy hónappal előrehozzák. Ugyanis az írás és keltetés — természetes körülmények között akkor megy végbe, amikor a víz hőmérséklete eléri a 18 fokot. Ebből aztán máris kitűnik, hogy a hal szaporodása és fejlődése az időjárástól függ. Márpedig a tenyésztésben annak döntő jelentősége, hogy mennyi idő van a hal növekedésére. A hal ugyanis csak nyáron nő, télen, a hibernálás idején mintegy tíz százalékát veszíti el a súlyának. Tehát itt (itt? talán: itt is!) egy sajátos versenyfutás zajlik a természettel, a természeti körülményekkel. És ezúttal még egy kitérő kínálkozik: nem a természet ellen, hanem a természet felhasználásával. A beadandó hormont más halakból vonják ki, a keltető és ívást előidéző vizek melegét pedig természetes erőforrásból. A mesterséges szaporítás ugyanis a Félix-fürdő termálvizében és annak segítségével történik. Ez a cséffai gazdaság újítása és ereje. Gazdaságosságának alapja, íme, egy legújabb adat az idei keltetési eredményről: a Félix-fürdői keltetőállomáson az idén hetvenhét millió darab pontyivadékot keltettek. Ennek több mint fele a cséffai gazdaság javaiba kerül, harminckét millió ivadékot pedig az ország többi halgazdaságaiba adtak el. Caraiman mérnök tudományos pontossággal mutatja ki a mestermészetes, az ember által nem befolyásolt növekedés így 250 gramm — a mesterséges, a befolyásolt növekedés pedig már 500 gramm, vagyis fél kiló. És itt kapcsolódik be a tenyésztésbe a gazdasági szempont. A klasszikus vagy hagyományos haltenyésztés ugyanis három év után küldte piacra tenyészetét. Igen ám, de mit mond a gazdasági szakember? A harmadik évben — a második évi tízszeressel szemben — a növekedés csak ötszörös. És közbeesik egy tél is, amelyben a hal — szintén történt tála említés — súlyt veszít, nem nyer. És a harmadik évben a táplálék, amit elfogyaszt, s ami szakszerűen összeállított halétel, szintén hozzáadódik a költséghez. Így aztán gondos gazdasági számítás — és gyorsított tenyésztési ciklus — után a halat gazdaságosabb három helyett két év után a fogyasztásnak átadni. Addigra általában 500 grammos, vagyis félkilós — tehát, ne feledkezzek meg fogyasztói minőségemről —■, úgymond a legjobb húsban van. De a gazdaságosság szempontja végig a beszélgetés középpontjában marad — mert ez a gyakorlati munka lényege is. Az igazgató elmondja, hogy a hagyományos szabályok szerint ahhoz, hogy a hal egy kilót növekedjék, gyarapodjon, mintegy 3,5 kiló takarmányt kell elfogyasztania. A cséffai — még inkább: a modern — halgazdaságban ezt a ráfordítást is nak nevezték el, merthogy növényevő. Valósággal legeli a tavak növényzetét. Ha szénát dobnak be neki a tóba, azt is megeszi. Az történik tehát, hogy ennek a halfajtának a betelepítésével a tenyésztő kihasználja a természetadta lehetőségeket. Ez a hal — hogy úgy mondjam — ingyen van, mert ha nincs, az általa fogyasztott növényzet felhasználatlan marad. A szakember ezt a procedúrát nevezi polikultúrás haltermelésnek. Ennek megfelelően, e gondolatmenet értelmében további fajtákkal népesítette be a tavat. Mert amit nem esznek meg a kaszáshalak, megeszik az úgynevezett busók — kétféle is van belőle: fehér és pettyes —, amelyek szintén kínai eredetűek. De a természetkínálta táplálkozási lehetőségen való osztozás újabb példáját is felemlíti Caraiman Gheorghe: az amerikai bufaló halat, amely bármennyire hihetetlen iszappal táplálkozik. Nyilván az iszapban levő mikroorganizmusokkal, íme, mit jelent Cséffán a takarmány gazdaságos felhasználása. Így oszlik meg az egykilós növekedésre eső takarmányadag. És itt értem meg a gazdálkodás és az