Előre, 1989. június (43. évfolyam, 12906-12931. szám)
1989-06-15 / 12918. szám
2 EMINES C U-C ENT E N Á R I U M Mihai Eminescu Áldott hon, román hon, mit kívánjak néked (Ce-ti doresc eu tie, dulce Românie) Áldott hon, román hon, mit kívánjak néked, Szerelmetes ország, ékes, dicső föld? Győzhetetlen fegyvert, hű kart, biztos vértet, Nagy múltadhoz méltó tündöklő jövőt! Pezsgő, súlyos óbort habzó kupáidba, A téged köszöntő honfi asztalán; Mert elhal a hullám, s fennen áll a szikla, Ezt kívánom néked, szép Romániám. Bosszú vágya hajtson sírnál sötétebben, Bősz ellenség vére fesse kardjaid, S hol a hídra elhullt, mint a szél, úgy lengjen Dicsőséged álma, s diadalra vidd, Háromszínű zászlók világgá hirdessék, Míg tündöklő fénnyel gyűl az égi láng, Román nép nagyságát, annyi hősi tettét, Ezt kívánom néked, szép Romániám. Szeretet tündére, áldott békeangyal, Vesta oltárán ki titkon mosolyog, Ki Marst megvakítja fénylő diadallal, Ha földünk felett a mécse átlobog, Szálljon a magasból szűzi kebeledre, Égi öröm mézét gyűjtvén ajákán, Két karodba zárjad, s oltárát emeld te, Ezt kívánom néked, szép Romániám. Áldott hon, román hon, mit kívánjak néked, Ifjú, szép menyasszony, szerelmes anyánk! Fiaidat kössék testvér-kötelékek, Mint az éj csillagját, hajnal harmatát, Örök legyen élted, örömöd és fényed, Izzó román lelked, s győzz minden csatán, Vitézségnek álmát, dicsfényt, büszkeséget — Ezt kívánom néked, szép Romániám! 1867. ápr. 2/14. Majtényi Erik fordítása Mihai Eminescu Este a kürt... (Sara pe deal) Este a kürt fájva busong a hegyekben, Bújik a nyáj, csillagok őrzik a csendben, Sírva buzog kútban a víz, üde tisztán, Kedvesem, ott vársz az akácfa alatt rám. Égen a hold halk derű, szent ma a fénye, Ritka falomb, nagy szemedet megigézte, Harmatos ég, csillagok újraszületnek, Homlokodat gond üli, vagy hevesebled. Foszladozik fénysugaraktól a felleg, Zsuptetejű házak a holdba lebegnek, Szélben a kút géme nyikorog a határban. Völgyben a füst, furulyaszó a kazánban. Férfisereg jön kimerülten a rétről, Ring a kasza, róka kifér a sötétből, Kong a harang, hangja betölti az estet, Ó, szerelem, lángol a szív, belereszket. Még ez a perc is hallgat a völgyben a szél is. Még ez a perc futna a láb, ha feléd visz. Reggelig, ó, ott az akácfa tövében Suttogom el, mennyire drága vagy nekem, összebújunk, és a hatalmas, öreg fa Lombja alatt szunnyadozunk mosolyogva.* Gazdag idő: egy ilyen éjszaka!... Érte Bárki egész életet adna cserébe! Lászlóffy Csaba fordítása Meg). E vers újrafordítása a centenárium alkalmával készült, s lapunkban jelenik meg először. VALLOMÁSOK A KÖLTŐRŐL „Azt el ne felejtsétek, / hogy élő ember volt, / élő, / kézzel tapintható. (...) Azt felejtsétek el, csak azt, hogy ő / mielőttünk élt...“ (NICHITA STANESCU) „ ■ ■. Képzeljünk el egy csendes májusi vagy borongós novemberi estét, mely akár évtizedekkel megelőzte azt a legutolsó nyári alkonyatot. A költő ott ül szemben az élénkvörös lénnyel vagy az ablakot halkan megkopogtató ágak mögötti kék homállyal, és dolgozni készül. Eminescu, az ő egyik, valamelyik, alkalmi vagy megszokott munkaasztalánál, dátum szerint kikereshető talán még az is, melyik költeménye születésnapján.“ (LÁSZLÓFFY ALADÁR) „Ilyennek ismertem meg akkor, ilyen maradt utolsó tiszta pillanataiban is: vidám és szomorú; közlékeny és hallgatag; szelíd és nyers; jóformán a semmivel is elégedett, és mindig mindennel elégedetlen; egyszer remetei önmegtartóztatás, máskor az élet örömeinek mohó élvezete; kerülte az embereket, és kereste őket; egykedvű volt, mint egy sztoikus vénember és ingerlékeny, mint egy ideges hajadon. Furcsa keverék! — a művészre nézve szerencse, az emberre nézve isten csapása!