Szabad Szó, 1989. január-október-december (46. évfolyam, 13849-13918. szám)
1989-11-29 / 13899. szám
2. oldal Összegezés felső fokon Élő klasszikusunk, Diodor Dure Dales-termi sikeres szereplése után megrendezte gyűjteményes kiállítását a Timir Múzeumi Komplexum művészeti részlegén is. Termékenységét ismerve, tudjuk, távolról sem teljes az anyag és még kevésbé életműtárlat az, amit itt láthatunk, mégis lenyűgözően hatalmas és gazdag. Jóideje ismerjük érdeklődési területét, tematikáját, motívumait, mégis valahányszor szembesülünk műveivel az újdonság és a közvetlen élmény erejével hatnak ránk. Leeresztett horizontú, füvek szintjén ábrázolt tájak, végtelen, szürke, de valahol mindig foszforeszkáló, hunyorgó bánsági egek, lombos kertek ajtó vagy ablaknyílás kivágásában vagy egyszerűen csak egy csendélet-„hordozó“ asztal által határoltam nagybányai pleneristákat idéző, hideg-meleg zöldek, birsalma-sárgák és művészien szelt sütötök-narancssárgák, fanyar körte-okkerek, izzó és zamatos alma-pirosok, látóhatár fölé nyújtózó szúrós-szövevényes bogáncsok ezüstben-bíborban, város- és faluszélek melankóliája, vasútmenti hóakadályok ritmizált sivársága, enteriőrök aranybarna, vagy ezüstkék káprázata, virágzó almafák rózsaszín tündértánca, napraforgók kacagó sárgája, orgonák diszkrét lilája, Íriszek szelid kékje, portrék művészi hitelessége, halak és vizek ezüstje, Egri Józsefet idéző vízi látomás, Nagy Istvánra emlékeztető erdővel borított hegyoldal, téglaszínre csupaszított bizánci motívumok, hatalmas kompozíciókba gyűjtött asszonyok, gyermekek, valamennyi a valóság-transzponálás, az átköltés magától értetődő eredménye. Festők méltatásakor szinte már közhelyszámba megy, ha azt mondjuk, hogy a művész festőivé lényegíti át a valóságot. Dure művei esetében mégis el kell mondjuk ezt, oly nyilvánvaló és lényeges. Imponáló az a nagyvonalúság, mellyel a motívumot kezeli, az az akadozó nagylelkűség, mellyel legtöbbször egyszerű témáit a néző elé tárja. A valóság részleteit biztos érzékkel s a folyamat természetes momentumai közé sorolva szelektálja, szemmel láthatóan a lényegre összpontosítva. Ettől oly panorámikus a természet, oly méltóságteljes az emberi alak, oly monumentális a csendélet művészetében. Nagy festők vásznain a néző számára titokzatos eredetű ünnepélyesség árad szét. Legyen az táj, csendélet vagy arckép, úgy érezzük a motívum megdicsőülésének megismételhetetlen pillanatát örökítette meg a festő, többek közt azáltal is, hogy ihletett választása éppen erre a motívumra esett. De, úgy mint Durénál is, ennél jóval többről van szó. Soha és sehol nem teremtődik olyan összhang a kép hősehősei és környezetük között, soha nem telik úgy meg a lélek vibrálásával a levegő körülöttük, mint egy vérbeli festő vásznán. És a kétségbeejtő az, hogy ezt megtanulni nem lehet, ez a nagy festő privilégiuma. Diodor Dure festészete hagyományos és természetelvű. Szemléletében mindvégig megingathatatlan volt, izmusok nem érintették. Festészete mégsem nevezhető naturalistának, sem a stílus, sem a szemlélet szempontjából. Ez is átlényegítő képességéből fakad, abból az automatizmusból, melynek következtében a festő érző lélekkel ellátott szűrőként működik, ugyanakkor gondolkodása, színlátása, valamint véleménye az egyetemes festészetről egységes és kiegyensúlyozott és művészete a Kárpát-medence legjobb festészeti hagyományainak folytatója. Kazinczy Gábor Részlet a kiállításról... (Gyurcsik Miklós