eredményesség további útjait is. A kínai Huszár Sándor (Folytatása a 4. oldalon) MEKKORA IFJÚSÁGI IRODALMUNK VALÓSÁGOS TÉRFOGATA? Kolozsvár-napocai beszélgetések Országunk ifjúságának nemrég megtartott átfogó fóruma, a KISZ-kongresszus, az RKDESZ és a Pionírszervezet konferenciája alkalmával a mérlegkészítéshez az is hozzátartozott, hogy az ifjúsági irodalom az utóbbi esztendőkben miként járult hozzá a fiatal nemzedék neveléséhez, tudatformálásához. Köztudott, a hazai irodalmi front mindig odafigyelt erre a vonulatra is, igyekezett folytatni, gazdagítani a szép hagyományokat. Vasile Alecsandri, Odobescu, Eminescu, Caragiale, Creanga, Ibraneanu, Ispirescu, Arghezi, Sadoveanu, Topírceanu, Girleanu, Cézár Petrescu, Benedek Elek, Áprily, Berde Mária, Dsida, Nagy István, Asztalos István értékes örökségét. S kétségtelen, az utóbbi évtizedekben nem lebecsülendő a termés a gyermekirodalomban sem, olyan jeles írók pallérozzák és pallérozzák a maradandó művekkel a gyermeki tudatot, mint Constantin Chirifa, Radu Boureanu, Ion Marin Sadoveanu, Eusebiu Camilar, AI. Mitru, Tiberiu Után, Mircea Sintimbreanu, Viniciu Gafita, Bajor Andor, Bálint Tibor, Fodor Sándor... És olyan nagy népszerűségnek örvendő folyóiratok, mint a Citterátorii, Soimit Patriet, Tehnium, Napsugár, Jóbarát, a Kommunista Ifjúsági Szövetség és az Országos Pionírtanács védnöksége alatt és irányításával formálják, nevelik a legfiatalabb nemmutatásaiba, az előfizetési jegyzékekbe, a megjelenések nyilvántartásaiba, megállapíthatja, hogy mennyi magyar nyelvű meséskönyvet és képeskönyvet, ismeretterjesztő és szórakoztató füzetet, gyermek- és ifjúsági regényt is eladnak úgy, hogy a nagyobb városok könyvesboltjaiban szinte ki sem rakodják őket a pultokra, és az érdeklődők egy része tudomást sem szerezhetett róla. Például, akinek nincs iskolás korú gyereke, és véletlenül veszi kézbe a Napsugárt és benne a kicsiknek szánt mellékletet, a Haza sólymait, meglepődve kénytelen megállapítani, hogy sok írónk rendszeres jelenlétéről, annak társadalmi súlyáról és mértékéről nem volt helyes képe; „felfedezi" például, hogy Bajor Andor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Jánky Béla, Kádár János, Kányádi Sándor, Méhes György minden számban jelen van, havonta írói műhely alakult ki a folyóirat körül. Úgy vélem, közvéleményünk nincs eléggé tájékozódva sem a gyermek- és ifjúsági irodalom jelenlegi helyzetéről, sem az ezen a területen dolgozó írók teljesítményének arányairól. Éppen ezért alábbi beszélgetéseim elején minden alkalommal felteszem ezt a kérdést: — Volt idő, amikor az irodalmi folyóiratok összefoglaló kritikai cikkeiből, a rendszeresen készített írószövetségi — országos és helyi — jelentésekből sohasem hiányzott egy külön kerek fejezet erről a témáról. Még ha olykor formálissá is vált, de legalább tájékoztatott, felszínen tartotta az ügyet. zedéket. Ha az ember beletekint a könyvterjesztő kiBÁLINT TIBOR, aki nemcsak műveli a gyermekirodalmat, de szakértőjének is számít — főiskolai disszertációt írt róla és bevezetőben mindjárt ismerteti is annak a vezérgondolatait, hogy van-e külön ilyen irodalom, vagy elválaszthatatlan a tulajdonképpenitől stb. — az irodalmi sajtó napi gyakorlatának oldaláról közelíti meg a kérdést: — Keveset írnak róla, persze, mert ez a kérdés, kinek kellene írnia. Annak, aki ért is hozzá... De ez ma külön szakterület, nem elég hozzá a lelkendező méltatás. Szerkesztőségi, és egyben írói alkotói munkaközösségünk, ahogy mondtad, valóban egy szakértő kollektíva, a legtájékozottabb specialisták csoportja ... De hát nem