“ (I L. CARAGIALE) ,,A költő szelleme... úgy magasodik fel a múlt ködéből, mint... a tenger végtelenével szembenéző szobra.“ (GÁLDI LÁSZLÓ) „Sok kézirat maradt ránk a 19. századból, de egyetlen egyen sem leljük meg a lelkiismeretes művészi kidolgozottságnak azokat a nyomait, amelyek fellelhetők az Eminescu kéziratain.“ (TUDOR VIANU) „Igen nagy gondot fordítottunk arra, hogy az eredeti versek tartalmi és formai szépségét minél jobban megközelítsük. Ezért aztán fordítók, szerkesztők és mindazok, akik e könyv létrehozásában valamilyen módon fáradoztunk, most egy kicsit e nagy fa részecskéinek érezzük magunkat, s olyan feszültségek oldódnak bennünk, amilyenek a termőfákban is minden bizonnyal, amikor nem kis, de kedvvel végzett erőfeszítések árán végre virágba borulnak, majd gyümölcsöket hoznak. “ (KACSÓ SÁNDOR) „Eminescu egy század alkonyén élt. Költeményének, az Est csillagnak a fénye derengő, de nem az éjszakát megelőző félhomályé, hanem egy "örök reggelé», amiről egy másik versében szólt, a reggelé, amelynek hajnalodása nem adatott meg neki.“ (MIHAI BENICC) „SOKAK UTÁN ÚJRA FORDÍTANI " Jánosházy György az Igaz Szó 5-ös számának próbanyomását ellenőrzi, benne a centenáriumra készült Eminescu újrafordítások. A kérdés kézenfekvő: — Műfordítóként milyen része volt a teljes Eminescu összeállításában? — Benne voltam nyakig, annak ellenére, hogy a kötet törzsanyaga tulajdonképpen már le volt fordítva. Csak válogatni kellett a variánsokból. A hagyatéki anyagot Kacsó Sándor szétosztogatta közöttünk, néhány hosszú vers jutott nekem, s örültem, hogy megbirkózhattam velük. Mert ami Eminescunál egyszerűnek látszik, az nagyon is kifinomultan bonyolult. De ezt csak birkózás közben érzi meg az ember. A vérbeli műfordító nem elégszik meg az egyszer elvégzett feladattal, újra és újra nekigyűrkőzik. • Olvasható az Igaz Szó 1989/5. számában. — Mondana egy példát? — Elhatároztam, hogy újrafordítom, mások után, a Peste virturi-t , a centenárium alkalmából. Aztán kiderült, hogy tőlem teljesen függetlenül még két költő — Egyed Emese és Kovács András Ferenc — is lefordította ugyanazt a 12 sort. És ennek mindhárman örülhetünk. Minél több egy vers fordítás-változata, annál nagyobb az elégtétel is. Nem a sok sor nyújtja a fordító örömét, hanem az a pár vers, amit sikerül sokak után jól újrafordítania. Nem szabad a futószalagnak dolgozni. Időnként félre kell tenni egy megoldást, majd újra elővenni, próbálkozni. Teljes elégedettségre úgy se lehet okunk. Mert a műfordító, legjobb esetben is, csak megközelíti az eredetit. — S ez a megközelítés maga a fordítás... — Igen, de a tanulság is, amit a fordító leszűr a maga számára. Eminescut például nagyon hasznos újra és újra elővenni, mindig rájön az ember valamire, amit azelőtt nem vett észre. Látszólagos könnyedsége, keresetlensége nagyon is megdolgozott és átgondolt, a kimagasló tehetség mellett kemény munka eredménye. Ráadásul annak a dialektusnak, amelyet irodalmi tökélyre vitt, a moldovainak, önmagában is olyan sajátos zenéje van, hogy roppant nehéz visszaadni magyarul. Erdőzsongásának például nem szabad kattogássá durvulnia, meg kell őriznie a versélményt döntő módon meghatározó lágyságát. — Ön mint több nyelvből fordító, mely népek irodalmában találkozott az Eminescu költészetéhez hasonló sajátos jelenséggel? — Úgy érzem, a régebbi