felvétele. : EUGEN LOVINESCU: 43. — Sajnos, — tréfálkozott ugyanazt a beszédmodort átvéve a költő —, utána már nem írsz verseket. — Rendben, írd meg akkor előtte, de csak utána olvasd fel neki. A fő, hogy légy, mint a jól nevelt szűzlányok olajjal a mécsesben, a kötelességteljesítés magaslatán Majd tetőtől talpig végigmérve: — Most meghallgatlak téged is, de ne légy tudálékos és fensőbbséges, mint rector magnificus Titus Maioresculus és ne fejtsd ki Schopenhauerként a szerelem metafizikáját. Eminescu kissé elgondolkozott; ő sem tudta, miként kezdje. Haragja elmúlt, elfeledkezett Miséről. Nagy későre halkan és módszeresen kezdte: — Te honnan meríted az irodalmad, Lánca? — Én? — csodálkozott Caragiale A szememből és a fülemből veszem, tulajdonképpen leginkább a fülemből. Hallok, hallgatom a sok felfuvalkodott gólyvást, nyersanyagként számomra ez elég. — Ez azt jelenti.. — Hallgass ide, te — gurulj dühbe —, ne vész mint az iskolában, kérdésekkel és válaszokkal elő. — Egy biztos pontból kell kiindulnunk. — Maiorescu logikája szerintiből? — Bármely logikájából. Alkotásaidban, ezek szerint, a tárgyból indulsz ki. — Nagy ügyi... Úgy látszik, a beszélgetésben is, akárcsak a szerelemben, szeretsz az ablakok alatt járkálgatni. —■ Várj egy kicsit. Nálam más az alkotási folyamat, mert én nem látok én nem is hallok semmit — Csak nem vagy talán vak és süketnéma? — Majdnem. Nem kifelé hajolok, hanem befelé, magam fölé. Más szóval... — Más szóval alanyi író vagy, mert erősen a formák emberévé váltál. — Pontosan. Alkotásaim törvényszerűségei mások, mint a tieidé. Caragiale nagyon dühösen tört ki könyökét úgy mozgatva, mintha a sokaságban akarna utat csinálni magának. — Mit beszélsz itt nekem a művészetről és az alkotás törvényszerűségeiről? Hagyd azokat a rector magnificus számára. Ne keverd bölcselkedve össze a dolgokat, mert csak nem leszünk annyira nevetségesek, hogy az alkotás törvényszerűségeivel foglalkozzunk itt az út kellős közepén, amikor a szájunk előtt megfagy a lehelet. Nem a művészetről beszéltem, uram, hanem az életről, pontosabban a szerelemről: jöjj el hozzá s ne még járkálj az ablakok alatt. Eminescu angyali mosollyal: — Van még kevéske mondanivalóm; maradt, hogy pontosítsd, milyen minőségben óhajtod, hogy megítéljük az ügyet. — Újra kérdésekkel ostromolsz. — Válaszolj. — Emberi minőségünkben — tört ki Caragiale. — Vannak emberek és emberek. Mint Ladie és Mache például, vagy Eminescu és Caragiale. — Mi nem ugyancsak emberek vagyunk? — Tán csak nem hiszed istennek magad? — Emberek vagyunk mind megannyi közös életfunkció és közös sorsunk: a halál által. Van ellenben még egy funkciónk, amely megkülönböztet a többiektől. — Melyik? — Az esztétikai alkotás funkciója. — S az esztétikai alkotás funkciója megakadályoz abban, hogy olyan emberek legyünk, mint Ladie és Mache? — Igen és nem; pontosabban némelykor igen, máskor nem. Függ az alkotás természetétől, ezért is beszéltem neked tankönyvszerűen az irodalmi műfajokról. — Ismét összekevered az irodalmat az élettel. — Az irodalom az életből fakad, vagyis abból a módból, ahogy az életet fölfogjuk vagy ahogy lelkialkatunk, — amely a maga módján a fiziológiától függ — szerint éljük; a lelki képességeket a biológikum szabja meg. Te objektív író vagy, s a szemed és a füled által élsz; regisztrálod a golyvások magatartását s esztétikumként megvalósítod. Ennyi. A te szereped, hogy tárgyiasan alkoss; a szerelem egyáltalán nem tartozik