Előre, 1989. június (43. évfolyam, 12906-12931. szám)

1989-06-15 / 12918. szám

2 E­M­I­N­E­S C U-C ENT E N Á R I U M Mihai Eminescu Áldott hon, román hon, mit kívánjak néked (Ce-ti doresc eu tie, dulce Românie) Áldott hon, román hon, mit kívánjak néked, Szerelmetes ország, ékes, dicső föld? Győzhetetlen fegyvert, hű kart, biztos vértet, Nagy múltadhoz méltó tündöklő jövőt! Pezsgő, súlyos óbort habzó kupáidba, A téged köszöntő honfi asztalán; Mert elhal a hullám, s fennen áll a szikla, Ezt kívánom néked, szép Romániám. Bosszú vágya hajtson sírnál sötétebben, Bősz ellenség vére fesse kardjaid, S hol a hídra elhullt, mint a szél, úgy lengjen Dicsőséged álma, s diadalra vidd, Háromszínű zászlók világgá hirdessék, Míg tündöklő fénnyel gyűl az égi láng, Román nép nagyságát, annyi hősi tettét, Ezt kívánom néked, szép Romániám. Szeretet tündére, áldott békeangyal, Vesta oltárán ki titkon mosolyog, Ki Marst megvakítja fénylő diadallal, Ha földünk felett a mécse átlobog, Szálljon a magasból szűzi kebeledre, Égi öröm mézét gyűjtvén ajákán, Két karodba zárjad, s oltárát emeld te, Ezt kívánom néked, szép Romániám. Áldott hon, román hon, mit kívánjak néked, Ifjú, szép menyasszony, szerelmes anyánk! Fiaidat kössék testvér-kötelékek, Mint az éj csillagját, hajnal harmatát, Örök legyen élted, örömöd és fényed, Izzó román lelked, s győzz minden csatán, Vitézségnek álmát, dicsfényt, büszkeséget — Ezt kívánom néked, szép Romániám! 1867. ápr. 2/14. Majtényi Erik fordítása Mihai Eminescu Este a kürt... (Sara pe deal) Este a kürt fájva busong a hegyekben, Bújik a nyáj, csillagok őrzik a csendben, Sírva buzog kútban a víz, üde tisztán, Kedvesem, ott vársz az akácfa alatt rám. Égen a hold halk derű, szent ma a fénye, Ritka falomb, nagy szemedet megigézte, Harmatos ég, csillagok újraszületnek, Homlokodat gond üli, vagy heve­sebled. Foszladozik fénysugaraktól a felleg, Zsuptetejű házak a holdba lebegnek, Szélben a kút géme nyikorog a határban. Völgyben a füst, furulyaszó a kazánban. Férfisereg jön kimerülten a rétről, Ring a kasza, róka kifér a sötétből, Kong a harang, hangja betölti az estet, Ó, szerelem, lángol a szív, belereszket. Még ez a perc i­s hallgat a völgyben a szél is. Még ez a perc­ futna a láb, ha feléd visz. Reggelig, ó, ott az akácfa tövében Suttogom el, mennyire drága vagy nekem, összebújunk, és a hatalmas, öreg fa Lombja alatt szunnyadozunk mosolyogva.* Gazdag idő: egy ilyen éjszaka!... Érte Bárki egész életet adna cserébe! Lászlóffy Csaba fordítása Meg). E vers újrafordítása a centenárium alkalmával készült, s lapunkban jelenik meg először. VALLOMÁSOK A KÖLTŐRŐL „Azt el ne felejtsétek, / hogy élő ember volt, / élő, / kézzel tapintható. (...) Azt felejtsétek el, csak azt,­­ hogy ő / mielőttünk élt...“ (NICHITA STANESCU) „ ■ ■. Képzeljünk el egy csendes májusi vagy borongós novemberi estét, mely akár évtizedekkel megelőzte azt a legutolsó nyári alkonyatot. A költő ott ül szemben az élénkvörös lénnyel vagy az ablakot halkan megko­pogtató ágak mögötti kék homállyal, és dolgozni ké­szül. Eminescu, az ő egyik, valamelyik, alkalmi vagy megszokott munkaasztalánál, dátum szerint kikeres­hető talán még az is, melyik költeménye születésnap­ján.“ (LÁSZLÓFFY ALADÁR) „Ilyennek ismertem meg akkor, ilyen maradt utolsó tiszta pillanataiban is: vidám és szomorú; közlékeny és hallgatag; szelíd és nyers; jóformán a semmivel is elégedett, és mindig mindennel elégedetlen; egyszer remetei önmegtartóztatás, máskor az élet örömeinek mohó élvezete; kerülte az embereket, és kereste őket; egykedvű volt, mint egy sztoikus vénember és inger­lékeny, mint egy ideges hajadon. Furcsa keverék! — a művészre nézve szerencse, az emberre nézve isten csapása!