spanyol költészet románc műfaja áll legközelebb ehhez a „dór“ — a magyarban erre a nosztalgiára nincs azonos értelmű szavunk — jegyében fogant zeneiséghez. És jó néhány portugál költő emlékeztet még Eminescura. — Szerkesztőként mi foglalkoztatja a költő centenáriumával kapcsolatban? — Az Igaz Szó irodalmi műhelyként egyetlen igen fontos dolgot tehet Eminescuért: ösztönzi az új fordításokat. Mert költői életműve ugyan egészében olvasható magyarul, s ez önmagában is büszkeségre jogosító teljesítmény, de az anyag minősége még számottevő revízióra szorul. Ezért a tavasz elején a szerkesztőség műfordító munkatársaival megbeszélést tartott, aminek gyakorlati eredménye a hónapok óta folyamatosan közreadott szép számú új Eminescufordítás. Külön öröm, hogy a régebbről ismert Eminescufordítókhoz tehetséges fiatalabb költők is csatlakoztak. Hiszem, hogy kedvet kaptak a költő tolmácsolásához, s ez a centenárium után se múlik el. Kérdezett: Cseke Gábor (Folytatás az 1. oldalról) bon, közös erőfeszítéssel. Olyannyira azonosultunk már vele, hogy tulajdonképpen magunkat tiszteljük meg minden emlékezéssel. Az országban ma már gyakorlatilag mindenki tud Eminescuról, költészetéről, tehetségének termékeny kisugárzásáról. A hétköznapokban számlálhatatlan gyakorisággal tolul ajkunkra szállóigévé rögzült rengeteg sora, fordulata, strófája. Tisztára csiszolt, eleven, áttetsző költői stílusát irodalmi nyelvként, s mint ilyen, közjóként tanulmányozzuk és birtokoljuk. Úgy tűnik, mindent sikerült hasznosítanunk, amit akarva-akaratlan ránk testált, amivel népét oly nagylelkűen és önzetlenül megajándékozta. De vajon eléggé ismerjük-e ezt a kincset? Fölmértük-e alaposan kútmélyét, és a mélyben szerteágazó összefüggéseit? Törékeny egyszerűségű, olykor romantikus jelmezbe rejtező szavai mögött meglátjuk-e teljes fényében a gondolat végtelen sziporkájú villódzását? Olyan kérdések ezek, melyekre minden időkben válaszolnuk kell, mint legtágabb értelemben vett örököseinek. A centenárium jegyében fogant, egész országot átfogó készülődések és rendezvények impozáns sorában alkalmam nyílott számos költő-műfordítóval elbeszélgetni arról, hogy miként sikerült tető alá hozni a páratlan szellemi teljesítményként elkönyvelt, gyakorlatilag teljes magyar nyelvű Eminescu-kötetet, s 1966-ban az olvasó kezébe adni. Azon túl, hogy kivétel nélkül mindannyiuk már a gyermekkorukból jól ismerték a nagy költő műveit, valódi jelentőségét, s lenyűgözte-vonzotta őket a már-már megfoghatatlan eminescu egyszerűség tolmácsolásának kínzó varázsa, mindegyre szóba hozták: az említett teljesítményt, a Kacsó-féle teljes Eminescut mindenekelőtt menynyiséginek tartják, miközben a jelen és a holnap műfordítóinak becsületbeli kötelességük újra és újra nekigyürkőzni annak a szellemi „alpinizmusnak", amit a Költő-csúcs megközelítése elkerülhetetlenné tesz. És ez nem csupán szavakban kifejezett óhaj, elégedetlenkedés. 1989-ben, az Eminescu-centenárium gazdag művelődési mérlegű évében jelentős számú olyan új fordítás született a jelzett szándék jegyében, melyek méltón állhatnak az eddigi legjobb teljesítmények sorába. Az idő természetesen kiszűri majd belőlük, melyik változat a leghűbb, a legeminescuibb, a leghoszszabb életű. Egy azonban föltétlen, és megcáfolhatatlan nyereség: minden egyes fordítás-változattal tovább gyarapszik Eminescu-élményünk, új és új tónusok fénylenek föl az értelmezés végtelen spektrumában, közelebb jutunk a költőhöz és általában a költészethez, s rajtuk keresztül — önmagunkhoz. Szememben a mai költő-műsfordítók szándéka a lehető legteljesebben összecseng pártvezette népünk ama szándékával, hogy minden tevékenységi területen a minőség forradalmi eszményeinek jegyében, annak érdekében cselekedjék, hogy vitathatatlan anyagi gyarapodása mellé a szüntelen belső pallérozás, hatásfok-emelés mindennapi fegyvertényeinek adjon teret. Életünk, gazdasági-társadalmi tevékenységünk tökéletesítése pedig nem egyéb az utódok javára történő cselekvő álmodozásnál, hiszen tetteinkkel, alkotó nyugtalanságunkkal valamiképpen mindannyian a holnap mérnökei vagyunk. Felszabadulásunk, szocialista forradalmunk 45. évfordulójának lelkesültségében, a XIV. pártkongresszus századvéget ostromló programjainak kidolgozása és véglegesítése közben Eminescut is teljes lényével és jelentőségével bízvást magunk mellett tudhatjuk. Költői sorai, megfogalmazásai nem egyszer tényleges mementóként hangzanak pártfőtitkárunk, Nicolae Ceausescu elvtárs mozgósító erejű beszédeiben, expozéiban, mintegy költői nyomatékot szolgáltatva így a mélyen időszerű kortárs gondolatnak. Életünket át- meg átszövik a költő álmai, amelyeket ránk gondolva „próbált minduntalan tetten érni. Nem szégyen bevallani: mindettől függetlenül, megvannak a mi jelenkori, mából sarjadó saját álmaink, méghozzá egy független, szabad, a saját sorsát méltóképp irányító nép országépítő szándékaiba oltva, amelynek gyökerei Mihai Eminescunál még csak a megfogalmazásig jutottak: „Hadd kapja meg e földön jogos részét az ember —, Itt mind, de mind egyenlő, testvéries legyen". Kommunista pártunk emberközpontú, következetes politikája évtizedek — a Nicolae Ceaușescu-korszak kezdete — óta ennek a letéteményese, garanciája. Cseke Gábor A költőről beszélünk Mihai Eminescu Gondolatok • A munka az alapja az egész gazdaságpolitikának. (Timpul, 1880. április 30.) • Egyetlen gyógyír létezik e célra: a munka. A munka, nem pedig a közösködés; a munka, nem a civilizáció aljanépével való dorbézolás; a munka, nem hivalkodás a bulvárokon; a munka, nem a hízelgés — íme népünk felemelkedésének eszköze. (Timpul, 1883. március 18.) • Az ipar egyben minden egyénnek lehetőséget nyújt arra, hogy a képességeinek megfelelő ágazatban alkalmaztassa magát, hogy szakosodjék, jellemes és tehetséges emberré váljék. A munkálkodó kéz nem hagy időt a fejnek, hogy léhaságokon töprengjen. A munka erkölcsöt erősít. (Timpul, 1882. július 27.) • Ha más népek, történelmi útjuk során a sztyeppék fénylő csillagképei után igazodtak, a román nép a folyók útját követte. (Fragmentarium). • Egy nemzet, aki csak búzát termeszt, nem tagadjuk, talán jól is élhet, de soha sem engedheti meg magának a fejlett ipari nemzetek fényűzését. Semmiképpen nem szabad agrárnépnek maradnunk, hanem nekünk is ipari nemzetnek kell lennünk, de lám, az embernek előbb tanulnia kell, hogy pópa lehessen, előbb ipari nemzet kell hogy légy, s majd csak azután rendelkezhetsz az ipari nemzetek törvényeivel és intézményeivel. (Timpul, 1877. december 13.) Jánosházy György Iskola Több mint húsz esztendővel ama sokat emlegetett „teljes" magyar Eminescu-könyv után, a centenáriumra készülődve ültem neki ismét Eminescu fordításának. Szerencsémre, ezúttal a költő java terméséből, életében megjelent kötetéből. És most jöttem rá igazán, milyen nagy költő Eminescu, milyen rendkívüli művészi érzékenység, milyen bravúros ökonómia, a gondolati és zenei építkezésnek milyen bámulatos tudatossága, tervszerű rendje rejlik verseinek látszólagos egyszerűsége és spontaneitása