tehetséged struktúrájába: az lehet olyan, mint a Lachelé és Macheté, mondjuk, normális Látsz egy nőt s tetszik: „szeretlek és akarlak“. Ennyi. Pontosan, mint a hőseid . Vagyis te másként csinálod — Természetesen. Az én funkcióm kizárólag lírai; a saját lényemből alkotok a magam érzelméből és érzékenységéből, kétségből, félelemből, rémületből, örömből, reményből, kétségbeesésből, szenvedésből, amiket, ha szükséges, magam idézek elő. Fordította Szekernyés János Bánáti könyvespolc A tudomány és a rejtélyek Már-már életműméretűvé kezd terebélyesedni Mandics György „rejtélyfoszlató“ könyveinek a sorozata. Két megjelent kötete, a Salló Ervinnel közösen írt Zöld emberek, tollas kígyók, tüzes szekerek? (1977) és az Omul şi universul (1983), valamint több cikke, tanulmánya a modern áltudományosság kor- és korrajzként egymásba átcsúszó jelenségeit ismerteti, impozáns kritikai rendezésben. Most megjelenő újabb könyve, az Explicaţiile de lingă noi (Editura Albatros, Bucureşti, 1989) is ebbe a sorozatba helyezhető: olyan technikatörténeti és régészeti „rejtélyeket“ ismertet, amelyeket az teológia és a paleoasztronautika saját érvtára számára sajátított ki, holott ezek tudományosan is megoldható kérdések. A szerző már az előszóban rokonszenves lendülettel fogalmazza meg, hogy örök rejtélyek (csodák) nincsenek, előbb vagy utóbb minden ilyen rejtély megoldódik, attól függően, hogy a tudományt, a megismerési érdek milyen mértékben mozgósítja. Az áltudományos „diszciplínák“ hatásmechanizmusa már fel van tárva. Mandics korábbi műveiben egy új, modern mítosz kialakulásaként értelmezi a paleoasztronautika és teológia divatszerű térhódítását. E mitológia egy kollektív vágyeszmét öltöztet a tudomány nyelvi köntösébe, s e vágyeszme a „kozmikus egyedüllét“ érzését utasítja viszsza: a civilizációnk nemcsak hogy nincs egyedül a nagy világűrességben, hanem kapcsolatba is lépett más, földönkívüli civilizációkkal, azok többszöri látogatása nyomán. E kapcsolat nyomai, emlékei itt vannak körülöttünk — csak éppen tudnunk kell felismerni őket. Mandics néhány hírhedt paleoasztronautikai „dossziét“ tesz szigorúan kritikus vizsgálat tárgyává. Ezek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyeket az áltudományok képviselői nem a történeti, régészeti és technikai részletek búvárlatára alapozva, hanem laza analógiák sémájára építve próbálnak megválaszolni. A paleoasztronautika és az ufológia szobatudósa az a gondolkodó, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Piri Reis világtérképe nem különböző, kalózkodva öszszezsákmányolt résztérkép „spekulatív összevarrása“, amint az pontos filológiai és történeti elemzéssel kimutatható, hanem egy másik bolygó értelmes lényei által készített műholdfelvétel, illetve annak alapján készült térképmásolat. S hasonlóképpen: a Delhi-i vasoszlop is idegen bolygók küldöttei által „itthagyott“ emlék — ezt állítja például Danikon és Kazancev —, s nem a porkohászati eljárások kezdetleges alkalmazásával létrehozott objektum, amihez egyébként a régi Indiában minden feltétel adva volt. Persze, a kritikai elemzés azt is kideríti, hogy a rejtélyek nem csak egyszerűen vannak, hanem tulajdonképpen kialakulnak. Kialakulásukhoz több minden is hozzájárult. A régészeti objektumok egzotikus lelőhelye már a kezdet kezdetén misztikus ködbe burkolta a lelet természetét. A rejtélyességet legtöbb esetben az is növelte, hogy a közvéleményt a szakemberek nem, vagy csak késve