tehetjük meg, hogy mindegyre egymásról írjunk? Hogy egymásnak keresztbe gratulálgassunk? Így aztán nem lehet válaszolni a kérdésedre, hogy megváltozott-e a gyermek- és ifjúsági irodalom értékelése, vagy nem. Itt van például a díjak kérdése. Az Országos Pionírtanács évente díjazza a legjobbnak tartott magyar nyelvű munkát is, ezt aztán a kritika amolyan belső szervezeti ügynek tekinti, egyben úgy értelmezve, hogy hát az értékelés kérdése „ezzel az ő díjukkal“ már le is van tudva. — Nem fenyeget ez a helyzet belterjességgel, betokosodással? És mi a hatása az utánpótlásra? — Csakis ezt az utóbbit tartom kérdésnek. Miután a gyermekirodalomnak, sajnos, nincs „irodalmi tekintélye", a becsvággyal, forró álmokkal induló fiatalokat nem is vonzza. Persze ahhoz, hogy sokak tudatában nem elég tekintélyes valami a gyermekirodalom, más is hozzájárul. Például: akármennyit beszélünk arról, hogy a gyermekirodalom művészi rangban, tartásban nem lehet kevesebb, mint a tulajdonképpeni nagy költészet, az is tagadhatatlan, hogy a gyermekkiadványoknak, folyóiratoknak, könyveknek egyaránt — nemcsak tiszta kötészetet kell közölniök... van egy csomó feladatuk, nevelői feladatuk, ami az irodalmárok előtt érdektelen banalitásnak tűnik, mert a gyermeket nemcsak mélyen érezni, nemesen gondolkodni kell megtanítani, hanem köszönni, fogat mosni, rendet tartani is .. . és az is természetes, hogy az így felmerülő didaktikai szándékoltság és a lapos didakticizmus átfedheti egymást; és ez az oka, hogy a gyermekirodalom annyira vonzotta már régen, induláskor a dilettánsokat; még ha ezeknek a dilettánsoknak a többsége jó szándékú, nemes nevelői eszméktől eltelt dilettáns is volt... Nos, az ilyen tudati előzményekkel az ifjú tehetségeket nem vonzza a gyermekirodalom. — Akkor teljesen ki fogtok öregedni? — Azért nem kilátástalan a helyzet, vigyázzunk! Hiszen így is vannak fiatalok, olyan tehetségesek, mint például Kovács András Ferenc, akik szervezés nélkül is vonzódnak a fiatalokhoz.. és kerülnek még... hogy egyebet ne mondjak, új hangot hozott csak nemrégen is gyermekirodalmunkba a nálunk fiatalabb Kenéz Ferenc. — A saját gyermekirodalmi működésedet hogyan jellemeznéd? Milyen kapcsolatban van prózáddal? — Ahhoz, hogy a nekik szánt irodalom valóban megfogja a gyerekeket, nagyon határozottan kell leütni az alaphangot. Ez az alaphang nálunk általában humoros, ez helyes is, csak egy kssé egyoldalú. Ha a világirodalom nagy gyerekműveit nézzük viszont, azt látjuk, hogy a legmaradandóbb hangütése inkább megrendítő, megrázó. Én is törekszem olykor arra, hogy ne csak a humoros hangütést vállaljam, noha tisztában vagyok, hogy az érzelgősség veszélye nem kisebb, mint a bájolgósé. Egyébként arra törekszem, például olyan sorozataimban, mint a Robot Robi kalandjai, vagy a most folyó Antal, a láthatatlan, hogy a felcseperedő gyerekek kalandszomját elégítsem ki; kalandos irodalmat szeretnék művelni, de a mesét a gyerek saját, ismerős, közeli emberi környezetében játszatom, mert nemcsak a természeti, hanem a társadalmi világ színeit is meg kell ismertetni a gyermekekkel, az új ember példaképét kell eléjük állítani. JÁNKY BÉLA régi versei és riportjai alapján mint komorabb hangütemű, örökké vívódó típusú költő és bennem szóvá is teszem, hogy eléggé meglepő volt számomra, amikor gyermeklaphoz került. — Valóban, teljesen esetlegességen múlott az idekerülésem, személyes ügyek és szervezeti okok következtében. Szerencsére, jött az apaság élménye, és ezen keresztül, remélem, elmondhatom, megtaláltam a hanLejegyezte: SzŐCS István (Folytatása a 4. oldalon)