mögött. Nincs szebb, nemesebb, lebilincselőbb ennél az egyszerűségnél — és nincs nehezebb s egyben vonzóbb feladat,mint ezt a rafinált természetességet más nyelv közegébe átültetni. Azt hiszem, minden költőnek elő kellene vennie időnként egyegy Eminescu-verset, fordítás végett: nincs jobb iskola a művészi fegyelem gyakorlására, és nem lehet nagyobb öröme annál, mint ha e versek példás gondolatszövését és megejtő dallamait cilíferat n rnnon nyfelvén — hnr ms*nkoz#blítrtAn ví*»*. *4-s»r%it Az Estcsillag a bécsi Románia Juno Társaság Almanachjában, 1883-ban jelent meg először ELŐRE - 1989. június 15. Mihai Eminescu Császár és proletár (Impárat si proletár) - részletek — Fenyőfa-padra dőlve, dohos lebuj zugában, Hol szennyes ablakrésen gyér fény hat át A hosszú asztaloknál mogorván és ziláltan Pár üldözött ül, arcán sötétlő, néma vád van, — Mind proletárok sarja, hazátlan és hitetlen. „Ti azt mondjátok — így szól az egyik — fény az ember E földön, mely keservvel és kínnal van tele? Belőle egy vakító és tiszta szikra sem ver, Sugár szennyes, úgy mint a Föld, e förtelemmel , , Megtelt golyó, hol úrként parancsol érdeke. Igazság? mit jelent ez? A gazdagok s erősek Vagyonnal elkerítik, s a törvény őrködik Elorzott kincseikre, melyekkel ármányt szőnek A népek ellen s holtig robotban őrlik őket, Mit életük megalkot, azt járomba törik. Sokan gyönyörben élnek, pazarlóan és ledéren, A víg napok s az órák mosolyra nyílnak ott; Kupáikban csak óbor, a kertek zöldje télen. Nyaranta ünnepélyek hófedte hegyvidéken, — Nappalból éjt csinálnak, — az éjből meg napot. Erényük sincs, hisz' erről csak nektek prédikálnak, Mert kell a kar, még izmos és kell a friss erő, Mert kell, ki még igát húz az államnak s kirágnak, És kellenek, kik értük csaták tüzébe szállnak; Mert míg ti vérbe vesztek, uralmuk egyre nő. A nagyhatalmi flották, a hadfiak csapatja, Királyok koronája, mely homlokdíszre kell, A gazdagok profitja, pazar halomba rakva, — Csupán az elbutított nyomorgót fosztogatja, Mind izzadság a bérét rabolja tőle el. A vallás? — Ezt a frázist az úrnép ál-erénye koholta, így hatalmasok főt járomba nyom, Mert nincs meg a szivekben a jutalom reménye; Ha így kínlódtatok már örök nyomorban élve: Viselnétek ti átkát, mint ha igás barom? Látástokat sosem volt szent árnyakkal vakítják, Áltatnak, hogy titúlnan kaptok jutalmakat. Nem! mert a lét kihunytén nem lesz gyönyör, se vígság — Kik földi sorsuk oly sok baját fenékig itták, Ott túl semmit se kapnak, ki holt — az holt marad. Csak szólam és hazugság az állam létalapja, Nem természetes rend az, miként ők hirdetik; Csak védd javuk, növeszd meg jólétüket, te balga, Kezedbe kardot adnak, hogy sújts le önmagadra, És űznek, hogy te gyilkold magad — értük, nekik. Mért lennétek a hitvány vagyon rabszolganépe, Ha munkátok fejében kenyérre sem marad? Mért kapjatok nyomort és halálos kórt cserébe, Míg ők a mennyben élnek, mulatva és henyélve, S meghalni rá sem érnek a sok gyönyör miatt? Vagy elfelejtitek tán, hogy szám s erőtiétek? Akarni kell, s ti lesztek a földosztó sereg. Ne rakjatok falat már a kincsük rejtekének, Hova titeket zár be, ha sok kín tettre késztet, Mert tudjátok: jogos vagy, hogy ti is éljetek. Törjétek össze, vesszen e nyers, kegyetlen rendszer. Mely mindent kétfelé oszt: itt úr, ott nincstelenek! Ha az, ki egyszer meghalt, elég bért már sosem nyer. Hadd kapja meg e földön jogos részét az ember. — Itt mind, de mind egyenlő, testvéries legyen. 1874. december 1. Franyó Zoltán fordítása imitten.