“ (I L. CARAGIALE) ,,A költő szelleme... úgy magasodik fel a múlt kö­déből, mint... a tenger végtelenével szembenéző szobra.“ (GÁLDI LÁSZLÓ) „Sok kézirat maradt ránk a 19. századból, de egyetlen egyen sem leljük meg a lelkiismeretes művészi kidol­gozottságnak azokat a nyomait, amelyek fellelhetők az Eminescu kéziratain.“ (TUDOR VIANU) „Igen nagy gondot fordítottunk arra, hogy az ere­deti versek tartalmi és formai szépségét minél jobban megközelítsük. Ezért aztán fordítók, szerkesztők és mindazok, akik e könyv létrehozásában valamilyen módon­ fáradoztunk, most egy kicsit e nagy fa részecs­kéinek érezzük magunkat, s olyan feszültségek oldód­nak bennünk, amilyenek a termőfákban is minden bi­zonnyal, amikor nem kis, de kedvvel végzett erőfe­szítések árán végre virágba borulnak, majd gyümöl­csöket hoznak. “ (KACSÓ SÁNDOR) „Eminescu egy század alkonyén élt. Költeményének, az Est csillagnak a fénye derengő, de nem az éjszakát megelőző félhomályé, hanem egy "örök reggelé», ami­ről egy másik versében szólt, a reggelé, amelynek haj­­nalodása nem adatott meg neki.“ (MIHAI BEN­ICC) „SOKAK UTÁN ÚJRA FORDÍTANI " Jánosházy György az Igaz Szó 5-ös számának próbanyomását ellenőrzi, benne a centenáriumra ké­szült Eminescu újrafordítá­sok. A kérdés kézenfekvő: — Műfordítóként milyen része volt a teljes Eminescu összeállításában? — Benne voltam nyakig, an­nak ellenére, hogy a kötet törzsanyaga tulajdonképpen már le volt fordítva. Csak vá­logatni kellett a variánsokból. A hagyatéki anyagot Kacsó Sándor szétosztogatta közöt­tünk, néhány hosszú vers ju­tott nekem, s örültem, hogy megbirkózhattam velük. Mert ami Eminescunál egyszerűnek látszik, az nagyon is kifinomul­tan bonyolult. De ezt csak birkózás közben érzi meg az ember. A vérbeli­ műfordító nem elégszik meg az egyszer elvégzett feladattal, újra és újra nekigyűrkőzik. • Olvasható az Igaz Szó 1989/5. számában. — Mondana egy példát? — Elhatároztam, hogy új­ra­fordítom, mások után, a Peste virturi-t , a centenárium al­kalmából. Aztán kiderült, hogy tőlem teljesen függetlenül még két költő — Egyed Emese és Kovács András Ferenc — is lefordította ugyanazt a 12 sort. És ennek mindhárman örülhe­tünk. Minél több egy vers for­dítás-változata, annál nagyobb az elégtétel is. Nem a sok sor nyújtja a fordító örömét, ha­nem az a pár vers, amit si­kerül sokak után jól újrafor­dítania. Nem szabad a futósza­lagnak dolgozni. Időnként fél­re kell tenni egy megoldást, majd újra elővenni, próbál­kozni. Teljes elégedettségre úgy se lehet okunk. Mert a műfordító, legjobb esetben is, csak megközelíti az eredetit. — S ez a megközelítés maga a fordítás... — Igen, de a tanulság is, amit a fordító leszűr a maga számára. Eminescut például nagyon hasznos újra és újra elővenni, mindig rájön az em­ber valamire, amit azelőtt nem vett észre. Látszólagos könnyedsége, keresetlensége nagyon is megdolgozott és át­gondolt, a kimagasló tehetség mellett kemény munka ered­ménye. Ráadásul annak a dia­lektusnak, amelyet irodalmi tökélyre vitt, a moldovainak, önmagában is olyan sajátos zenéje van, hogy roppant ne­héz visszaadni magyarul. Er­dőzsongásának például nem szabad kattogássá durvulnia, meg kell őriznie a versélményt döntő módon meghatározó lágyságát. — Ön mint több nyelv­ből fordító, mely népek iro­dalmában találkozott az Eminescu költészetéhez ha­sonló sajátos jelenséggel? — Úgy érzem, a régebbi spanyol költészet románc