tájékoztatták, legalábbis a dilettáns és szenzációhajhász hírverőkhöz képest. A nem elsőkézből vett források s a tudományos szakkifejezések laza sajtónyelvi használata pedig szinte törvényszerűen növelte azt az értelemzavart, amely kedvezett az áltudományos csúsztatásoknak. E csúsztatások sokszor szinte szándékolatlanul is bekövetkeztek a pontatlan fordítások és több közbenső műből való átvétel nyomán. Kimutatásuk-kiiktatásuk pedig mindenképp filológiai elmélyültséget is megkövetel, nemcsak tudományos műveltséget. Rejtélyek és csodák tehát nincsenek. Vagy ha már vannak — kialakultak —, akkor tudományos módszerekkel eloszlathatók, de egy nem megkerülhető, s némiképp költői kérdés árnyékában — szerzőnk költő is! —, mert miféle csoda az, hogy a tudomány minden csodát megfejt. Bakk Miklós SZABAD SZÓ Tháliások sikere November közepén a Thália együttese új szereposztásban mutatta be Kicsi vagyok én című gyermekműsorát. A két új szereplő beiktatásával — a végzős Császár Sándor és Merker István helyébe Szilágyi Zsolt és Telegdy Álmos került — ez a remekbe sikerült előadás semmit sem veszített értékéből, frisseségéből, eredetiségéből. A fiatal, dinamikus diákszínjátszók mindkét előadást telt ház előtt tartották. A gitárszóval bevonuló szereplők kedvvel, élvezettel énekeltek, táncoltak, alakítottak Előadásmódjuk kezdettől fogva meleg, hangulatos és izgalmas volt. Színpadképük is játékos, mozgalmas, eleven volt. Az egyéni szavalatok alatt a többiek a háttérben testük, mozdulataik, mimtájuk segítségével elevenítették fel az elhangzottakat. A termet megtöltő kicsik és felnőttek egyaránt élvezték a hiteles, csodálatot keltő, helyenként meghatódottság könnyeit előcsaló jeleneteket. Tehetséget sugárzó, kiforrott alakításával tűnt ki az előadásba kiválóan beilleszkedő két „újonc“on kívül Makai András, Pázrmán Attila, valamennyien a Thália „oszlopos“ tagjai és átélt szerepléssel járultak az összeállítás sikeréhez a többiek is (Bereczki Zsolt, Toók Gábor, Varga Gábor, Csertery Csaba — gitár, Tánczos Ildikó, Bújdosó Andrea, Osváth Ika, Mészáros Klára, Kupán ...ike, Bogács Nóra, Bajka Mária). A műsorban elhangzottak szemelvények a magyar és német népköltészetből, a Táltos együttes számaiból, valamint gyermekversekből. A felújítás mindenképpen az előadás javára vált, hisz az első bemutató óta eltelt idő alatt kiforrottabbá, érettebbé, elmélyültebbé vált. Ugyanakkor egy-egy ilyen, közönség és színjátszók számára egyaránt hasznos összeállítás alkalom arra, hogy az együttes tagjai megmutathassák rátermettségüket, energiájukat, és játékkészségüket és humorukat, amit a mókázás közepette felcsattanó nevetés és taps mindennél meggyőzőbben nyugtáz. Boér Jr Új szakasz a diákművelődésben A főiskolai hallgatók művészeti és alkotási fesztiválja XIX. rendezvénysorozata idén a pártkongresszus jegyében indult. A Timişoara-i diákműkedvelők már a tanév első napjaitól kezdve számos politikai és kulturális nevelő rendezvényen léptek színre, ismételten bizonyítva, hogy az előző időszakban szerzett nem kevesebb, mint 108 országos díj és elismerés, nemcsak mennyiségi többletet jelent például az 1981. évi 35 kitüntetéshez viszonyítva, hanem legfőképpen a minőségi ugrás bizonyítéka. A Tineretti úti szocialista művelődési és alkotási központban, az egyetemi klubokban szinte naponta fellépnek az együttesek, a próbatermekben a késő esti órákban is valóságos nagyüzem van. Folynak az első évesek körében a tehetségkutatások.