mű­faja áll legközelebb ehhez a „dór“ — a magyarban erre a nosztalgiára nincs azonos ér­telmű szavunk — jegyében fo­gant zeneiséghez. És jó néhány portugál költő emlékeztet még Eminescura. — Szerkesztőként mi fog­lalkoztatja a költő centená­riumával kapcsolatban? — Az Igaz Szó irodalmi mű­helyként egyetlen igen fontos dolgot tehet Eminescuért: ösz­tönzi az új fordításokat. Mert költői életműve ugyan egészé­ben olvasható magyarul, s ez önmagában is büszkeségre jo­gosító teljesítmény, de az anyag minősége még számot­tevő revízióra szorul. Ezért a tavasz elején a szerkesztőség műfordító munkatársaival megbeszélést tartott, aminek gyakorlati eredménye a hóna­pok óta folyamatosan közrea­dott szép számú új Eminescu­­fordítás. Külön öröm, hogy a régebbről ismert Eminescu­­fordítókhoz tehetséges fiata­labb költők is csatlakoztak. Hiszem, hogy kedvet kaptak a költő tolmácsolásához, s ez a centenárium után se múlik el. Kérdezett: Cseke Gábor (Folytatás az 1. oldalról) bon, közös erőfeszítéssel. Oly­annyira azonosultunk már vele, hogy tulajdonképpen magunkat tiszteljük meg minden emléke­zéssel. Az országban ma már gya­korlatilag mindenki tud Emi­­nescuról, költészetéről, tehet­ségének termékeny kisugárzá­sáról. A hétköznapokban szám­­lálhatatlan gyakorisággal tolul ajkunkra szállóigévé rögzült rengeteg sora, fordulata, strófá­ja. Tisztára csiszolt, eleven, át­tetsző költői stílusát irodalmi nyelvként, s mint ilyen, közjó­ként tanulmányozzuk és birto­koljuk. Úgy tűnik, mindent si­került hasznosítanunk, amit a­­karva-akaratlan ránk testált, a­­mivel népét oly nagylelkűen és önzetlenül megajándékozta. De vajon eléggé ismerjük-e ezt a kincset? Fölmértük-e ala­posan kútmélyét, és a mélyben szerteágazó összefüggéseit? Tö­rékeny egyszerűségű, olykor ro­mantikus jelmezbe rejtező sza­vai mögött meglátjuk-e teljes fényében a gondolat végtelen sziporkájú villódzását? Olyan kérdések ezek, me­lyekre minden időkben válaszol­­nuk kell, mint legtágabb érte­lemben vett örököseinek. A centenárium jegyében fo­gant, egész országot átfogó ké­szülődések és rendezvények im­pozáns sorában alkalmam nyí­lott számos költő-műfordítóval elbeszélgetni arról, hogy miként sikerült tető alá hozni a párat­lan szellemi teljesítményként el­könyvelt, gyakorlatilag teljes magyar nyelvű Eminescu-köte­­tet, s 1966-ban az olvasó kezé­be adni. Azon túl, hogy kivétel nélkül mindannyiuk már a gyer­mekkorukból jól ismerték a nagy költő műveit, valódi jelen­tőségét, s lenyűgözte-vonzotta őket a már-már megfoghatatlan eminescu­ egyszerűség tolmá­csolásának kínzó varázsa, mind­egyre szóba hozták: az említett teljesítményt, a Kacsó-féle teljes Eminescut mindenekelőtt meny­­nyiséginek tartják, miközben a jelen és a holnap műfordítóinak becsületbeli kötelességük újra és újra nekigyürkőzni annak a szellemi „alpinizmusnak", amit a Költő-csúcs megközelítése el­kerülhetetlenné tesz. És ez nem csupán szavakban kifejezett ó­­haj, elégedetlenkedés. 1989-ben, az Eminescu-centenárium gaz­dag művelődési mérlegű évé­ben jelentős számú olyan új fordítás született a jelzett szán­dék jegyében, melyek méltón állhatnak az eddigi legjobb tel­jesítmények sorába. Az idő ter­mészetesen kiszűri majd belő­lük, melyik változat a leghűbb, a legeminescuibb, a leghosz­­szabb életű. Egy azonban föltét­­len, és megcáfolhatatlan nyere­ség: minden egyes fordítás-vál­tozattal tovább gyarapszik E­­minescu-élményünk, új és új tó­nusok fénylenek föl az értelme­zés végtelen spektrumában, kö­zelebb jutunk a költőhöz és ál­talában a költészethez, s rajtuk keresztül — önmagunkhoz. Szememben a mai költő-műsfor­­dítók szándéka a lehető legtel­jesebben összecseng pártvezet­te népünk ama szándékával, hogy minden tevékenységi terü­leten a minőség forradalmi esz­ményeinek jegyében, annak ér­dekében cselekedjék, hogy vitat­hatatlan anyagi gyarapodása mellé a szüntelen belső pallé­rozás, hatásfok-emelés minden­napi fegyvertényeinek adjon teret. Életünk, gazdasági-társadal­mi tevékenységünk tökéletesí­tése pedig nem egyéb az utó­dok javára történő cselekvő ál­modozásnál, hiszen tetteinkkel, alkotó nyugtalanságunkkal va­lamiképpen mindannyian a hol­nap mérnökei vagyunk. Felszabadulásunk, szocialista forradalmunk 45. évfordulójá­nak lelkesültségében, a XIV. pártkongresszus századvéget ostromló programjainak kidol­gozása és véglegesítése közben Eminescut is teljes lényével és jelentőségével bízvást magunk mellett tudhatjuk. Költői sorai, megfogalmazásai nem egyszer tényleges mementóként hangza­nak pártfőtitkárunk, Nicolae Ceausescu elvtárs mozgósító erejű beszédeiben, expozéiban, mintegy költői nyomatékot szol­gáltatva így a mélyen időszerű kortárs gondolatnak. Életünket át- meg átszövik a költő álmai, amelyeket ránk gondolva „próbált minduntalan tetten érni. Nem szégyen bevallani: mind­ettől függetlenül, megvannak a mi jelenkori, mából sarjadó sa­ját álmaink, méghozzá egy füg­getlen, szabad, a saját sorsát méltóképp irányító nép országé­pítő szándékaiba oltva, amely­nek gyökerei Mihai Eminescu­nál még csak a megfogalmazá­­sig jutottak: „Hadd kapja meg e földön jogos részét az ember —, Itt mind, de mind egyenlő, testvéries legyen". Kommunista pártunk ember­­központú, következetes politiká­ja évtizedek — a Nicolae Ceaușescu-korszak kezdete — óta ennek a letéteményese, ga­ranciája. Cseke Gábor A költőről beszélünk Mihai Eminescu Gondolatok • A munka az alapja az egész gazdaság­­politikának. (Timpul, 1880. április 30.) • Egyetlen gyógyír létezik e célra: a mun­ka. A munka, nem pedig a közösködés; a munka, nem a civilizáció aljanépével való dorbézolás; a munka, nem hivalkodás a bul­várokon; a munka, nem a hízelgés — íme né­pünk felemelkedésének eszköze. (Timpul, 1883. március 18.) • Az ipar egyben minden egyénnek lehe­tőséget nyújt arra, hogy a képességeinek megfelelő ágazatban alkalmaztassa magát, hogy szakosodjék, jellemes és tehetséges em­berré váljék. A munkálkodó kéz nem hagy időt a fejnek, hogy léhaságokon töprengjen. A munka erkölcsöt erősít. (Timpul, 1882. jú­lius 27.) • Ha más népek, történelmi útjuk során a sztyeppék fénylő csillagképei után igazodtak, a román nép a folyók útját követte. (Frag­­mentarium). • Egy nemzet, aki csak búzát termeszt, nem tagadjuk, talán jól is élhet, de soha sem engedheti meg magának a fejlett ipari nem­zetek fényűzését. Semmiképpen nem szabad agrárnépnek maradnunk, hanem nekünk is ipari nemzetnek kell lennünk, de lám, az em­bernek előbb tanulnia kell, hogy pópa lehes­sen, előbb ipari nemzet kell hogy légy, s majd csak azután rendelkezhetsz az ipari nemzetek törvényeivel és intézményeivel. (Tim­pul, 1877. december 13.) János­házy György Iskola Több mint húsz esztendővel ama sokat emle­getett „teljes" magyar Eminescu-könyv után, a centenáriumra készülődve ültem neki ismét Emi­nescu fordításának. Szerencsémre, ezúttal a költő java terméséből, életében megjelent köte­téből. És most jöttem rá igazán, milyen nagy költő Eminescu, milyen rendkívüli művészi érzé­kenység, milyen bravúros ökonómia, a gondolati és zenei építkezésnek milyen bámulatos tudatos­sága, tervszerű rendje rejlik verseinek látszóla­gos egyszerűsége és spontaneitása mögött. Nincs szebb, nemesebb, lebilincselőbb ennél az egy­szerűségnél — és nincs nehezebb s egyben von­zóbb feladat,mint ezt a rafinált természetességet más nyelv közegébe átültetni. Azt hiszem, min­den költőnek elő kellene vennie időnként egy­­egy Eminescu-verset, fordítás végett: nincs jobb iskola a művészi fegyelem gyakorlására, és nem lehet nagyobb öröme annál, mint ha e versek példás gondolatszövését és megejtő dallamait cilífera­t n rnnon nyfelvén — hnr ms*nkoz#blítrtAn ví*»*. *4­-s»r%it Az Estcsillag a bécsi Románia Juno Társaság Almanachjában, 1883-ban jelent meg először ELŐRE - 1989. június 15. Mihai Eminescu Császár és proletár (Impárat si proletár) - részletek — Fenyőfa-padra dőlve, dohos lebuj zugában, Hol szennyes ablakrésen gyér fény hat át A hosszú asztaloknál mogorván és ziláltan Pár üldözött ül, arcán sötétlő, néma vád van, — Mind proletárok sarja, hazátlan és hitetlen. „Ti azt mondjátok — így szól az egyik — fény az ember E földön, mely keservvel és kínnal van tele? Belőle egy vakító és tiszta szikra sem ver, Sugár szennyes, úgy mint a Föld, e förtelemmel , , Megtelt golyó, hol úrként parancsol érdeke. Igazság? mit jelent ez? A gazdagok s erősek Vagyonnal elkerítik, s a törvény őrködik Elorzott kincseikre, melyekkel ármányt szőnek A népek ellen s holtig robotban őrlik őket, Mit életük megalkot, azt járomba törik. Sokan gyönyörben élnek, pazarlóan és ledéren, A víg napok s az órák mosolyra nyílnak ott; Kupáikban csak óbor, a kertek zöldje télen. Nyaranta ünnepélyek hófedte hegyvidéken, — Nappalból éjt csinálnak, — az éjből meg napot. Erényük sincs, hisz' erről csak nektek prédikálnak, Mert kell a kar, még izmos és kell a friss erő, Mert kell, ki még igát húz az államnak s kirágnak, És kellenek, kik értük csaták tüzébe szállnak; Mert míg ti vérbe vesztek, uralmuk egyre nő. A nagyhatalmi flották, a hadfiak csapatja, Királyok koronája, mely homlokdíszre kell, A gazdagok profitja, pazar halomba rakva, — Csupán az elbutított nyomorgót fosztogatja, Mind izzadság a bérét rabolja tőle el. A vallás? — Ezt a frázist az úrnép ál-erénye koholta, így hatalmasok főt járomba nyom, Mert nincs meg a szivekben a jutalom reménye; Ha így kínlódtatok már örök nyomorban élve: Viselnétek ti átkát, mint ha igás barom? Látástokat sosem­ volt szent árnyakkal vakítják, Áltatnak, hogy ti­túlnan kaptok jutalmakat. Nem! mert a lét kihunytén nem lesz gyönyör, se vígság — Kik földi sorsuk oly sok baját fenékig itták, Ott túl semmit se kapnak, ki holt — az holt marad. Csak szólam és hazugság az állam létalapja, Nem természetes rend az, miként ők hirdetik; Csak védd javuk, növeszd meg jólétüket, te balga, Kezedbe kardot adnak, hogy sújts le önmagadra, És űznek, hogy te gyilkold magad — értük, nekik. Mért lennétek a hitvány vagyon rabszolganépe, Ha munkátok fejében kenyérre sem marad? Mért kapjatok nyomort és halálos kórt cserébe, Míg ők a mennyben élnek, mulatva és henyélve, S meghalni rá sem érnek a sok gyönyör miatt? Vagy elfelejtitek tán, hogy szám s erő­tiétek? Akarni kell, s ti lesztek a földosztó sereg. Ne rakjatok falat már a kincsük rejtekének, Hova titeket zár be, ha sok kín tettre késztet, Mert tudjátok: jogos vagy, hogy ti is éljetek. Törjétek össze, vesszen e nyers, kegyetlen rendszer. Mely mindent kétfelé oszt: itt úr, ott nincstelenek! Ha az, ki egyszer meghalt, elég bért már sosem nyer. Hadd kapja meg e földön jogos részét az ember. — Itt mind, de mind egyenlő, testvéries legyen. 1874. december 1. Franyó Zoltán fordítása imitten.

Next